Jewish Museum, New York
Ahogy öregszünk és egyre gyorsabban telik az időnk, egyre kevesebbet élünk, napról napra fontosabbá válnak az emlékeink. Lehet, hogy nem tudjuk, hová tettük előző este a műfogsorunkat, vagy merre vezet az út a fürdőszobába, de kristálytisztán villannak fel pusztuló agysejtjeinkben gyermekkorunk, ifjúságunk képei.
Az emlékképek színesek, szagosak, és részlet gazdagok. Tisztán látjuk
magunk körül a nyári kertet, amelynek a közepén ülünk a bilin két éves
korunkban, a virágokat látogató méhek és pillangók szárnyainak minden
apró rezdülését. Érezzük a bőrünket simogató napsugarat, a sülő meggyes
rétes konyhából kiáradó illatát, halljuk a kapu előtt elgördülő szekér
kerekeinek csikorgását az utcaköveken, a lovak patáinak csattogását, a
szerelmes gerle búgását a nagy diófa teteje felől. A tükörből ránk
meredő iszonyat elől ezekhez az emlékekhez menekülünk. Szeretnénk
valami módon elmondani, amit boldogságunk idején láttunk, hallottunk,
éreztünk, de nincs kinek. A fiatalok saját hormonjaik pezsgésével
vannak elfoglalva, nincs idejük, kedvük meghallgatni bennünket, sőt,
kinevetnek, ha magunkról próbálunk beszélni. A középkorúakat gondok és
bajok gyötrik, durván ránk ripakodnak, ha megpróbáljuk figyelmüket
magunkra terelni. Kortársaink egyre süketebbek és magukba
zárkózottabbak, már csak a saját hangjukat és a közeledő, utolsó nap
harangját hallják. Nincs kinek beszélnünk, csak fekszünk az ágyon, vagy
ülünk a fotelben, a tévé előtt.
A most 93 éves Mayer Kirshenblatt 73 éves korában kezdett el festeni. A
lengyelországi Opatowban (jiddisül Apt), egy apró, vidéki városban
töltött gyermekéveinek emlékeit festi. 1916-ban született, családjával
1934-ben emigrált a kanadai Torontóba, az akkor még Disznóvárosnak
(Hogtown) becézett hideglelkű, kockaszívű, skót erődítménybe, az
acélkék, metszően hűvös Ontario tó partján, ahol azóta is él. Mindig
öntörvényű ember volt, ezért kapta a Mayer Tamez gúnynevet. A Tamez
jiddisül egyszerre jelent Júliust és jiddis szlengben bolondot. A zárt
zsidó közösségben, amelyben felnőtt, Bolond Mayer volt tehát a neve. Az
„őslakos” skótok, akik bizony nem nagyon kedvelték a zsidókat egészen a
legutóbbi időkig (most sem igazán kedvelik, de ellenérzéseiket már nem
hangoztatják), csak akkor szólították meg, ha elkerülhetetlenné vált a
kapcsolatfelvétel. Ilyenkor Mr. Kirshenblattnak hívták.
