Museum of Modern Art, New York
Martin Kippenberger
(1953-1997) a háború után született német „rossz fiúk” – Albert Oehlen, Werner
Büttner, Gerorg Herold, Dieter Göls, Günther Förg és társaik – vad
generációjához tartozott. Sokáig nem tudtak vele mit kezdeni hazája jólfésült,
illedelmes, a művészettől jólfésültséget és illedelmességet elváró
művészet-kritikusai.
A punk
virágkora idején, annak anarchista szellemében kezdett el alkotni és semmi
kedve sem volt megöregedni. Művészete, mint rövid élete, egyetlen fékevesztett,
részeg száguldás volt ideák és stílusok között. Soha nem állt meg annyi időre,
hogy bármilyen állomással, stílussal, trenddel, mozgalommal azonosítani tudták
volna. Az 1970-es években szellemi központtá vált dadaista kocsmát működtetett
Berlinben, az akkor ott élő David Bowie és Iggy Pop is törzsvendégei, barátai
voltak. Szenvedélyesen gyűjtötte hasonló gondolkodású művészbarátai műveit. Gyűjteményét
egy lakatlan görög szigeten álló, egykori mészárszékből átalakított, saját
múzeumában helyezte el. Kiállításaihoz Jeff Koons, Christopher Wool, Rosemary
Trockel és Mike Kelly terveztek plakátokat. Minden kiállítása botrányos
eseménynek számított. Legutóbb, tizenegy évvel halála után, 2008 nyarán robbant
ki botrány művészete kapcsán: XVI. Benedek pápa levélben tiltakozott az olaszországi
Bolzano múzeumában kiállított, egyik kezében söröskorsót, másik kezében tojást
tartó, keresztre feszített békát ábrázoló szobra ellen. Az 1980-as évek végén
benzinkutat vásárolt Brazíliában, amelyet Hitler Dél-Amerikába szökött
helyetteséről, Bartin Boormanról nevezett el. Első botrányát a Hiába próbáltam, nem tudtam svasztikát
találni című, kubista kirakós játék (puzzle) szerű, horogkeresztet rejtő
korai festményével provokálta ki. Kifogyhatatlannak látszó energiával,
drogoktól, alkoholtól és saját, nyughatatlan szellemétől hajtva, mindig
projektek tucatjain dolgozott egyszerre, ösztönösen lázadt minden tekintély,
dogma, konvenció, tradíció ellen. Egész életében otthont keresett, de sohasem
találta meg. Punk Odüsszeuszként bolyongott Berlin, Firenze, Köln, Párizs,
Madrid, Tokyo, Los Angeles és a görög szigetek között. Megnyitóira mindig
részegen, belőve, hasonló állapotú udvartartásával együtt érkezett. Az
összegyűlt vendégeket, gazdag gyűjtőket, tekintélyes műkritikusokat,
galériatulajdonosokat és múzeumigazgatókat énekkel és tánccal köszöntötte. Egy
ízben táncba vitte a közönséget, a táncot kézen állva fejezte be, feje a
vécékagylóba lógott. Vulgáris önreklámozással, rossz képek szándékos
festésével, náci szlogenek gyártásával egyaránt vádolták. Miután egy német
műítész lenácizta, szoborral válaszolt. Önmagát életnagyságú, vörös arcú,
kezeit zavartan hátul összefonó, megbüntetett, megszégyenített iskolás gyerek sarokban
álló szobraként jelenítette meg. A szobornak a Martin, a sarokba, szégyelld magad! címet adta. Festészete
voltaképpen adatbázisa mindannak, amit szeretett és gyűlölt: szocialista
realizmus, Picasso, Picabia, náci propaganda, punk, pop, Joseph Beuys, Sigmar
Polke, fogyasztói kultúra, és olyan koncepciók, mint a „fejlődés”, „eredetiség”,
„egységesség”, „következetesség”, „siker” és „bukás”. Az 1980-as évek elején
saját alkatára szabta, viccessé, rondává, rossz művészetté nemesítette a
Németországban éppen divatossá váló neo-expresszionizmust. Akkor kezdett
figuratív képeket festeni, amikor a művészet-kritika legjobban ellenezte a
figuratív festészetet. A Szerethető
Kommunista Nő című festménye egyszerre paródia és nosztalgikus sóhaj. Egy
1981-ben készült, fotorealista képen ifjú filmsztárként hever a New York-i
utcára kidobott szófán. A festményt ő szignálta, de nem ő, hanem egy névtelen
festő festette. Egy másik önportrén meleg cserkészfiúként, apró lovon lovagol a
vadnyugati tájban. 1988 után már igyekezett magát minél vénebbnek, rondábbnak,
elhasználtabbnak mutatni. Sok, ebben az időszakban festett önarcképén pocakos,
középkorú, koszos alsónadrágot viselő Picassoként ábrázolta magát. Már pályája
kezdetén úgy gondolta, hogy a festészet műfaja hasznos ugyan, de túlbecsült.
