Los Angeles művészeti szcénája New York után mindig a másodhegedűs szerepét játszotta az Újvilág művészeti életében, némiképp jogtalanul.
Ahogy az ősszel nyíló, Los Angeles és környéke 1945–1980 közötti kulturális életét bemutató Pacific Standard Time című kiállítás- és eseménysorozat is bizonyítani fogja – évtizedek óta igen fontos művészek és művészeti irányzatok indultak világhódító útjukra Dél-Kaliforniából.
Sokféleképpen lehet magyarázni Los Angeles viszonylagos háttérbe szorulását. Talán túl kellemes az időjárás arrafelé. Talán a 120 km hosszú, gyakorlatilag középpont nélküli megapolisz „szalagfalu” jellege, az egyes kulturális intézmények közötti aktuális távolság okozza a relatív fókusztalanságot. Az is biztos, hogy New York kapcsolata jóval erősebb az Óvilággal, mint nyugati parti vetélytársáé. Bár számszerűleg sokkal több művész él a kaliforniai nagyvárosban és környékén, New Yorkban nagyságrendekkel több a galéria, művészeti intézmény, és a várost behálózó metró könnyen és gyorsan navigálható kapcsolatot jelent közöttük.
A Greater LA. című, a dél-kaliforniai kortárs művészetet bemutató New York-i kiállítás kurátorai vállalkozásukat nyilván válasznak szánták a MoMa PS 1 galériában 2000 óta ötévenként rendezett Greater New York kiállítás sorozatra. A függetlenségre törekvő kurátorok nagy intézmények támogatása nélkül, önerőből hozták össze a tüntetőleg nem galériában, hanem egy óriási, félig romos, ipari hangulatú SoHo-i loftban megrendezett bemutatót. Igyekeztek szűkebb hazájuk kortárs művészetének széles spektrumát megjeleníteni. Az alapkoncepcióból következően nem tematikus kiállítás jött létre. Az egyes műveket, legalábbis primer szinten csak az köti össze, hogy amerikai értelemben közel egymáshoz, egy kb. 4–500 km-es sugarú körön belül születtek.
A sok ismert és viszonylag kevés ismeretlen művész munkái – ahogy ez a csoportos kiállításokon általában történik – néha erősítik, legtöbbször gyöngítik, kioltják egymás hatását. Közel félszáz művész több mint száz művét láthatjuk, festményeket, szobrokat, fotókat, rajzokat, kollázsokat, filmeket, videókat és installációkat. A kiállítás látogatóinak tisztán meghatározott kategóriákhoz és tematikai egységhez szokott, az egyediséget értelmezni, élvezni nem képes többsége nyilván nehezen tudja befogadni ezt a sokféleséget.
A legtöbb alkotó nem ismeretlen New Yorkban. Sterling Ruby, Mark Grotjahn, Karl Haendel, Alex Prager, Jonas Wood, Matt Johnson, Carter Mull, Jason Meadows, Pae White, Skip Arnold, Andrea Bowers, Dennis Hollingsworth, Kaz Oshiro és Kori Newkirk műveivel számos kiállításon, művészeti fesztiválon, például a Whitney Biennálén is találkozhatott korábban a New York-i közönség. Hasznosabb lett volna sokkal több, a keleti parton még ismeretlen alkotót bemutatni. Ugyanakkor szerencsés, hogy a kurátorok nem alkalmaztak életkor-alapú diszkriminációt, amely például a kortárs magyar művészetet a csak nemzedékekben gondolkodó, a szellemiségi kapcsolatokat felismerni és kezelni képtelen helyi kurátorok megbocsáthatatlan hibájából olyan gyökértelenné, hiteltelenné, súlytalanná teszi.
A legfiatalabb és idősebb művészek munkáinak együttese, a tematikai kapcsolat hiánya ellenére érzékeltet egy csak Dél-Kaliforniára jellemző, közös szellemiséget, amelyben ugyanúgy megmutatkozik a kellemes klíma, az 1960–70-es évek Kaliforniából kiinduló ifjúsági- és polgárjogi mozgalmainak fel- felcsillanó szellemi öröksége, mint a „Kaliforniai Álom” dimenzióhiányos, gügyögős bornírtsága. A bemutató egyik központi darabja Sterling Ruby sárga műanyaggal (Formica) bevont, aztán alaposan összekoszolt jókora gerendáinak halmaza, rajta a graffiti stílusban felírt „cry” („sírj”, „kiálts”) és „cop” („zsaru”) szavak. A mű egyszerre ironikus kommentár a minimalizmuson és annak vadhajtásain – például a bankok, közintézmények, városi önkormányzatok által világszerte annyira kedvelt, semmitmondó, ezáltal senkit sem sértő (illetve az intelligenciánkat súlyosan inzultáló) geometrikus szobrászaton – és a városi elhanyagoltságra utaló felhívás.
Alex Israel Tulajdon című, filmes kelléktárból kölcsönzött tárgyakból szerkesztett installációja a testi tökéletességre irányuló kortárs, Kaliforniára különösen jellemző mánia megidézése. Mark Grotjahn cím nélküli maszkjai akár az azóta dögunalommá skanzenesült New York-i East Village aranykorának, az 1960–70-es évek punk/new wave/no wave korszakának termékei is lehetnének. Patrick Jackson Meg nem született város (Arany) című elegáns összeállítása üvegpolcokon elrendezett talált és a művész által készített tárgyakból áll. Olga Koumoundouros ugyancsak talált tárgyakból, de Jacksonnál sokkal frissebb, üdítőbb, csibészesebb hozzáállással építi Brancusit idéző totem-asszemblázsait.
Számomra, aki azon a nehezen teljesíthető hármas kritériumon szocializálódott, hogy a műalkotásnak személyesnek, közvetlennek és veszélyesnek kell lennie, igen szimpatikus Joe Deutch öt perces, Chris Burden performanszait idéző, feszült hangulatú videó műve: a művész fényes nappal, a nyílt utcán gépkocsi-csomagtartót kötöz egy rendőrautóhoz. Ha van még értelme a kurátor-sellők „minden belefér” sötét, konzekvenciák nélküli, utánérzésektől és fáradt gesztusoktól hemzsegő korában nyilvánosan élő művészetről beszélni, Joe Deutch munkássága egyértelműen ebbe az imitációt alapból kizáró kategóriába sorolható.
483 Broadway, SoHo, New York
2011. május 15. – június 10.