10. Havannai Biennále, Kuba
Fidel Castro, évtizedekig
Kuba teljhatalmú diktátora igen népszerű a Karib tenger szegényei között. És a
szegények sokan vannak. A luxusszállodák, magas falakkal körülvett
turistaparadicsomok mögött egymáshoz tapadó, bádogtetős kunyhókból álló
gettókban él a szigetlakók nagy része.
Kivételesen
szerencsésnek számít közülük az, aki a turistaiparban dolgozhat, takaríthatja
fel a tökrészeg, rikoltozó, ordítozó, stílustalan és formátlan európai és
amerikai turisták, vakációzó gengszterek mocskát, tűrheti a folyamatos
megalázásokat. A Karib tenger szigeteinek szegényei röghöz kötöttek. 3-400
évvel ezelőtt rabszolgahajókba zsúfolva, összeláncolva hurcolták őket a
szigetekre, ahol piacokon adták el őket, mint az állatokat, s gazdáik
kényükre-kedvükre cselekedhettek velük. A rabszolgaság intézménye a 19.
században ugyan megszűnt, de a szegények kiszolgáltatottsága nem sokat
változott. A munkalehetőség kevés a szigeteken, az árak a nincstelenek számára
magasak, és ők nem tudnak máshová utazni, mert nem lévén pénzük, sehová sem
kapnak vízumot. Sóvárogva nézik a strandok homokján fetrengő, elhízott, torz
arcú fehérek javait, s ha tehetik, elkapják és kirabolják őket. A szegények fő
szórakozása a szex, mert az ingyen van. Megállíthatatlanul szaporodnak. A
szigetekre látogató utazó egyik legmaradandóbb emléke a tágra nyitott szemű,
csillogó fogazatú gyerekek sokasága. Minden harmadik, negyedik szegény
fiúgyereket Fidelnek, vagy a jamaikai származású amerikai polgárjogi harcos,
költő, filozófus, vallásalapító Marcus Garvey után Marcusnak hívnak.
Az idősebb
kubaiak még emlékeznek arra, hogy milyen volt az élet a szigeten a forradalom
előtt. Kubát, a bordélyházak, kaszinók, luxushotelek kalózparadicsomát
gyakorlatilag amerikai gengszterek kormányozták. Az ország akkor is diktatúra
volt, a korrupt, kegyetlen Fulgencio Batista tábornok alakította a nincstelenek
millióinak sorsát kényére-kedvére. A hatalomból kiszorult fehérek vezette forradalom
1959-ben elsöpörte a Batista diktatúrát, s helyette fokozatosan bolsevista
diktatúrát vezetett be. Az amerikai gengsztereket és a Batista rendszer
prominens támogatóit elzavarták az országból, a forradalom ellenségei közül
sokat kivégeztek, bebörtönöztek. A megdöntött hatalom urainak, kiszolgálóinak
tulajdonát, javait elkobozták, kártérítés nélkül államosították. Az
államosított szállodák, gyárak, vállalatok tulajdonosainak egy része – köztük a
Latin Amerika nagy részét uraló, természeti kincseit tönkretevő United Fruit
Company és az ITT – amerikai volt, ezért az Egyesült Államok kormánya 1962-ben elrendelte
Kuba mindmáig tartó kereskedelmi bojkottját. A Florida partjaihoz közeli sziget
néhány éven belül a Szovjetunió fontos, bőkezűen támogatott szövetségese lett. A
forradalom vezetőit, a gazdag családból származó ügyvédet, Fidel Castrót és
rokonait, barátait kezdetben rajongva szerette a kubaiak többsége. Földet,
munkalehetőséget, ingyenes iskolákat, ingyenes, jól működő egészségügyi
rendszert, alanyi jogon járó alapvető élelmiszereket kaptak az új diktatúrától.
Cserébe feltétlen hűséget követelt meg tőlük az új rendszer. Batista rettegett
titkosrendőrségét Castro eszközökben ugyancsak nem válogató titkosrendőrsége
váltotta fel. Ahogy a Szovjetunióban és csatlósállamaiban, úgy Kubában is
bebörtönözték a másképpen gondolkodókat, üldözték a melegeket, államilag
kontrollálták a katolikus egyházat, betiltották az afrikai eredetű vallásokat, szigorúan
cenzúráztak mindent, amit cenzúrázni lehetett. A fizetések nevetségesen
alacsonyak voltak, az alapvető élelmiszereket, ruhaneműket jegyre osztogatták.
Sok, főleg az egykori középosztályhoz tartozó kubai próbált az USA-ba szökni.
Egy részüknek sikerült rozoga hajókon, olajoshordókból összetákolt tutajokon
elérni Florida partjai, de ezrek vesztek a tengerbe. Időnként Castro
megnyitotta a szelepeket, ilyenkor százezrek települtek át Floridába, üres
zsebbel, javaikat hátrahagyva. A diktatúra az 1970-es években kezdett lazulni.
