A művésznő az 1960-as években vált híressé különleges konstrukcióival, amelyek egyaránt ellentmondtak a gravitáció törvényének és a művészi konvencióknak. Aztán évtizedekre eltűnt, hogy most, 80 évesen újra felbukkanjon egy egész armada csillaghajóval.
Lee Bontaceu 1960-ban szerződött Leo Castelli New York-i galériájához. Ő volt az egyetlen nő a galériában kiállított művészek – például Jasper Johns, Donald Judd, Frank Stella és Andy Warhol – között. Gyors, fényes karrier lehetősége nyílt meg előtte, de a hírnév és meggazdagodás helyett 1972-ben a visszavonulást választotta. „Szükségem volt a pihenésre. Felfedezni és lélekben nőni akartam. Semmi kedvem nem volt dolgokat csinálni, befejezni és kétévenként kiállítani őket. Nem vagyok léha természetű. Engem a művészekkel, galeristákkal, kurátorokkal, művészettörténészekkel és a köréjük sereglő léhűtőkkel való bulizás egyáltalán nem inspirál. Sokkal több energiát nyerek egy régi gép, vagy az állatok, növények tanulmányozásából.”, így indokolta visszavonulását. Véleményét a galéria férfiklub-szerű hangulatáról egy Louise Lawler által produkált, Bird Calls (Madár dalok) című, ironikus búcsúajándéknak szánt audió műben foglalta össze. Egy papagáj ismételte a galéria őt domináló férfi művészeinek keresztnevét.
Lee Bontaceu mindennél jobban szerette a függetlenségét. Sem a pályája kezdetén beinduló feminista mozgalmakhoz, sem művészeti irányzatokhoz, művészcsoportokhoz nem csatlakozott. Visszavonulása után New Yorkból is elköltözött. 31 évig élt Orbisoniában, egy Pennsylvania állambeli kisvárosban. A művészi munkát nem hagyta abba, de csak magának, a saját gyönyörűségére, önmaga fejlesztése érdekében dolgozott. Munkái egyszerre mechanikusak és organikusak, absztraktok és realisták. A neves műkritikus, Arthur Danto a 17. században élt tudós, Robert Hooke Micrographia című könyvének illusztrációihoz hasonlította őket. „A felnagyított rovarok képeinek, középkori sisakoknak és harci szekereknek a kereszteződései. Egyszerre mesebeliek és fenyegetők, ismerősek és idegenek.”
A Los Angeles-i Hammer Museum és a Chicago-i Museum of Contemporary Art kollaborációjából, 2003-ban létrejött, óriási sikerű retrospektív kiállítása hozta vissza a reflektorfénybe. A korai és a visszavonulása idején született műveit egyaránt tartalmazó, nagyszabású kiállítás anyagát 2004-ben a New York-i MoMa is bemutatta. „Szeretek egyedül lenni. Én vagyok önmagam legjobb társasága. Az élettel mindenkinek egyedül kell szembenéznie. Senki sem élhet, halhat, gyűlölhet, szerethet helyettem. Az emberi társaság kifejezetten zavarja a meditációmat. Nehezen viselem a határidők diktálta teljesítménykényszert. Ki nem állhatom a kiállítás megnyitókon nyüzsgő, locsogó, fecsegő sznobokat, akik nem átélik, hanem fogyasztják a művészetet. Pszicho-vámpírok, akik, ha nem vigyázol, egy pillanat alatt kiszívják belőled az életerőt. A kritikusok legtöbbjének fogalma sincs a művészetről. Olyan könnyű kritizálni! Ezeknek az embereknek az a legfőbb célja, hogy megöljék az alkotás örömét. Képtelenek átélni a művészek lelkiállapotát, mert fogalmuk sincs saját magukról. A művészetet termelési folyamatnak látják. Kizárólag lineáris evolúcióban tudnak gondolkodni. A csodákat nem veszik észre. Őket csak az adatok foglalkoztatják. Miből készült, mikor készült, mekkora, melyik skatulyába szorítható. A galeristákat pedig csak a pénz érdekli. Célgépeknek, programozható robotoknak tekintenek bennünket.”, nyilatkozta retrospektív kiállításának megnyitóján.
Lee Bontaceu Recent Work: Sculpture and Drawing című, a New York-i Freedman Art galériában látható kiállításának tárgyai, hangulata engem a Panamarenko belga művész tavaly, a debreceni MODEM-ben rendezett A gravitáció legyűrése/Conquering Gravity című bemutatójára emlékeztetnek. A különbség Lee Bontaceu és Panamarenko repülő szerkezetei között főleg abban mutatkozik, hogy az amerikai művésznő szobrai finomabban kidolgozottak, nőiesebbek, ékszerszerűbbek, mint európai művésztársa első pillantásra realistább, funkcionálisabb, férfiasabb, drabálisabb antigravitációs szerkezetei.
A galéria mennyezetéről több, halakra és duzzadó vitorlájú gályákra egyaránt emlékeztető, elegáns szobor függ, az Univerzumot egy, a mainál finomabb, nőiesebb, érzékibb korban átszelő csillaghajók lenyűgöző aprólékossággal kidolgozott modelljei. Filigrán, finoman absztrahált kormányszerkezetek, árbocok, antennák, nyílászárók, leszállást segítő eszközök. Anyaguk acéldrótokra feszített, fehérre festett vászon, porcelán, különböző fémek. Közelről szemlélve láthatjuk a Start Trek űrhajójának motorját idéző hajtóművet is. Ezek az égi járművek tökéletes metaforái a művésznő sok évtizedes képzeletbeli időutazásainak.
Lee Bontaceu-t kezdettől fogva a térben és időben történő szabad utazás lehetőségei foglalkoztatták. Első munkái, spirálformákra feszített, használt, lyukas, szakadozott, gyűrött, koszos zsákokból vágott vásznak a fekete lyukak gravitációs erejét, a végső pusztulást idézték. Az akkor készült rajzai és litográfiái az űrben kóborló planétákat és elveszett űrhajókat juttatnak eszünkbe. Később fura űrlényeket és fantasztikus, képzeletbeli növényeket alkotott. Tavalyi, a New York-i Museum of Modern Artban rendezett All Freedom in Every Sense (Minden szabadság az összes értelemben) című kiállításán egy egzotikus, szárnyas, tollas halra és organikus szerkezetű műholdra egyaránt emlékeztető, áttetsző acélhuzalokból, porcelán gombokból, gömbökből konstruált mozgó szobrot mutatott be.
Mostani csillaghajói alatt, a galéria padlóján két homokkal töltött ládában változatos anyagokból alkotott flóra – tekergő és tüskés ágak, törékeny, geometrikus páfrányok, áttetsző bimbók, termések – egy termékeny, ismeretlen bolygó világát idézik. A galéria falain grafitrajzok demonstrálják a művésznő meg nem szűnő érdeklődését az örvénylő űr iránt. Az 1931-ben született, New Yorkban és Rómában tanult Lee Bontaceu munkáit lehetetlen kategorizálni, mindig a legkülső határokra kalauzolnak bennünket. Legújabb, friss, fantáziadús munkáit látva nehéz tudomásul venni, hogy egy 80 éves, törékeny asszony alkotta őket.
Freedman Art, New York
2011. október 27.–2012. február 11.
