Több őshonosnak gondolt haszonnövényünk származik Amerikából, mint gondolnánk. A dohány, krumpli, paradicsom és paprika mellett a kukorica, az amerikai indiánok szent növénye is az Újvilágból érkezett Európába a 15–16. században.
Az 1980-as évek végén, belsőépítészeti megbízások révén és hogy visszanyerjem a New Yorkban elveszített színérzékemet, részletekben csaknem egy évet töltöttem az USA déli államaiban (élményeimről, tapasztalataimról, kultúrantropológiai kutatásaim eredményeiről a mindmáig kiadatlan Amerikák Könyve című útinaplómban számolok be). Főleg a mindössze 2 milliós lakosú New Mexico páratlanul tiszta levegőjű, a vörös, okker és a türkiz színeivel nyugtató fennsíkja került közel a szívemhez. Ott láttam életemben először teljes pompájában felragyogni a Tejutat.
Nemcsak a második világháború idején létesült, számomra mitológiai fontosságú Los Alamos-i atomkutató laboratórium (LNL), és a környéket gyakran látogató földönkívüliek miatt szerettem meg azt a romantikus tájat, hanem az egykor itt élt, illetve most is itt élő navajo, apache, zuni, ute, taos, acoma, hopi és más indián törzsek kultúrája és történelme is vonzott. Életem egyik legnagyobb élménye egy apache településen rendezett reggae fesztivál volt, a teljes, tollas harci díszbe öltözött indiánok és a maguk ugyancsak szimbolikus viseletében virító jamaicai rasták színes, pozitívan vibráló kavalkádja. Sok barátra tettem szert a fesztivál három napja alatt. Néhányukkal (köztük a Three Ghosts – Három Szellem – nevű arisztokratikus apache indiánnal, a nagy Geronimo főnök egyenes ági leszármazottjával és későbbi jamaicai kalauzommal, a Rasta című, a rastafari vallás történetét feldolgozó, ugyancsak kiadóra váró könyvem megírását inspiráló Bongomon Bhingivel) még most, több mint húsz év után is kapcsolatban vagyok.
Az 1848 óta az Egyesült Államokhoz tartozó, 1912-ben az USA 47. államává lett terület északnyugati részén, a régi indián út (ma Highway 53) mellett fekvő El Morro település (valójában csupán néhány, egymástól jókora távolságban épített ház szétszórt csoportja) lett kutatóútjaim során a főhadiszállásom. Onnan indultam az állam fantasztikus szépségű, változatos, kulturális emlékekben gazdag tájaira vezető expedícióimra.
Napi néhány dollárért makulátlanul tiszta, fürdőszobás, mikrosütővel, kábeltévével felszerelt bungalót béreltem a spanyol conquistadorok egykori pihenőhelye, a szél által simára koptatott homokkő hegy (mesa) alján sötéten csillogó, apró vízmedence közelében. A zuni indiánok A’ts’ina-nak („Az írott kövek helye”) nevezték ezt a környéket. Indián cseréptöredékek és pattintott obszidián nyílhegyek mellett számtalan, sok ezer évvel ezelőtt készült sziklarajzot találtam reggeli és késő délutáni sétáim során, amelyek erős hatást gyakoroltak az abban az időben, természetes pigmentek felhasználásával festett képeimre.
A sziklarajzok visszatérő motívuma a maize (a taino indiánok nyelvén „maiz”, latin neve Zea mays), a kukorica. A kukoricát Közép-Amerikában, a mai Mexico, Belize, Guatemala, El Salvador, Honduras, Nicaragua és Costa Rica területén, a történelem előtti időkben nemesítették ki a vadon termő ősnövényből az olmec, zapotec, teotichuan, maya, mixtec, totonac, aztec és taino indiánok. Mindegyik népcsoport saját fajtát hozott létre, amelyek aztán északra és délre is elterjedtek az Amerikákon.
New Mexico csapadékban szegény felföldjén csak kevés haszonnövényt lehetett termeszteni, amelyek egyike a kukorica, az itt élő indiánok fő tápláléka volt. Az indiánok vándorlását a növény szerény igényei határozták meg. Ha nem esett elég eső a kukoricatermesztéshez, csapadékosabb helyet keresve továbbálltak. Így vált lakatlanná a Los Alamos közelében fekvő Bandelier pueblo indiánok által 10 ezer éve a sziklákba vájt barlangvárosa, s számos más, valaha élettől nyüzsgő település.
Ahogy a Dél-Ázsiában honos Borassus (Palmyra Palm) legyezőpálma-család egyedeinek minden részét hasznosítják a helyiek, úgy az amerikai indiánok által termesztett kukorica egyetlen része sem megy veszendőbe. Magvai emberek és állatok táplálékául szolgálnak, szeszes italokat erjesztenek belőlük, és a színes magokat vékony bőrszíjakra főzve ékszerként is használják. Leveleiből, csuhéjából használati-, játék- és kultikus tárgyak készülnek. Leveleit tetőfedésre és ruházati alapanyagként is használják. Csutkája és az építkezéseken a levelekhez hasonlóan gyakran alkalmazott szára állatok takarmányozására és fűtésre használatos, csutkájából gyermekjátékokat és rituális tárgyakat is készítenek. A kukorica hajából díszeket fonnak, de ez egy számos betegséget gyógyító tea alapanyaga is. Gyökereiből varázsitalt főznek.
