2010. március 14-én nyílt meg Marina Abramović A művész jelen van című
retrospektív kiállítása a New York-i Museum of Modern Artban. A művész
minden nap a múzeum átriumában elhelyezett négyzet alakú asztal mellett
ül mozdulatlanul, tágra nyitott szemekkel, pislogás nélkül, nyitástól
zárásig, összesen 716 órán és 30 percen át. A közönség bármely tagja
leülhet vele szemben és tetszőleges időt tölthet a társaságában. A
megnyitó napján a régi partner, Ulay is leült a közönségnek fenntartott
székre. Amikor Marina meglátta, könnyezni kezdett.
A performansz-művészet egyik úttörőjének számító Marina Abramović 1946-ban, Belgrádban született. Nemzeti hősként ünnepelt apja, Vojo és anyja, Danica partizánként harcoltak a második világháborúban. Anyja az 1960-as évek közepén a belgrádi Forradalmi és Művészeti Múzeum igazgatója lett. Marina 1965 és 1970 között a belgrádi Szépművészeti Akadémián tanult. Posztgraduális tanulmányait 1972-ben, a zágrábi Szépművészeti Akadémián fejezte be. 1973 és 1975 között a Novi Sad-i Szépművészeti Akadémián tanított. Ebben az időben valósította meg első szóló performanszait. 1976-ban Amszterdamba költözött.
Kevés fogalmuk lehet a műfajról azoknak, akik csak a kortárs magyar performansz-művészetet ismerik. Ahogy az 1960–70-es években dolgozó, első magyar performerek (St. Auby Tamás, Hajas Tibor, Molnár Gergely és a szerző) munkásságában is megfigyelhető, a performansz lényegéhez eredetileg három, alapvető fontosságú jellemző tartozott: az egyszerű, direkt közlés, a valós kockázat vállalása és a kitartás. Marina Abramović első akciója (Ritmus 10, 1973) során 20 kést és két magnetofont használt. Gyors, ritmikus mozdulatokkal szúrta a kést ujjai közé. Ha megsebesítette magát, új késsel folytatta a rituálét, amíg összes kését fel nem használta. A késszúrások hangját felvette. Miután hússzor megvágta magát, lejátszotta a felvételt és az első szúrás sorozat hangjaira figyelve megismételte az akciót, próbálva megtartani a ritmust és megismételni a vágásokat eredményező hibáit. Ekkor kezdte önmaga – mint performer – tudatállapotát vizsgálni. „Amikor belépsz a performansz-tudatállapotba, rá tudod venni a testedet, hogy olyan dolgokat is megtegyen, amelyekre normális tudattal nem lenne képes” – nyilatkozta. Művészetének mindmáig fontos eszköze a testi fájdalomból nyerhető energia, saját akaraterejének, kitartásának, türelmének kipróbálása, demonstrálása. Ritmus sorozatát az 1974-ben, a nápolyi Studio Morrában bemutatott, 6 órás, Ritmus 0 című, mindmáig egyik legismertebb performanszával koronázta meg. Mozdulatlanul ült egy széken, a terem közepén, mellette egy táblán 72 tárgy, amelyeket a közönség bármilyen módon használhatott rajta. A tárgyak egy részével kellemes érzéseket lehetett kiváltani, más részükkel – olló, kés, korbács, egy pisztoly és egy golyó, stb. – fájdalmat, sebesülést, halált lehetett okozni. A közönség kezdetben elővigyázattal, szerényen viselkedett, aztán, az idő múlásával az emberek egyre agresszívebbé váltak. Elkezdték levágni a performer ruháit, égő cigarettát oltattak el a bőrén, rózsatöviseket szúrtak a gyomrába, valaki megpróbálta lelőni, egy másik néző csavarta ki az illető kezéből a pisztolyt. Amikor a kitűzött idő elteltével a meztelenre vetkőztetett, vérző művésznő felállt és elindult a közönség felé, mindenki kimenekült a teremből. „Azt tanultam ebből a kísérletből, hogy ha a közönségre bízod a döntést, megölhetnek.” – vonta le a tanulságot Marina Abramović.
