Húsz évvel ezelőtt tankokkal és sortüzekkel tisztították meg a pekingi
Tiennamen (Mennyei Béke) teret a kínai bolsevista diktatúra hatóságai a
demokráciát inkább kérő, mint követelő, ellenforradalmároknak és
hazaárulóknak nyilvánított diákoktól. Mindmáig nem tudni, hogy hány
diák pusztult el a tankok lánctalpai alatt, hányan estek a sortüzek
áldozatául.
Több százan lehettek, a halottak pontos száma nem ismert. A hatóságok bejelentése szerint a hozzátartozók kérésére nem hozták nyilvánosságra az elhunytak nevét. Ez persze nem igaz, ezt minden gondolkodó ember tudja Kínában, s a halottak szülei, a hatóságok tilalma ellenére beszélnek a külföldi riportereknek húsz éve meggyilkolt gyermekeikről. A diáktüntetés résztvevői közül sokan még mindig börtönben vannak, az ő számuk sem ismert. Az utóbbi években szabadlábra helyezettek minden lépését figyeli a titkosrendőrség. A Tiennamen téri eseményekről és börtönélményeikről nem beszélhetnek. Néhányan megszegték a tilalmat és nyilatkoztak a külföldi sajtónak, televízió állomásoknak, vagy blogjaikban beszéltek a tüntetések felemelő pillanatairól, a véres megtorlásról, a letartóztatásuk utáni megkínzásukról, a börtönökben, munkatáborokban eltöltött évek horrorjáról. Legtöbbjüket újra letartóztatták és elítélték. A nyugati országok pragmatikusai szeretnék, ha Kína fejlődése érdekében elkerülhetetlennek, a diktatúra uraihoz hasonlóan szükségesnek látnánk a véres terrort, a letartóztatottak rutinszerű megkínzását, a gondolatbűnökért kiszabott, több évtizedes börtönbüntetéseket, a szovjet és náci haláltáboroknál semmivel sem kevésbé kegyetlen kínai lágereket. Ahogy a szovjet Gulag létrehozóinak és működtetőinek legtöbbje elkerülte a felelősségre vonást, úgy kínai szellemi rokonaik is nagy valószínűséggel megússzák elszámoltatás nélkül, öreg napjaikat kiemelt nyugdíjak és bölcs állami vezetőknek járó, egyéb privilégiumok teszik kényelmessé.
Ez a történelmi háttere, kontextusa az ünnepelt kínai filmrendező Jang Fudong Seven Intellectuels in a Bamboo Forest című, a 2007-es velencei biennálé után most a New York-i Asia Society-ban bemutatott, öt óra hosszú filmsorozatának, és a Marian Goodman galériában East of Que Village címmel párhuzamosan vetített hat videó művének. A filmek és a videó munkák egyaránt a modern Kína kollektív lelkét szándékoznak bemutatni. Csak nagyon áttételes, szimbolikus, allegorikus utalásokat találunk bennük a Mennyei Birodalom kortárs szenvedéstörténetére. A modernista fotóművészetet és a klasszikus kínai festményeket egyaránt idéző filmsorozat alapjául egy, a 3. századból származó történet szolgál: hét, a romlott városi élettől megcsömörlött, hivatalnoki állásukat feladó taoista, öt férfi és két nő egy bambuszligetbe költözik, hogy beszélgetéssel, énekléssel és ivászatokkal töltsék napjaikat. A tökéletesen megkomponált képek lassan váltják egymást, ködösek, szemcsések, álomszerűek. Rosszkedvű, divat modell-szerűen jólöltözött fiatalok bolyonganak a bambuszok között, vagy hevernek meztelenül a sziklákon. Aztán bivalyok vontatta faekékkel elárasztott rizsföldeket szántanak a hegyoldalon, agyagból gátakat építenek és rizst ültetnek. Egyaránt hasonlítanak Maria Antoinette juhász szerepet játszó udvartartására és az 1960-as évek természetbe visszavonult amerikai hippie-jeire. Majd a tengerparton szárítanak halakat és bőröndökkel kezükben bóklásznak a hullámok mosta kövek között. A sorozat záró részében ismét a nagyvárosban látjuk az inkább jómódú diákoknak, mint komoly gondolkodóknak tűnő szereplőket. Végül nyomasztó városi lakásokban küszködnek romantikus és szexuális komplikációkkal. Ahogy az annyi sikeres kortárs művészeti produkcióban megfigyelhető, a történet ostoba banalitását, a releváns, aktuális ideák és a humor hiányát a kivitelezés szépelgő profizmusa igyekszik elfedni. A Marian Goodman galériában egyenként 20 perc hosszúságú dokumentum videókat láthatunk a kiállító teremben elhelyezett hat vetítőfelületen. A felvételek hol egy lepusztult falu képeit, élelmet kereső, egymással harcoló, sovány kutyákat, hol a hétköznapi, városi élet rutinját mutatják. A városi zajok kutyaugatással, vonyítással, kellemetlen, recsegő népzenével keverednek. Ahogy a filmsorozat egyes darabjai, úgy a hat videó mű is lassú, eseménytelen, végletesen történet és gondolat hiányos, mintha alkotójuk attól félt volna, hogy ha mond, üzen valamit a tökéletes kompozíciókat átlengő melankólián kívül, letartóztatják.
Asia Society, New York
Marian Goodman Gallery, New York