A pénzszerzésre más lehetőséget nem látó Castro engedte a turistaipar
feltámasztását. Előbb csak a szocialista országokból engedtek be turistákat,
aztán az amerikai bojkottal dacoló európai országokból is. Az amerikai
gengszterek által épített patinás szállodák újra megteltek élettel, újra lüktetni
kezdtek a buja ritmusok a báltermekben, s a thaiföldi választékot megunó
európai üzletemberek már a kubai gyereklányok és kisfiúk között válogathattak.
A Szovjetunió bukása, az onnan érkező támogatás megszűnése a diktatúra további
lazulásához vezetett, de csak a gazdaságban. A másképpen gondolkodókat, a
szabadságra vágyó művészeket továbbra is cenzúrázták, bebörtönözték, s a
melegek is hosszú börtönbüntetésre számíthattak, ha aktus közben elkapták őket.
Az ideológiai és erkölcsrendészeti fellazulás fő akadálya az eredet elveihez
ragaszkodó diktátor volt.
A megbetegedett, idős Fidel
Castro 2006-ban egy kórházba helyezte át rezidenciáját, és átadta a hatalmat a
nála sokkal kevésbé karizmatikus, szürke eminenciás öccsének, Raoulnak. A
várakozások ellenére Raoul Castro reformernek bizonyult. Óvatosan, hangzatos
nyilatkozatok nélkül elkezdte lebontani bátyja szigorú rendszerét. Drágán
ugyan, de már bárki vásárolhat Kubában mobiltelefont, számítógépet. Egymás után
nyílnak az internet kávézók Kubában, s a netet a diktatúra sokkal kevésbé
cenzúrázza, mint például Kínában. Néhány hónap alatt ablak nyílt a világra a
kubaiak számára. A rendszer felpuhulását a 2009. március 27-én megnyílt,
április 30-ig nyitva tartó 10. Havannai Biennále is bizonyítja. A Biennále
központi témája, a fesztivál címe Integration
and resistance in the Globalization Era (Integráció és ellenállás a
globalizáció korában) A rendezvénynek negyedszázados története van. Az első
Havannai Biennálét 1984-ben rendezték. Az eddig szigorúan cenzúrázott
rendezvény fókuszában eddig a Harmadik Világ, a déli félteke országainak
művészete állt. „A Biennále nem ignorálhatja az elmúlt években bekövetkezett
geo-politikai változásokat, következésképpen azoknak a korábban prosperáló
országoknak a nagy számát, amelyekben az életkörülmények egyre inkább a
Harmadik Világ országaira emlékeztetnek, illetve azon, korábban szegény
országok felé is nyitnunk kell, amelyeknek sikerült a privilegizált
országokéhoz hasonló életszínvonalat elérniük.” – olvasható a Biennále
szervezőbizottságának nyilatkozatában. Ebben az évben történt meg először, hogy
az Egyesült Államok művészeit, galériáit is meghívták az eseményre. 1959 óta
nem állítottak ki New York-i művészek Kubában. „Azt reméljük, hogy ez az első
lépés az amerikai-kubai kapcsolatok normalizálásának folyamatában.”,
nyilatkozta a Chelsea-i Magnan Project Gallery tulajdonosa, Alberto Magnan, aki
szüleivel 5 éves korában hagyta el Kubát. Tucatnyi amerikai művész mutatja be
munkáit a kiállításon, velük számos kritikus és műgyűjtő is érkezett. Munkáik
bemutatása mellett a művészek kifejezték szolidaritásukat a kubai művészek
iránt, akik a Bush kormányzat nyolc éve alatt nem kaptak beutazási engedélyt az
Egyesült Államokba. A Biennálén ötvennégy ország több mint háromszáz művésze
vesz részt. A hangulat csaknem karneváli. A Palacio de Bellas Artes
(Szépművészetek Palotája) előtt gyerekek bámulják izgatottan Robelo Fabelo
kubai művész Túlélők című
szoborcsoportját, tíznél is több óriási méretű, emberi arcot viselő, az épület
falaira mászó svábbogarat. A közeli buszpályaudvarnál ötven tetovált, vad
frizurákat viselő gördeszkás vesz részt Sofia Maldonado Puerto Rico-i művésznő Korcsolyázz hazám című, akrobatikus
ügyességet igénylő performanszában. Alexandre Arrechea kubai művész
gerincoszlopra emlékeztető fémkonstrukciója együtt mozog a Dow Jones
tőzsdeindex pillanatnyi alakulásával. A szigetországban lezajló változásokat mi
sem mutatja jobban, mint hogy a kiállítások legtöbbjének otthont adó, 1763-ban
épült spanyol erőd, a Fortaleza de San Carlos de la Cabaña öles kőfalain
királynőknek öltözött transzvesztiták táncolnak, s az egyenruhás biztonsági
őrök együtt ringatják a csípőjüket velük. Néhány évvel ezelőtt azonnal
kommandósok támadtak volna a táncoló melegekre és hurcolták volna tömlöcbe
őket.