Museum
of Modern Art, New York
„Meg
akarom gyilkolni a festészetet”, nyilatkozta Joan Miró i
Ferrà (1893-1983)
katalán születésű
festőművész 1927-ben. Bár mindent megtett terve sikere érdekében,
felrúgta a hagyományokat, összezavarta a művészettörténészeket,
leleplezte és lejáratta a festmények piaci értékét meghatározó
nemzetközi összeesküvést, most, negyedszázaddal a művész
halála után a festészet jobban virágzik, mint valaha.
Nagyságrendekkel
több festmény születik és cserél gazdát a művészeti
világpiacon, s az új művészgenerációk egyáltalán nem törődnek
azokkal az aggályokkal és alapvető társadalmi változásokat
követelő gondolatokkal, amelyek Mirót és kortársait
foglalkoztatták. Mi több, az annakidején a festészet
meggyilkolását életcéljául kitűző művészt a 20. század
egyik legnagyobb hatású festőművészeként emlegetik. A burzsoá
társadalom és világszemlélet, amelyet Miró legfőbb ellenségének
tekintett, elfogyasztotta és megemésztette, saját értékei közé
emelte a modernista lázadást. A fiatal Miró sok mindent tudott a
polgári társadalomról, csak éppen egyik legalapvetőbb
tulajdonságát nem fedezte még fel: a mára globalizálódott
kapitalizmus bármilyen energiát fel tud használni működése és
gyarapodása érdekében, s az őt támadó, az ő szempontjából
negatív energiáktól talán még jobban hízik, mint amit készséges
kiszolgálóitól kap. Az idősebb Miró persze már tisztában volt
ifjú korában indított harca reménytelenségével. Fel is adta
küzdelmét a kapitalizmus Molochja ellen, harc helyett igyekezett
inkább jól élni. Megbecsült, jól fizetett művész lett, akinek
műveit a világ legnagyobb múzeumai és galériái őrzik, s
festményei, szobrai dollármilliókért cserélnek gazdát a nagy
aukciós házak árverésein. Az ifjú Miró nyilván dührohammal
fogadta volna az ötletet, hogy korai munkáit Joan
Miró: Painting and Anti-Painting 1927-1937 címmel a kapitalista
művészet fellegvárában, a New York-i Museum of Modern Art-ban
állítsák ki, az idősebb Miró viszont nem emelt volna kifogást,
inkább azt számolgatta volna az elképzelés hallatán, hogy hány
százalékkal emelkedik majd műveinek piaci értéke, mennyivel több
lehetőséget kap majd csillapíthatatlan kreativitása a rangos
kiállítás nyomán.
A
2009. január 12-ig megtekinthető kiállítás célja, hogy egy tíz
éves periódust vizsgálva bemutassa Miró támadását kora
tradicionális festészete ellen. 1927-ben a művész 34 éves volt,
s bár ő maga nem akart csoporthoz, irányzathoz tartozni, a
kategóriák nélkül gondolkodni nem tudó kritikusok,
művészettörténészek a szürrealisták közé sorolták. Sikeres
művész volt, már nem éhezett, mint néhány évvel korábban.
Kialakult a művészi rutinja, modora, stílusa, ha úgy tetszik.
Könnyű volt azonnal azonosítható, tiszta, elegáns műveit
eladni. A legtöbb művész abbahagyta volna a kutatást,
gondolkodást az ő helyében, s ráállt volna a sorozatgyártásra.
Mirót azonban nyughatatlan természettel áldotta meg a sors. Akkor
unta meg a szürrealizmust, amikor az divatossá vált. Radikális változást
akart a művészetben, de túlságosan jó festő volt ahhoz, hogy
olyan messzire menjen, mint Duchamp. Meg akarta gyilkolni a
festészetet, de a mészárlás közben csak új festészeti stílust
kreált. A Museum of Modern Art kiállítása hét, 1927 első
hónapjaiban festett absztrakt képpel nyit. Első pillantásra semmi
különös nincs ezekben a képekben, kézzel írt szövegek,
pontokkal megtöltött felhők. Miró kortársai azonban azonnal
felfedezhették azt, ami a mi túl sokat látott szemeinknek már nem
tűnnek fel: a festék hiányát a vásznakon. Pontosabban van a
nyers vásznakon némi festék, de csak itt-ott. A festő
megszabadulni igyekszik saját médiumától. Egy évvel később már
azon munkálkodik, hogy kivételes szakmai tudásától is
megszabaduljon. Az 1928-ban született Spanyol Táncos I. című mű
színes papírral bevont falap, amelynek tetejére Miró egy darab
smirglit ragasztott, arra pedig újságképből kivágott apró női
cipőt. Eltűnt a festék, az ecset, s csaknem a kép és a művész
is. Későbbi képeken a 17. századi flamand festészetet
parodizálja. Ezek a művek még visszhangozzák korai stílusát.
