Karib-tengeri utazásaim során az egyik legemlékezetesebb találkozásom a
Grenada szigetországhoz tartozó Carriacou szigetén történt. A sziget
belsejében, egy rozoga bérelt villában laktam. Az ebédlőben hangstúdiót
rendeztem be, ahol éjszakánként, amikor a hőség valamelyest
csillapodott, és a szemközti kocsmában nem volt éppen hajnalig tartó
buli, helyi művészek dalait rögzítettem.
Elbűvölve hallgattam a koldusszegény, írni-olvasni nem tudó szigetlakók gyakran wagneri komplexitású műveit, jegyeztem fel és próbáltam dekódolni hasonló összetettségű, afrikai gramatikára épülő, afrikai, arawak indián, spanyol, francia és angol szavakat használó patois nyelvjárásban megfogalmazott szövegeiket. Hamar híre ment Carriacoun és a környező szigeteken, hogy van itt egy őrült Amerikából, aki nemcsak hajlandó ingyen szalagra rögzíteni bárki zenéjét, hanem a felvételből kópiát is ad a zenésznek. Néhány hét után azt vettem észre, hogy bérelt villám körül, a bozótban zenész kolónia létesült, ahol a ladikokon a közeli és távoli szigetekről érkező zenészek laktak, türelmesen várva, hogy bebocsátást nyerjenek az ebédlőmben berendezett hang-szentélybe. A nap minden szakában finom dobszó és éneklés hallatszott a bozótból, ahogy a felvételre váró muzsikusok gyakoroltak és szórakoztatták magukat és egymást. Két-három naponta megjelent a rendőrség, s ha kedvük éppen úgy tartotta, elvittek pár zenészt a bozótból, amihez könnyű volt ürügyet találniuk, mert a nagymamáktól a gyerekekig mindenki szívott füvet azon a környéken. A rendőrök engem nem bántottak, s ha hellyel és rumos teával kínáltam őket a teraszomon, a bozótlakókat is békén hagyták, legfeljebb durva vicceket kiabáltak feléjük. Előfordult az is, hogy sikerült a letartóztatottak némelyikét pár dollárért kiváltanom a fogságból. Ezt a jótékonysági tevékenységet gyorsan abbahagytam, mert észrevettem, hogy a rendőrök csak azért tartóztatnak le embereket, hogy kiváltsam őket. Napfelkeltekor és napnyugta előtt úszni mentem a csodálatosan tiszta, türkizkék vizű Tyrrel öbölbe. Ilyenkor nem zártam be az ajtót, a bozótlakók ügyeltek arra, hogy illetéktelen ne lépjen a villába. Egy különösen szép estén – minden este különösen szép Carriacou szigetén – egy magas, szemüveges, remekül öltözött, kifinomultan udvarias, halk szavú raszta várt a teraszon mosolygós barátnőjével, amikor hazaértem az úszásból.
A cikk folytatása itt olvasható.
Najmányi László: Luis Meléndez: A spanyol csendélet mestere
Karib-tengeri utazásaim során az egyik legemlékezetesebb találkozásom a
Grenada szigetországhoz tartozó Carriacou szigetén történt. A sziget
belsejében, egy rozoga bérelt villában...