A modernizmus könyörtelen, cáfolhatatlan, önfelszámoló lineáris logikája
többször vezetett a konklúzióhoz, miszerint a reprezentációs (magyar
szóhasználatban: figuratív) festészet, sőt, maga a festészet is halott.
Ezt a logikát legkövetkezetesebben Marcel Duchamp követte. Ready
made-jei, talált tárgyai önmagukon kívül valóban semmit sem jelentettek,
a művészi tevékenység a kiválasztás gesztusára korlátozódott. Ezt a
logikát követve könnyen megállapítható, hogy a vászonra felvitt festék,
bármilyen formában, bármilyen rendszerbe rendezi is el azt a festő,
csupán vászonra felvitt festék, minden egyéb impressziónk róla csak
illúzió. Nem csoda, hogy a művészetről alkotott mítoszok legerősebbike a
festészet haláláról szól.
Hosszú, labirintusszerű pályám során magam is sokszor szembesültem ezzel a mítosszal. Sok kortársamhoz hasonlóan időnként még a művészet halálát is befejezett, megmásíthatatlan tényként érzékeltem, s ennek a gyászhírnek megfelelő pályamódosításokat hajtottam végre. A modernizmus és vele az európai kultúra kimúlása idején, az 1970-es évek végén különösen aktuális volt ez a gondolat. A globális tömegtársadalom létrejöttének kataklizmájához képest teljességgel lényegtelennek látszott, hogy mi történik a galériák és más művészeti intézmények tömjénszagú gettójában. Még a legütősebb performance, legveszélyesebb, legfenyegetőbb body art mű, a legtisztább fluxus idea is érvényét vesztette a galériák falai között, a művészetnek az élettől végzetesen elszeparált kontextusában. Csak idővakok számára jelentett valamit abban az időben egy új festmény. Csak múltemberek vesztegették idejüket művészetre, különösen annak legbanálisabb kifejezési formájára, a festészetre.
Önnön logikáját követve élete utolsó negyedszázadában Duchamp látszólag teljesen kivonult a művészetből és csak sakkozott (illetve, és ez nem lényegtelen, műgyűjtéssel foglalkozott). Az 1950–60-as években született művészeti irányzatokról lesújtó véleménye volt: „A neo-dada, amit új realizmusnak, pop artnak, asszemblázsnak, stb. hívnak, könnyű kiút, és azon élősködik, amit a dada csinált. Amikor felfedeztem a ready made-eket az esztétákat akartam elbátortalanítani. A neo-dadában elővették a ready made-jeimet és esztétikai szépséget találtak bennük. Kihívásként az arcukba vágtam a palack szárítót és a piszoárt és most esztétikai szépségükért csodálják őket.” – idézte Hans Richter, dadaista harcostársa róla írt szavait az 1960-as évek elején. Miközben mindenki, még a legjobb barátai is azt hitték, hogy alkotóként már nem érdekli a művészet, Duchamp 1946 és 1966 között, húsz éven át titokban élete utolsó művén dolgozott New York-i műtermében. Az Etant donnés: 1° la chute d”eau / 2° le gaz d”éclairage („Adott: 1. A vízesés, 2. A világító [megvilágosító – NL] gáz”) című, festményszerű, reprezentációs elemeket is tartalmazó, csak egy ajtóba fúrt lyukon keresztül tanulmányozható installációt 1969-ben, egy évvel Duchamp halála után mutatta be a Philadelphia Museum of Art.