Aztán újra a kollázsok felé fordul, nagy gyönyörűséggel
ragaszt kátránypapírt a vásznakra. Néha belemázol ecsetjével a
kollázsokba, de ezek az ecsetvonások már nem festő, hanem egy
őrjöngő gyilkos gesztusai. Amikor úgy érzi, hogy sikerült
végleg leszámolnia a festészettel, újra festeni kezd, de már nem
festményeket alkot, hanem festmények paródiáit. Óriási,
oltárkép nagyságú felületeket rondít össze egy kretén gyermek
firkálmányaival. Három év alatt elérte, hogy képeit többé nem
vásárolták. Ugyanazok a képek, amelyek akkor raktárba kerültek,
ma már annyiba kerülnek, amennyiből Budapest összes múzeumát és
nagy galériáját be lehetne smirglivel és kátránypapírral
borítani, az alkalmazottakat pedig beíratni pár hetes
illemtanfolyamra Katalóniában. Aztán itt vannak a szobrok,
1931-32-ből. Mindegyik szentségtörés a maga idejében. Csavarok,
láncok, gépalkatrészek, csontok lazán összeillesztve.
Kobaltkékre festett csicseriborsó szem apró oltárba illesztve.
1934-re a kollázs, asszemblázs, rajz és festmény ugyanazokban a
művekben már egymásra halmozódnak. Már nem a kísérletezés a
művek üzenete, hanem a patologikus megszállottság. A művész
hangsúlyozottan nem törődik azzal, hogy munkái időállóak
legyenek. Kifejezetten az olcsóság és a gyorsan elkészíthetőség
érdekli. Kifestőkönyvekből kitépett baba figurákat kötöz
madzaggal kartonpapír festéktubusokra. Annyira hevenyészve vannak
egymáshoz erősítve a művek elemei, hogy csak csoda folytán
maradhattak meg mindmáig. Keletkezésük idején a náci és
fasiszta ideológiák már kezdtek hatalomra jutni Európában. A
Párizstól megcsömörlött Miró Katalóniában, Montroigban élt,
egyre nyugtalanabbul. A világ nem abba az irányba fordult, amelytől
ő a megváltó változást remélte. Nyugalmat, támpontokat keresve
meghátrált, visszatért a festészethez. 1934 őszén pasztell
képeken dolgozott, amelyek beteg színeikkel, organikus formáikkal
mintha rákos daganatokat, vagy gennyedző sebeket ábrázoltak
volna. Majd apró, virtuóz, narratív festmények készítésébe
fogott, amelyek első pillantásra tündérmesék illusztrációihoz
hasonlítanak. Alaposabban megnézve őket pokoli lelki csataképekké
alakulnak. 1936-ban, néhány absztrakt képpel rövid időre
visszatér 1927-es műveinek tradíciókat támadó stílusához.
Csaknem üresen hagyott gipszkarton alapokra olajfoltokat,
hányásszerű festékcsomókat, fekáliának kinéző kátrány és
földgumókat dob. Megszurkálja, vadul megkaparja a felületeket.
Amikor Spanyolország káoszba süllyed, visszatér Párizsba.
1937-ben ott festi a kiállítás csaknem realista záró darabját:
Csendélet öreg cipővel. A lázadásnak, a festészet meggyilkolása
korszakának vége. A dühös fiatal halott. Helyébe a rezignált,
bölcs, idősödő festő lépett, aki már nem akarja
megváltoztatni, élhetőbbé, értelmesebbé tenni a világot, csak
egy csendes zugot keres benne, ahol haláláig komfortosan
elmolyolhat.