Kozmikus vízió
hiányában túlságosan szeretjük az életet. Legyen az bármilyen örömtelen, ronda,
kisszerű, alávaló, értéktelen és értelmetlen, foggal, körömmel ragaszkodunk
hozzá. Lopunk, csalunk, hazudunk, megalázkodunk, mindent és mindenkit
elárulunk, gyilkolni is hajlandóak vagyunk érte. Nem akarjuk elfogadni, hogy az
életnek ugyanolyan fontos, elkerülhetetlen része a halál, mint a születés.
Irtózattal figyeljük öregedésünk folyamatát, testünk eltorzulását, szétrohadását.
Szégyelljük, hogy éveink előrehaladtával egyre kevesebbet tudunk teljesíteni.
Hiába beszélnek nekünk a vallások a túlvilágról, a mennybemenetel, vagy a
reinkarnáció lehetőségéről, a szavakat talán értjük, de nem tudjuk átélni,
érzelmileg is elfogadni őket. Hiába prédikáljuk, hogy az elválás halott
szeretteinktől csak időleges, valahol a csillagvilágban hamarosan újra együtt
lehetünk velük, mégis úgy gyászoljuk a halottakat, mintha örökre elveszítettük
volna őket.
Sokat
megtudhatunk az öregedésről, az elmúlásról, a halálról, tehát mindarról, amiről
a legtöbb ember igyekszik megfeledkezni, a 2009. augusztus 26-án, a New
Hampshire állambeli Nashua városkában elhunyt Hyman Bloom Öregasszony vörösben című festményét tanulmányozva. Az öregek a
múlt élő tanúi, akik a miénkhez nagyon hasonló életet éltek, még akkor is, ha a
sorsukká összeálló események, tetteik, konklúzióik különböznek a miénktől.
Türelmetlenek vagyunk velük, nem hagyjuk, hogy tanúságot tegyenek, elmondják,
amit láttak, tapasztalhattak azokban az időkben, amikor mi még nem éltünk.
Kinevetjük őket gyengülésükért, egyre növekvő ügyetlenségükért. Bosszant
tehetetlenségük, kiszolgáltatottságuk. Könnyen meg is gyűlöljük őket, ha
segítségünkre szorulnak. Saját nyomorúságos jövőnket látjuk bennük, nem pedig a
szépet, erőset, okosat, akik valaha voltak, vagy a bölcset, amellyé némelyikük
lett. Az embert, evolúciójának korábbi szakaszaiban hagyományai az öregek
tiszteletére kényszerítették. A hagyományok mára eltűntek. A múltat végképp eltöröltük. Nem tanulmányozunk, nem okulunk belőle,
ezért megismételni kényszerülünk. Jövőképünk nincs, nem törődünk tetteink,
magatartásunk következményeivel. A végtelen jelenben élünk, sokkal inkább, mint
a múlt hibáira, veszélyeire emlékező állatok. Technikánk összes csodájával,
társadalmunk szervezettségével, hatalmas produktivitásunkkal együtt
visszatértünk az emberré válás előtti, a túlélési ösztön, a könyörtelen versengés
jellemezte evolúciós állomásra, ahol az empátia, az együttérzés, a
szolidaritás, a törődés, a tisztelet szitokszavak, negatív értékek. Hyman Bloom festményét tanulmányozva, ha
akarjuk, megérthetjük, hogy bár megöregedésünk, eltorzulásunk, szétesésünk,
halálunk elkerülhetetlen, az öregkor több mint a halál kapuja, megnyilvánulhat
benne egy energikus, kreatív élet minden aspektusa.
Hyman Bloom, a
misztikus, magánykedvelő művész, akit az 1940-50-es években az egyik
legfontosabb amerikai festőnek, az absztrakt expresszionizmus előfutárának
tartottak, Lettországban, Brunavišķi
községben, ortodox zsidó családban született. A német, orosz, lengyel és kozák
antiszemiták által rendszeresített zsidóellenes pogromok elől családja 1920-ban
emigrált az Egyesült Államokba. A Boston nyugati végén elterülő, bevándorlók
lakta nyomornegyedben telepedtek le, nevüket Melamedről Bloomra változtatták. A
csendes, álmodozó fiú tehetségére felfigyeltek tanárai. 14 éves korában
ösztöndíjat kapott és felvették a bostoni Szépművészeti Múzeum rajzkurzusára.
Ugyanebben az időben művészetelméletet és festészetet is tanult a város
bevándorók beilleszkedését segítő intézményében. Mestere, Harold K. Zimmerman a
képzeletből, modellek nélküli festésre tanította, és arra, hogy a művészetet ne
reprezentációra, hanem saját, legbelsőbb érzelmei kifejezésére használja.
Zimmerman ismertette meg tanítványával William Blake művészetét, s annak
példáján keresztül a metafizika, a spirituális igazságok vizuális
megjelenítésének ideáját. Az eurosoviniszták által gyakran barbárnak,
kulturálatlannak nevezett Amerikában komoly, a művészek edukációját,
megélhetését segítő kormányprogramok működtek már az 1930-as években, a nagy
világgazdasági válság financiális nehézségei közepette, amikor a kulturális
hagyományaira olyan büszke Európában még híre-hamva sem volt ilyen
kezdeményezéseknek. Az ifjú Bloom tisztes megélhetést biztosító munkát kapott a
Federal Arts Project (Szövetségi Művészeti Terv) keretében, kormányintézmények
falaira festett murálokat, szórólapokat, plakátokat, brossúrákat tervezett. A
zsidó hagyományokra és a természetfeletti vizsgálatára épült munkái
felkeltették a program vezetőjének, Holger Cahillnek figyelmét, akinek a
felesége, Dorothy C. Miller a New York-i Museum of Modern Art kurátora volt. Az
ő révén került be Bloom 13 festménye az Americans
1942 című, a múzeum kortárs amerikai művészetet bemutató, periodikus
kiállítására. Ez volt a művész első kiállítása. A bemutatkozást más kiállítások
sora követte Boston és New York galériáiban. Részt vett az 1949-es Carnegie International kiállításon és
művei, Arshile Gorky, William de Kooning és Jackson Pollock munkáinak társaságában
nagy feltűnést keltettek az 1950-es Velencei Biennálén. De Kooning és Pollock
identifikálták az első absztrakt expresszionistaként, a kritikusok generációja
legfontosabb képviselőjének nevezték.
