Igaz, hogy az erős fénynek kitett vízfestmények színei idővel elhalványulnak, de egyedül ez a tény nem igazolhatja, hogy jogosan cserélnek gazdát nagyságrendekkel kisebb pénzekért az akvarellek Magyarországon, mint az olajfestmények. Köztudott például, hogy Munkácsy sok vásznát kátrányalapú festékkel alapozta le, ami az évek során a festmények besötétedéséhez vezet, művei mégis igen drágán kelnek el. Amerikában ezen a téren is más a helyzet, ott inkább a művek minősége, illetve alkotójuk ismertsége, mint az alkalmazott médium dönti el áruk alakulását, ahogy ez az amerikai modernizmust megalapozó egyik vizionárius művész, Charles Burchfield vízfestményeivel is történik.
Burchfield munkái a Metropolitan Museum of Art, a Whitney Museum of American Art és a Museum of Modern Art mellett számos más prominens amerikai művészeti intézmény állandó gyűjteményében megtalálhatók. Persze nem erős megvilágításban, a falakon lógva, hanem precízen klimatizált, a fénytől gondosan elzárt raktárak szekrényeiben, ahonnan csak ritkán kerülnek a kiállítótermekbe. Charles Burchfield (1893–1967) Ohio államban született. 28 éves koráig anyja ma már múzeummá átalakított házában, Salemben élt. A Cleveland Institute of Artban, a neves akvarellista, Henry Keller tanítványaként folytatott művészeti tanulmányokat.
Házasságkötése után a New York állambeli Buffalóba költözött, ahol egy tapétagyártó vállalat tervezője lett. 1925-ben növekvő családjával a West Seneca nevű kertváros Gardenville szekciójában vett házat, ahol haláláig élt és dolgozott. Nem ismerte korának európai művészetét, nem is volt kíváncsi mások műveire. Saját gyönyörűségére, saját képzelőerejére támaszkodva festett. Ötödik gyermeke fogantatása után, 1928-ban megkereste műveivel Frank Rehn New York-i galériatulajdonost, félénken érdeklődve, hogy meg tudna-e élni kizárólag festészetéből a galérián keresztül árusítva képeit. Noha művei a Nagy Világgazdasági Válság beköszöntével egy időben kerültek a piacra, kezdettől fogva sokan vásárolták őket.
Burchfield képeit erős grafikai érzék és – a kortárs művészeti irányzatokban való tájékozatlanságának köszönhetően – egyéni, akár hóbortosnak is nevezhető, öntörvényű stílus jellemzi. A nagy természetimádó és a polgári engedetlenség kötelességét először megfogalmazó Henry David Thoreau amerikai író és gondolkodó feltétlen követőjeként vallásos áhítattal figyelte, tanulmányozta a természetet, amely műveinek fő ihletője. 1930-ban a New York-i Museum of Modern Art Matisse és Picasso műveivel versengeni képes amerikai művészeket kereső igazgatója, Alfred Barr Burchfield korai műveiből rendezte meg a MOMA első, egyetlen művészt bemutató kiállítását 1930-ban. Ezt a bemutatót gondosan rekonstruálták a Whitney Museum of American Art mostani, Burchfield szinte teljes életművét felvonultató, Heat Waves in a Swamp: The Paintings of Charles Burchfield című kiállításának kurátorai. Láthatjuk például a The Insect Chorus (Rovarkórus) című, 1917-ben festett, a szecessziós stílust az amerikai Közép-Nyugat erőteljes építészetének formavilágával ötvöző képet.
Már a korai festményeken megfigyelhetők a művész jellegzetes motívumai, az érzelmek szimbolikus, karikatúraszerű megjelenítése, köztük a félelmet jelképező, horgas spirál, amely a Church Bells Ringing, Rainy Winter Night (Szólnak a templomi harangok, esős téli éjszaka) című, ugyancsak 1917-ben született művén jelenik meg először. A kép baljós, kísérteties, eltorzított afrikai maszkokhoz hasonlító geometriája, az óriási madárhoz, vagy depressziós iskolamesterhez hasonlító harangtorony lankadt, kókadt kontúrjai és a madárfészekszerű, ugyanakkor antropomorf házak az üvöltő vihartól való, gyermeki rettegést fejezik ki. A kép hangulata Edward Munch negyedszázaddal korábban festett Sikolyát és Salvador Dalí festményeit idézi, amelyeket Burchfield nem ismert. Valószínű, hogy a Salvador Dalít szerződtető Walt Disney-t Burchfield festménye ihlette, amikor dolgozni kezdett az 1933-ban bemutatott The Mad Doctor (Az őrült orvos) című rajzfilmjén.
Öt gyermekének nevelése és képeinek festése mellett Burchfield szenvedélyes naplóíró is volt. Éjszakánként költői pontossággal rögzítette az eltelt nap eseményeit. Félt saját magától. Naplójában mentális kicsapongásokban örömet lelő, kéjsóvár lényként írja le magát. Attól tartott, hogy a képzeletében zajló orgiák intenzitása azért fokozódik, mert sohasem valósulnak meg a valóságban. Szerette a szúnyogokat, az esőt, a lehullott lombok rothadásának illatát, mindazt, ami körülvette, amikor erdőkben, mocsarakban festett. Száraz ecsettel, mániákus erővel dolgozott, a pigmenteket, a szén- és krétavonalakat beledörzsölte, belemasszírozta a papírba. Ugyanakkor ezek a megkínzott felületek valamiféle nedves ragyogást sugároznak, amely a Midsummer in the Woods (Nyár közepe az erdőben) című festményén különösen megfigyelhető. Noha a nagyméretű, robusztus formákkal és színekkel telt akvarellek elpusztíthatatlannak látszanak, a kiállítás végén visszakerülnek sötét, klimatizált rejtekhelyükre, hogy ne tüntethesse el őket a gyilkos fény.
Whitney Museum of American Art, New York
2010. június 24. – október 17.