Ahogy idősödni kezdett, Mr. Kirshenblatt is szívesen beszélt volna gyermekkoráról, de nem volt kinek. Családtagjai túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy meghallgassák. Ismerve kézügyességét inkább azt javasolták neki, hogy rajzoljon és fessen, azzal majd elfoglalja magát. Egy belvárosi festék és tapéta bolt tulajdonosaként ismerte a festékeket, azok keverését a megfelelő színárnyalatok elérése érdekében, és a festett fa- és kőutánzatok készítésének technikáját. Egy igazi népművész örömével készített festményei már a kezdetektől színpompásak voltak, átjárta őket a fény. Festett, napfényes tájai mélyen a házak mennyezeti lámpáktól megvilágított belsejében folytatódtak. Utcaköveit mintha szürke vattacukorból faragták volna. Különös tehetséggel festett sápadt barnákat és krémszíneket, együtt és külön-külön. Barnáiban és krémszíneiben vörösek és zöldek villannak fel. Mr. Kirshenblatt nem tartozik a 20. század legnagyobb autodidakta festői közé. Munkái stílusukban erősen tükrözik kedvenc festője, Marc Chagall hatását. De míg az ugyancsak a zsidó életet megörökítő Chagall engedte képzeletét szabadon szárnyalni, Mr. Kirshenblatt szövegbetétekkel kiegészítő képei inkább enciklopédiákba illő, pontosan kivitelezett dokumentumok. Készítőjük csillapíthatatlan kíváncsiságát, és fotografikus memóriáját tükrözik. A New York-i Zsidó Múzeumban rendezett They Called Me Mayer July: Painted Memories of a Jewish Childhood in Poland Before the Holocaust című kiállításán hétköznapi jeleneteket láthatunk, rajzokon, festményeken felidézve. Piacot, Tóra felvonulást, a falusi kikiáltóra emlékeztető silklapert, ahogy az asszonyokat figyelmezteti a szombati gyertyagyújtásra, és a festőt magát, gyermekkorában, iskolásként, futballozás közben, heringet vásárolva a halárustól, cipészeket és szerszámaikat, lószerszámokat, libakopasztást, a kaftánja szárnyait a benedvesedés ellen övébe csíptető vízhordót. Az egyik emlékezetes képen három férfi dolgozik burgundi színű ruhadarabokon egy szabóműhelyben. Rajzok mutatják a cipőkészítés folyamatát, egy tűzhely keresztmetszetét, Mr. Kirshenblatt szülővárosának aprólékos részletességű térképét. A képeken emberek nyüzsögnek, mindegyik önálló egyéniségként ábrázolva. Az egyik festményen a gyermek festőt két fiútestvérével együtt fürdeti a kádban édesanyjuk. Az egyik testvér mintha álmodozna, a másik egy zsákmányt kereső halász arckifejezésével figyeli a vizet. A Krakkó menyasszonya című kép Purim színdarab előadását mutatja, egy gazdag ember otthonában. Felirat tájékoztat, hogy a női szerepeket is férfiak játszották, és hogy az előadást figyelő gyerekek között ott van a festő is. Mr. Kirshenblatt előszeretettel örökített meg furcsa jeleneteket: egy terhes, púpos nő utolsó pillanatban rendezett esküvőjét, a közösség első, tölcséres gramofonját bámuló bibliai ősiségű arcokat, egyik barátja apjának kísérteties temetését, a zsinagóga udvarán kiterített, lepelbe takart holttestet. Mivel a halott életében többnyire nem növesztett szakállt, a rabbi ragaszkodott ahhoz, hogy temetése előtt megborotválják, s így, csúfságára szakáll nélkül jelenjen meg a Teremtő színe előtt, tudjuk meg a kép feliratából. Egy másik képen csellista játszik könyöradományok reményében az udvaron, közvetlenül az árnyékszék mellett.
Aztán jönnek az emigráció, a boldog gyermekkor, az otthon kényszerű elhagyásának dokumentarista pontossággal megfestett, megrajzolt képei. Látjuk a hamburgi kikötőben hajójegyet vásároló kamasz fiút, felette, a falon Hitler portréja. Egy másik képen a hajó havas jéggel borított tengeren vág át, az utasok a bárpultnál tolonganak. A festő apjának elbeszélései, feljegyzései alapján festette meg Lengyelországban maradt családtagjainak sorsát. A kiállítás utolsó két képét Goya Május 5. című, a Pradoban látott műve inspirálta. Nagyanyjának, gyermekeinek és unokáinak szörnyűséges kivégzését látjuk egy szántóföldön, bíborszínű égbolt alatt. Ez a sors várt volna a festőre is, ha nem emigrál. Szerencséje volt, még idejében érkezett Kanadába. Néhány évvel később a brit fennhatóság alatt működő kanadai kormány megtiltotta, hogy a zsidó menekültekkel megrakott hajók horgonyt vessenek a világ második legnagyobb, gyéren lakott országa kikötőiben.