Hyman Bloom művészetére a barokk
túlfűtöttség és az erős színek jellemzőek. Elődei közé sorolhatók Grünewald,
Rembrandt, Redon és Rouault éppúgy, mint az indiai tantrikus művészet, és a
tradicionális kínai festészet. Nehezen megszerethető, még nehezebben
elfelejthető képei a tudat legmélyebb rétegeiből érkező hallucinációk és
víziók, amelyeket sokan visszataszítónak, gusztustalannak találnak. Áttetsző
szellemeket, csontvázakat, boncasztalon fekvő, kibelezett hullákat és pislogó
zsinagóga lámpákat, titokzatos arcú rabbikat egyaránt találhatunk rajtuk. Fő
témája fiatal korától élete végéig az elmúlás, a halál volt. „Megérthetőbbé,
elfogadhatóbbá, családiasabbá, megismerhetőbbé akarom tenni a halált”, válaszolta
munkáit, szemléletét nehezen befogadhatónak minősítő kritikusainak. „Úgy
gondolom, hogy az ebbe az irányba tett erőfeszítéseim nagyon pozitívak voltak.
A munkáimban megjelenő zsidó életérzés szívből jövő zokogás.”
Fiatal kora óta érdekelte az okkult
gondolkodás, a természetfeletti megnyilvánulásai. 1939-ben, egy téli délutánon
hatalmas vízió lepte meg, traumatikus, az életét örökre megváltoztató
spirituális élmény, találkozás a kozmosz tudatával. „Hirtelen meggyőződtem
saját halhatatlanságomról, a valami állandóhoz, el nem múlóhoz, mégis
folyamatosan változóhoz való tartozásomról. Ráébredtem, hogy a metamorfózis a
létezés természete. Hirtelen minden lehengerlően gyönyörűvé vált, és olyan erős
szeretetet éreztem, mint soha korábban.” Tagja lett a természetfeletti erőket
kutató Psychical Research Society-nek, spiritualista szeánszokon vett részt.
Tanulmányozta a teozófiát és a Védákat, a zsidó miszticizmust és az alkímiát,
így próbált belső egyensúlyt teremteni az életet brutalizáló darwini
versengéssel szemben. A műveiben erőteljesen megjelenő spiritualizmus
természetesen limitálta közönségét. Emellett két másik faktor is hozzájárult
ahhoz, hogy az 1950-es évek második felétől szinte teljesen elfordult róla a
kritikusok, művészettörténészek figyelme. Ebben az időben az absztrakciót
nyilvánították az egyedül érvényes, korszerű művészeti módszernek, és az
absztrakt expresszionizmus úttörőjének tartott Hyman Bloom sohasem festett
teljesen absztrakt képeket. És amikor New York vált Amerika művészeti
központjává, ő Bostonban maradt. Magányos, remete életet élt. Elmerült a
klasszikus indiai zene élvezetében, hosszú ideig tartó, Wilhelm Reich-i
pszichoanalízisnek vetette alá magát, orvosi felügyelet mellett pszichedelikus
szerekkel, peyote-val, mágikus gombával és LSD-vel kísérletezett. 1962 és 1972
között, a Szong dinasztia idején virágzó, minimalista kínai művészet hatására
abbahagyta a festést a szénrajzok kedvéért. Az 1970-es évek második felében
visszatért a festészethez. Az ebben az időben született, New England erdői
által inspirált festményei szinte felrobbannak a kavargó, extatikus erőtől,
amely Samuel Palmer és az excentrikus francia nyomatkészítő, Rodolphe Bresdin
képeivel rokon műveket eredményezett. Az 1980-as években nagyméretű, az Art Nouveau stílusjegyeit viselő
csendéleteket festett, amelyeken a virágcserepek és vázák beleolvadnak a
körülöttük lüktető térbe. Ritkán fogadott látogatókat, mert zavarták az
összpontosításban. Ha mégis beengedett valakit műtermébe, nem mutatta meg
vendégének készülő képeit, mert nem akarta, hogy lássák tökéletlenségüket. Noha
csaknem haláláig dolgozott folyamatosan, önmagával szembeni igényessége
következtében viszonylag kevés művet alkotott. Tökéletlennek ítélt munkáit
megsemmisítette. „Ritkák a tökéletes napok. Akkor mondhatok egy napot
sikeresnek, amikor egynek érzem magam az elkészült művel. Csak az ilyen műveket
tartom meg.” Az általa képviselt igényesség
ritka az új generációkban. A fiatal művészek a minőség varázsa helyett a
mennyiség bűvöletébe esnek, elmulasztva azt a szellemi gyönyört, amelyet a
tökéletes, megérlelt, megélt, megszenvedett művek adnak alkotóiknak.