A modernizmus számomra legfontosabb eredménye, hogy virulásának
körülbelül száz éve alatt fokozatosan közel hozta egymáshoz a művészetet és az
életet. Főleg ezzel a nem mindig tudatos törekvéssel magyarázható a modernista
művészettel szembeni ellenállás, különösen a diktatúrák részéről.
A
reprezentáció, a közvetettség, az élettől való eltávolodás teóriáját
legkövetkezetesebben gyakorlatba ültető nácik és a bolsevisták degeneráltaknak,
népellenségnek nyilvánították a modernista művészeket, és en block betiltották a modernizmust. A modernizmus könnyen
imitálható részét, a stílusjegyeket mindenütt megtalálhatjuk a kortárs
művészetben. Egész, sok pénzből, energiával megvalósított, agyonreklámozott
kiállításokat jellemzi a 70-80 évvel ezelőtti kutatási eredmények felületi
jellemzőinek továbbgondolás nélküli átvétele. Persze ami 70-80 évvel ezelőtt
aktuális, tehát élő művészet volt, az ma már nem az, ennél fogva a nagy elődöktől
lopott megoldások halott, tapétaszerű, értékelhetetlen művészetet eredményeznek.
A legtöbb művész, kurátor nem törődik az aktualitással, azzal, hogy élő, a
mához kapcsolódó művészettel transzcendentálja a valóságot. Számukra az a jó
művészet, ami eladható, és a már megvolt könnyebben eladható a művészetből csak
a stílusjegyeket ismerő médiának és vásárlóközönségnek, mint az új, az
életteli, a friss.
A modernizmus
valódi szellemi örökségét, az élet és művészet között ezer évek alatt
megszilárdított határok elmosását csak kevesen tudják, merik praxisukban
alkalmazni, főleg azért, mert ez a határterület félelmetes, veszélyes, sötét,
néha undorító dimenzióként is hajlamos megmutatkozni.
Kevés olyan
művészeti intézmény van a világon, amely valóban aktuális, kockázatos, a sötét
oldalt sem tagadó művészet bemutatására vállalkozik. A Jeffrey Deitch által
1996-ban alapított New York-i Deitch Projects galéria egyike ezeknek a
szentélyeknek. Az alapítása óta eltelt 13 évben körülbelül 120 önálló
kiállításnak és projektnek, tucatnyi tematikus kiállításnak és néhány más,
nyilvános eseménynek adott otthont az intézmény. Az elmúlt évtizedben ismertté
vált művészek közül sokan, például Cecily Brown, Inka Essenhigh, Barry McGee és
Kristin Baker kezdték itt a pályájukat. 1997-ben Oleg Kulik orosz művész néhány
napig kutyaként élt a galériában. Nyakörvet viselt, kikötötték, ugatott,
vonyított, aki közel ment hozzá, azt megharapta. Az eseménynek az I Bite America and America Bites Me
(Megharapom Amerikát és Amerika megharap engem) címet adta. Ugyanabban az
évben, I Peed in the Northeast Corner of
the Gallery (A galéria északnyugati sarkába pisáltam) címmel, egy 27
másodpercig tartó NeoFluxus anti-revivalista installáció valósult meg itt.
1998-ban Yoko Ono száz darab, koporsókból kinövő fát állított ki a galériában (Ex It). 2000-ben Barry McGee, Todd James
és Steve Powers apokaliptikus nagyvárosi utcát hozott létre az intézményben (Street Market). A Simparch
művészkollektíva gördeszka pályává varázsolta a galériát, Dan Colen és a 2009
júliusában elhunyt Dash
Snow aranyhörcsög fészekké. Természetesen a Deitch Projects a pályázati
pénzek mellett a piacból él. Az installációk, események dokumentációit
árusítják, s rendeznek igényes festészeti kiállításokat is, amelyek bevételét a
nem piac orientált művek megvalósítására fordítják. Ilyen a Jonah Freeman és
Justin Lowe által létrehozott Black Acid
Co-op című, bejárható környezet-installáció is. A most látható mű előzménye
a tavasszal, a texasi Marfa Ballroomban bemutatott Hello Meth Lab in the Sun (Hello methadon laboratórium a
napfényben) című, egy illegális droggyárat bemutató installáció, amelynek
megvalósításában Alexandre Singh New York-i művész is részt vett. A texasi
kiállítás később a floridai Miami Basel galériába utazott, ott látta és hívta
meg az alkotókat New Yorkba Jeffrey Deitch. Az eredeti installáció lényegi
metamorfózison ment át, bizonyos elemei kimaradtak, s új, ugyancsak mániákus
pontossággal megvalósított részekkel gazdagodott. Az installáció a galéria
valamennyi termét betölti, sőt, az alkotók kisebb termeket és kanyargó
folyosókat is építettek a térben.