Ha a modernista művészet logikájának legszigorúbb, legkövetkezetesebb professzora, Marcel Duchamp sem tudott kiszabadulni a művészet, sőt, a reprezentációs művészet öleléséből, mi lett volna elvárható a nála jóval kevésbé elkötelezett, kirobbanó kreatív energiáktól fűtött művésztársaitól? Bár a történetileg és az érzékelés alapján is összetartozó reprezentációs és absztrakt festészetet a modernista teoretikusok elméletben elválasztották egymástól, külön műfajokba sorolták, és a reprezentációs festészetet lenézendő, értelmetlen tevékenységnek minősítették, ez az elválasztás csak látszólagos volt, hiszen az absztrakt műveknek is van reprezentációs minőségük, hiszen az emberi agy még az alkotó szándéka ellenére is jelentést rendel a formákhoz. A festmények, köztük a reprezentációs művek termelése a modernizmus történetének első kétharmadában folytatódott, sőt, fokozódott. A termelés üteme Amerikában csak az 1950-es évek végén, az absztrakt expresszionizmus tündöklése után, az új, közvetlenséget kereső művészeti irányzatok (happening, concept art, performance art, fluxus stb.) megjelenésével kezdett lassulni, de sohasem állt le. A modernizmus halála után, az 1980-as években aztán, a műkereskedők akaratából, „új festészet” néven újra felvirágzott a festészet, hiszen ideákat nem lehet a falra akasztani.
Napjainkban, Amerikában újra felmerült a reprezentációs festészet halálának legendája. Művészettörténészek, kritikusok vitatkoznak, pro és kontra. Közben a műfaj él és virul, jelentős jövedelmeket generál, köszöni, jól van. A képi kommunikáció – jelek, szimbólumok, ábrázolások és színek kétdimenziós felszínen – a zenéhez hasonlóan az egyik legősibb és leggazdagabb emberi találmány. Barlangok, sziklák falán, edények oldalán, szőtteseken kezdődött, aztán elfoglalta a falakat, fából készült paneleket, réztáblákat, végül a vásznat. Mára már idetartoznak a plazma monitorokon, digitális képkeretekben megjelenő, Photoshoppal, vagy más képszerkesztő alkalmazásokkal készített digitális festmények is. A művészet evolúciója során többször előfordult – például a bizánci mozaikok, a prekolumbiánus és amerikai indián textilek és kerámiák, a japán festett paravánok, a dél-ázsiai Mughal festmények és a 19. század végének poszt-impresszionizmusa esetében – az absztrakt és reprezentációs elemek együttes megjelenése a művekben. A festészetben, különösen az elmúlt évtizedben megjelent fiatal művészek munkásságának köszönhetően ma hasonló ötvöződés történik. A fiatal művészek szabadabban, elméleti korlátozásoktól mentesebben festik, amit csak akarnak, mint bármikor az 1930-as évek, vagy akár a 19. század vége óta. Megszűnt az új terrorja, mindenki azt csinál, amit akar, s a műalkotások akkor jók, ha valaki megveszi őket. Az ifjú festők szabadon idéznek, kölcsönöznek a múlt mestereitől és vannak saját felfedezéseik is. A festészet számukra önkifejezésük legfontosabb formája. Rájöttek arra, hogy a múlt absztrakt irányzatainak követése jóval kevesebb lehetőséget, egyediséget ad, mint a reprezentációs festészet, ahol saját szignatúra-figuráikkal, saját életükből vett élmények, történések megjelenítésével igazán egyéni, mások munkáitól markánsan különböző műveket tudnak létrehozni. A modernista dogmákat boldogan hagyják figyelmen kívül, és – ahogy az alábbi példákon is látható – ontják a legkülönbözőbb reprezentációs festményeket, még most, az amerikai művészeti piacot erősen érintő gazdasági válság idején is. Számukra nem veszteség, hanem egyértelműen nyereség, hogy eltűnt a művészet korábbi megváltó, életeket megváltoztató, politikát, vallást helyettesítő funkciója, hogy a festészet a 20. század végére puszta dekorációvá vált. Örömmel dekorálnak, mert egyrészt legtöbbjük nem ért máshoz, másrészt, mert szerencsés esetben szabadságot adó, jó pénzt kereshetnek azzal, amit a legjobban szeretnek csinálni. Nem a világot akarják megváltani, mint a modernista mesterek, hanem jól, boldogan akarnak élni.