Museum
of Modern Art, New York
A halandók életüket saját szimbolikus sírjuk ásásával, kriptájuk, mauzóleumuk építésével töltik, míg a halhatatlanoknak másra is van idejük. A halandók végső szellemi nyughelyének méretei, formája képzelőerejük függvényében alakul ki.
Mindegyikük
olyan szimbólumban fogja – hite szerint – tölteni az
örökkévalóságot, vagy a feltámadásáig, reinkarnációjáig
hátralévő időt, amelyet képzelete engedélyez számára. Van,
aki akkora gödörrel is megelégszik, amelybe egyedül, vagy
közvetlen hozzátartozóival, kutyájával, macskájával,
aranyhalával, kanárijával együtt éppen csak belefér. Mások,
főleg művészek és politikusok kisebb, nagyobb építményekben
gondolkodnak. A költők verseikbe, az írók regényeikbe igyekeznek
rejteni mindazt, amit magukból fontosnak gondolnak. A festők egész
életükben azokat a képeket festik, amelyek szándékaik szerint
végső otthonuk falait díszítik majd. Azt akarják, hogy tetteik,
viselkedésük helyett képeik emlékeztessenek rájuk, azokba
kódolva éljék túl a halált. Hatalmas erőfeszítéseket tesznek,
hogy énjük maradéktalanul feloldódjon műveikben. Éneltüntető
munkálkodásuk következtében sok közülük teljesen elmanósodik,
mire eljön érte a kaszás. Műterme zugában matató törpévé
lesz inkább, mint hogy csónakjával kievezzen a nyílt tengerre és
ott eldobja az evezőket. Csak a vászna határain belül vállal
kockázatot. Csak a színek megválasztásában, s az ecsetkezelésben
mer merész lenni, az élethelyzetekben lapul, mint az egér. A
közönséget általában megtéveszti a remeteség. Tiszteletre
méltónak tartják. Az élettől való félelmet összetévesztik az
alkotói komolysággal. Ha egy művész egész pályáját ferde
vonalak festésével tölti, és csak kiállításai megnyitójának
idejére bújik elő odvából, valószínűleg már életében
legendává válik, függetlenül attól, hogy ferde vonalai
hordoznak-e aktualitást, vagy sem. Sírásói, kriptaépítési,
mauzóleumemelési teljesítményüket a művészek, ha kedvelik őket
a hatalmak, retrospektív kiállításaik alkalmával mutogatják,
hirdetik meg, teszik közszemlére. Önismeret, önbecsülés híján
ezeket az önigazolásokat annyira fontosnak tartják, hogy
kétségbeesnek, ha valamilyen okból nem összegezhetik nyilvánosan,
időről időre eltelt éveik matatását. Találkoztam már alig
negyven éves, kamaszkorának divatos stílusában dolgozó festővel,
aki csaknem sírva fakadt, amikor elmondta, hogy bár már kiadták
keménykötésű monográfiáját, s az utóbbi évtizedben szinte
havonta rendeztek kiállításokat neki, retrospektív bemutatóra
még nem kapott lehetőséget. Csak akkor hinné el, hogy lezárt egy
korszakot, s újba kezdhet, ha valamelyik hivatalos művészeti
szentély falaira aggathatná termékeit.
Az
1953-ban, Dél-Afrikában született, 1976 óta Hollandiában élő
figurális festő, Marlene Dumas ismertebb Európában, mint
Észak-Amerikában. Ez esetében annyit jelent, hogy bár neve rajta
van a legismertebb gyűjtők bevásárlási listáján, eddig „csak”
öt egyéni kiállítást rendeztek neki az Egyesült Államokban.
Műveit azzal reklámozzák, hogy senkit sem hagynak hidegen, csak
szeretni, vagy gyűlölni lehet őket. Marlene Dumas az utóbbi 25
évben fényképek alapján, a kontúrok elmaszatolásával, a formák
sejtelmessé tevésével dolgozott. Jól kipróbált ideákat és
művészi taktikákat emel át a neo-expresszionizmusból, a
konceptualizmusból és a kisajátító művészetből, s magasfokú
technikai tudással mossa össze őket. Bár képei egyenként
valóban nem hagyják hidegen a szemlélőt, nem adnak okot sem a
hideg elutasításra, sem a forró szeretetre. Inkább valami langyos
déja vu érzést keltenek. Nincs különösebb értelme
tömegesen bemutatni őket, mert túlságosan egyformák, mintha a
téma változásai ellenére a művésznő ugyanazt a képet festené
újra és újra. Trükkjei, ködösítései, rutinjának gátlástalan
alkalmazása egy kép esetében nem tűnne fel, de ha műveinek
tucatjait helyezik egymás mellé, ezek a fortélyok gyorsan
nyilvánvalóvá válnak. Mivel Marlene Dumas munkáiból hiányoznak
a felfedezések, a valóban megélt élet tapasztalatai, a művészi
és emberi kockázat vállalásának nyomai, a gyakran bombasztikus
témaválasztás ellenére a második, harmadik képének
megtekintése után unatkozni kezd a szemlélő. A New York-i Museum
of Modern Art-ban rendezett, Marlene Dumas: Measuring Your Own
Grave című karrier-közepi retrospektív kiállítás tovább
rontja a katarzis bekövetkezésének esélyeit, mivel Connie Butler
kurátor nem merte bemutatni a művésznő korai, fésületlen és
későbbi, bágyadtan útkereső műveit. Ráadásul feladta a
kronológiát, s a képeket az örök kurátorra jellemző
korlátoltsággal tematikusan csoportosította. A szenzációhajhász
cím ellenére az eredmény monotónia. A nem tehetségtelen alkotó
erényei eltűnnek, s hangsúlyozottan jelenik meg Marlene Dumas
korának előrehaladásával fokozódó, patetikus humortalansága. A
még nem rutinizálódott előzmények hiányában úgy tűnik,
mintha az életmű Zeusz homlokából pattant volna ki egy esős
holland éjszakán, vagy a több tucatnyi képet a művész nem egy
negyedszázad, hanem pár év, vagy inkább pár hónap alatt
festette volna, ugyanabban a főzelékállagú hangulatban, ugyanazon
megrendelőtől kapott előleg hatása alatt. Látunk itt terhes
nőket, szörnyetegszerű újszülötteket, legyilkolt gyermekeket,
öngyilkosságok és kivégzések áldozatait, kámzsás foglyokat,
hullaházban heverő testeket. Mintha valamennyi ugyanazon, nem túl
érdekes, nagyméretű kép része lenne. A megrendítőnek szánt
témákat élénk színek gondosan elmosott foltjai és premeditáltan
megkínzott felületek ködösítik, mesteremberi kvalitásokat
hirdető, ízléses tálalás oltja ki. Összefoglalva a fentieket
úgy gondolom, hogy Marlene Dumas túl korán kényelmesedett el egy
kiforratlan világlátásban, s mert képei könnyen eladhatóak, nem
keres kiutat. Valóban önnön sírját mélyíti, ahelyett, hogy
élne végre.