A túra szemkápráztató
vízióval, vakítóan fehérre festett szobával kezdődik. Csillámporral és színes
kavicsokkal dekorált kirakati bábú fejeken parókák. Ez a disco trófea múzeum.
Számos kisebb tér és fali vitrinekkel ellátott folyosó csatlakozik hozzá. A terráriumszerű
vitrinekben többnyire halott növények, vagy felhőkarcolókra emlékeztető, fehér
formák szekvenciái. A disco múzeumból a nyilvánvalóan felrobbant methadon
laboratóriumba jutunk. Műanyag csövek tekeregnek, törött lombikok és pipetták,
szétszóródott drog-alapanyagok borítják a padlót, a sarokban álló vécékagyló
műanyag teteje megolvadt. Mintha egy középkori alkimista műhelyében járnánk,
miután az arany előállításán fáradozó misztikus üstjéből kipattant Belzebub. A
felrobbant laboratórium legtávolabbi sarkában egy világgyűlölő, magányos
bombagyáros könyvtára. A társadalom betegségeit tárgyaló könyvek letépett
borítói mindenfelé. Közöttük robbanóanyagok receptjei, bombaépítést segítő
manuálok. A pokol konyhájából a hippie mennyországba jutunk, amelynek terme
gyerekszobára és az 1960-as években divatos geodézikus kupolára (l. Walther Bauersfeld és R. Buckminster Fuller) egyaránt emlékeztet. Színes
folyadékokkal töltött üvegek a polcokon, pink szigetelőhab maradványok, törött
vízipipa, Smiley matricák, cigarettapapírok, gyöngysorok, saruk, kiszáradt
peyote kaktusz, apró tükrökkel borított párnák és hímzett, keleti kelmék. A
sarokban kitömött prérifarkas (coyote), a hippie kultúra szent állata. A terem
a New York-i Chinatown bizonyos boltjaira is emlékeztet, ahol gyógynövények,
medve epehólyagok, rinocérosz szarv por, tigriscsontok és szárított békák,
kígyók mellett illegális drogokat is árulnak az angolul csak a számokat tudó,
gyérszakállú, fogatlan, gyulladásos szemű bácsikák. A következő terem a magas
kultúrát árusító, exkluzív galériák rekonstrukciója. A padlót vörös szőnyeg borítja.
A falakon műgyűjtők fekete-fehér portréi, gyakran kaktuszt, vagy kristályt
tartanak az arcuk elé. A hippie teremben látható, kitömött prérifarkas is
feltűnik az egyik fotón, két unatkozó, gazdag műgyűjtő között szundikál a
pamlagon. Egy másik fotón néhány, a drog-laboratóriumban látható tárgy képezi a
műgyűjtő környezetét. Kereszt-referenciákról van szó (az installáció igen
gazdag ezekben) – az egykori, szegénységet prédikáló hippikből és a vagyonukat
droggyártással megalapozó vagányokból mára tiszteletreméltó, végtelenül unalmas
és unatkozó műgyűjtők lettek. Az utolsó és legnagyobb, félhomályos terem
csaknem üres. Pár szakadt, vörös szőnyegcsík a poros padlón. A valaha
sötétkékre festett falakról pikkelyszerűen málik le a festék, alatta vörös
alapszín. Mintha ezernyi késvágás borítaná a falakat, mintha a terem egykori
lakója megőrült volna és vadászkéssel támadta volna otthona falaira. Az
installáció alap-üzenete ebben a teremben válik nyilvánvalóvá. Egy világ,
amelyben nincs világ, ahol az élet feladta magát és most teljességgel hiányzik.
A Black Acid
Co-op az olyan environmentális munkák tradíciójához csatlakozik, mint Duchamp
por-szobája, a francia Arman 1960-as Plein
című, városi szeméttel megtöltött galériája, az orosz Ilja Kabakov moszkvai
társbérletet rekonstruáló, 1980-as installációja, Gregor Schneider szülei házát
bemutató, a 2006-os Velencei Biennálén szenzációt keltő labirintusa, vagy a
kínai Song Dong családjuk lerombolt pekingi házának vázát és az édesanyja által
összegyűjtött milliárdnyi kacatot bemutató installációja, amely most a Museum
of Modern Artban látható. A Deitch Projects kiállítása Amerika legsötétebb
dimenzióit tárja fel, bátran és őszintén, ahogy minden művészi közlésnek
történnie kell.