Amikor az európaiak megérkeztek az Új Világba, több mint 150-féle, az őslakosok által termesztett kukoricafajtát találtak az óriási kontinensen. A kukorica olyan alapvető fontosságú volt az amerikai indiánok számára, hogy szent növényként, egyes törzsek istenként tisztelték. A későbbi Egyesült Államok északkeleti részén élő iroquis (irokéz) indiánok az életet és az emberi szellemet létrehozó, De-o-ha-ko-nak (Megtartóink) nevezett Három Nővér egyikeként személyesítik meg, a másik két nővér a bab és a squash néven ismert tökfajta. A vetési időszakot a Három Nővér tiszteletére rendezett nagyszabású ceremóniával nyitják meg. A kontinens déli részének indiánjai az életet fenntartójaként szimbolizált Kukorica Lánykát tisztelik a növényben, amellyel, hitük szerint a Negyedik Világ ura, Masao ajándékozta meg őket.
Számukra a kukorica szerénységet, együttműködést, tiszteletet és a Föld mindenki számára kötelező megóvását jeleníti meg. Az északi és déli indián törzsek számára egyaránt a kukorica női tulajdonságokat hordozó, a nőkhöz kapcsolódó szentség. A Connecticut állambeli Greenwichben lévő Bruce Museum Three Sisters and Corn Maidens: Native American Maize Cultivation and Customs címmel nagyszabású kiállítással adózik a kukoricának és a termesztéséből, használatából, tiszteletéből született, sokrétű kultúráknak.
Történelemtudomány, mezőgazdaságtan, antropológia és művészet találkoznak ezen a példaértékű kiállításon. Megtudjuk, hogyan nemesítették és miképpen terjedt el a kukorica az amerikai kontinenseken nyolc évezreddel ezelőtt, és hogyan jutott át Európába. Láthatjuk a termesztéshez használt egyszerű eszközöket, például a fanyélre erősített kagylóhéj kapát, a kukoricaliszt előállítását szolgáló, fatönkből vájt mozsarat, és egy impozáns válogatást kukorica és más élelmiszerek tárolására szolgáló és a növény egyes részeiből készített gyönyörű, elegánsan díszített tárgyakból: fűzfaágakból font urna, yucca-fűből font tál, kukoricalevelekből készített kosarak, csutkából faragott, festett babák, szobrok, ceremoniális tárgyak bizonyítják az Amerikák őslakóinak páratlan kreativitását. Megérthetjük, hogyan épült be a növény díszítő motívumaik kincstárába, ahogy az egyes néptörzsek a maguk speciális vizuális nyelvén használati és rituális tárgyaikat, textíliáikat dekorálva megjelenítették az életükben alapvető szerepet játszó isteni ajándékot.
Külön műfajt képviselnek a gyakran kukorica csutkából készített, a kukorica változatos színeire festett kachina (katchina, katcina, katsina) babák. A kachina univerzális szellemként jelent meg a nyugati pueblo indiánok (hopi, zuni, acuma, laguna, tewa stb.) mitológiájában, kultusza később az északi és déli törzsekre is átterjedt. A kachina bármit szimbolizálhat a természetben és a kozmoszban, tisztelt ősök szellemeitől kezdve egyes nagy energiájú helyek, eső, villámlás, nap, holdfény, csillagok, földrengés, rovarok, kukorica, minőség, sőt koncepció szelleme is lehet.
A kachina babákat gyermekjátékokként és rituális tárgyakként egyaránt mindmáig használják. A vallási ünnepeken fellépő kachina táncosok a babák stílusában öltöznek. Több mint 400, speciális funkciót ellátó kachinát tisztelnek a pueblo indiánok kultúrájának pantheonjában. A görög istenekhez hasonlóan a kachinák emberi tulajdonságokkal is rendelkeznek. Lehetnek rokonok, házasodhatnak és gyermekeik is születhetnek. A kachina kultusz központi témája, hogy az univerzumot megtöltő összes jelenségben és objektumban ott munkálkodik az élet esszenciája, szelleme, amellyel az embernek együtt kell működnie, ha nem akar elbukni.
Az egymástól sok esetben nagyon különböző, számos evolúciós változás során kialakult amerikai indián kultúrákat a kukorica mindmáig tartó termelése és tisztelete fogja össze. A Bruce Museum kiállítása egyszerre vizsgálja a különbségeket és azonosságokat. Akinek ez a nagyszerű bemutató felkelti érdeklődését az amerikai indiánok gazdag kultúrája iránt, az látogassa meg a Smithsonian Institution keretében működő National Museum of the American Indian-t az amerikai fővárosban, vagy a talán még hatalmasabb gyűjteményében több millió használati, kultikus és dísztárgyat őrző George Gustav Heye Center-t New York városában. Mint én, rá fog döbbenni, hogy a modern ember mennyivel kevésbé kreatív, mint a régi idők vadaknak, civilizálatlannak tartott, mindent kézzel készítő indiánjai voltak, s e kreativitás révén mennyivel gazdagabb, sokrétűbb, spirituálisabb, értelmesebb volt az életük, mint a miénk.
Az Egyesült Államok déli részein tett utazásaimról az ott készült fényképeken, videó felvételeken, rajzokon és festményeken kívül nem sok tárgyi emléket őrzök. Néhány sok száz éves, festett cserépdarab, pár pattintott obszidián nyílhegy, és a Malia Mai (Keserű Coyote) zuni indián barátomtól kapott, a pueblo indiánok kultúrájában Varjú Anyaként is ismert Angwusnasomtaka wuyát, minden szellemek anyját jelképező kachina baba emlékeztet a mágikus tájakon adatott bolyongásaimra, örökkévalóságokkal ezelőtt.
Bruce Museum, Greenwich, Connecticut
2010. december 11. – 2011. július 3.