1976-ban, Amszterdamban találkozott az Ulayként ismert (Uwe Laysiepen) nyugat-német performansz-művésszel, akivel ugyanazon a napon születtek. Tizenkét évig tartó kollaborációjuk kezdetén az ego és a művészi identitás kérdései foglalkoztatták őket. Kialakítottak egy „a másik”-nak nevezett közös identitást, magukról pedig mint a „kétfejű test” részeiről beszéltek. Egyformán öltözködtek és ikrekként viselkedtek. Feltétel nélkül megbíztak egymásban. Nyugvó energia című, egy óra hosszáig tartó művükben Ulaj nyílvesszőt irányzott a megfeszített íjat tartó Marina szívére. Ha bármelyikük figyelme akár egy pillanatra is ellanyhult volna, a nyíl Marinába fúródik. Extrém tudatállapotokat és az építészeti térhez való viszonyukat vizsgálták. Kapcsolat a térben címmel 24 órán keresztül 365 kört tettek meg egy lekötözött kormányú autóban az 1976-os Párizsi Biennálénak otthont adó épület udvarán. Egymás lélegzetét szívták be 17 percen át, ájulásig (Belégzés, kilégzés). Meztelenül álltak egy ajtónyílásban, a közönség csak kettejük között átlépve, testüket érintve juthatott a terembe (Imponderabilia, 1977). Meztelenül feküdtek egy háromszög csúcsa és szemközti oldala között kifeszített zongorahúr két oldalán. A húr alá mérges kígyót helyeztek. Ha a kígyó elindult valamelyikük felé, a másik a zongorahúr megpendítésével magára vonta az állat figyelmét. 1982-ben a világ 90 nagyvárosában megrendezett előadás-sorozatot (Nightsea Crossing) tartottak: mozdulatlanul, pislogás nélkül, nyolc óra hosszat néztek egymással farkasszemet egy hosszú asztal két végéről. 1988-ban elhatározták, hogy szétválnak. Válásukat is műalkotásként komponálták meg: az 5000 kilométer hosszú kínai Nagy Fal két végéről, a Sárga tengertől (Marina) és a Góbi sivatagból (Ulay) indulva, 2500 kilométer gyaloglás után, középen találkoztak és kezet fogva búcsúztak el egymástól. Marina New Yorkba, Ulay Németországba költözött, azóta egyedül dolgoznak tovább.
Marina Abramović összes önálló művének felsorolása e tudósítás keretei között lehetetlen, csak az általam legfontosabbnak gondolt műveit emelem ki. Az 1997-es Velencei Biennálén véres csonthalom tetején ülve, sírva szerb népdalokat énekelt és csontokat mosott (Balkáni barokk). A 2002-es Ház, kilátással az óceánra című performansza során egy New York-i galériában felépített ketrecben élt 12 napon át, nem evett, nem olvasott, nem írt, nem beszélt, s csak a galéria zárása után könnyített magán. Hét könnyű darab címmel 2005-ben, a New York-i Guggenheim Múzeumban re-kreálta öt, az 1960–70-es években aktív performansz-művész munkáit, valamint egy saját, többször előadott régebbi művét (Tamás ajkai, 1975–1993), illetve a sorozat zárásaként egy új művet mutatott be. A régi performansz rekonstruálása során először megevett egy kiló mézet és megivott egy liter bort, majd összetörte a borospoharat, üvegcseréppel egy újabb ötágú csillagot vágott a hasába, majd megkorbácsolta magát, végül jégtömbökből formált keresztre feküdt. A gyomra felett elhelyezett hősugárzó melegétől a hasába vágott kereszt vérezni kezdett, míg teste alsó része megdermedt a jég hidegétől. Harminc perc után a közönség tagjai emelték le a jégkeresztről és saját ruháikkal takarták be vérző, meztelen testét. A Hét könnyű darab többi egysége sem volt kevésbé kockázatos. Gina Pane Önarcképének rekonstruálása során egy vaságy rugóira feküdt, alatta gyertyák égtek. Vito Acconci 1972-es performanszát megismételve a múzeum padlója alatt maszturbált, hangját kierősítették, miközben a látogatók felette sétáltak. A Jospeh Beuys, Bruce Nauman és Valie Export műveit is rekonstruáló sorozatot A másik oldalra lépve című performansszal zárta. Egy óriási, kék csíkokból varrott ruha tetejéből emelkedett ki, kezeit kitárva, néha az ég felé emelve, lassan forgott minden irányba, mintha imádkozott volna. Sóhajait hangszórók erősítették ki. Egy óra után suttogása hallatszott: „Kérlek, csukd be a szemeidet, kérlek. Képzeld azt, hogy itt és most vagyok. Itt és most vagy. Az idő nem létezik.”
A Museum of Modern Art retrospektív kiállítása több mint 50 mű dokumentációját, fényképeket, rajzokat, szövegeket, installációkat, film- és videó felvételeket mutat be. A performanszokat fiatal művészek rekonstruálják. A nagyszabású bemutató egyértelműen bizonyítja a sokak által már eltemetett performansz-művészet erejét, létjogosultságát. Marina Abramović élő, valódi kockázatokat vállaló, direkt, egyértelmű közléseket adó, óriási kitartást, türelmet igénylő, heroikus művészetéhez képest nem is látszanak a mai festőcskék, szobrászocskák, magukat performance művésznek nevező, felelőtlen, gagyi játszadozók. A retrospektív kiállítás, eseménysorozat 2010. május 31-ig tekinthető meg.
Museum of Modern Art, New York
2010. március 14 – 2010. május 31.