1972-ben megvásárolta Gerhard Richter egyik monokróm festményét és fémlábakat
szerelve rá, kávézóasztallá alakította. Így szobor, és a saját műalkotása lett
belőle. Művészetgyalázással vádolták a gesztusért. 1987-ben kezdte el Peter-nek nevezett sorozatát. Azokat a
tárgyakat nevezte így, amelyek semmilyen kategóriába sem sorolhatók. Járókává
alakított szállító konténerek, aktatáskákkal felszerelt rakodó kocsi,
posztamensre helyezett szék, kerekes polcok, műgyantába zárt banánokkal
megrakva. Egy grandiózus installációjának a The
Happy End of Franz Kafka’s Amerika címet adta. Kafka Amerika című regénye
befejezetlen, akkor marad abba a történet, amikor a főhős megérkezik Németországból
az Új Világba. Az utolsó oldalak bevándorlókat elhelyező munkaközvetítő
hivatalban készített interjúként is olvashatók. Kippenberger továbbgondolásában
a munkaközvetítő hivatal kaszinó és sportstadion is egyben, futballpálya
méretű, zöld asztalterítőn álló, szobrokká alakított asztalok és székek
tucatjaival felszerelve. Első pillantásra az installáció kaotikusnak,
véletlenszerűen összedobált tárgyak gigantikus halmazának látszik. Alaposabban
megfigyelve a művet felsejlik benne a rend, minden apró részlet gondos, tudatos
megkomponáltsága.
Kippenberger az
örök kívülálló volt, a görény a garden partyn, akit a hivatalos, elfogadott művészet
minden erejével megpróbált, de nem tudott ignorálni. Élete vége felé készítette
a Matisse műterme a Pókembernek kiadva
című nyomatot, amelyen a francia mester hosszú bottal mutatja egy rajzának
részletét, miközben a képregényhős, változatos, drámai pózokba vágva magát
köröz körülötte, mintha magával a művészet ideájával harcolna. Kippenberger,
mint korunk legaktuálisabb művészei, a saját életét egyetlen, folyamatosan
épülő műalkotásnak tekintette, amelyben az elkészült művek csak életkalandjának
pillanatfelvételei. Számára a művészet teszt-sorozat volt: milyen messzire
mehetek, mennyit tudnak elviselni? Logikusnak látszik, hogy konokul ismétlődő
provokációi elzavarták a műgyűjtőket. Nem így történt. Műveit az 1980-as évek
elejétől nagy pénzekért vásárolták, Európa, Japán, Amerika legtekintélyesebb
galériáiban állított ki. Halála után pedig a világ legrangosabb múzeumai
rendeztek műveiből retrospektív kiállításokat. 2006-ban a londoni Tate,
2008-ban a Los Angeles-i Museum of Contemporary Art mutatta be életművét,
amelyet Martin Kippenberger: The Problem
Perspective címmel
most a New York-i Museum of Modern Art-ban láthatunk. Hatalmas, változatos
életműről van szó, szállodai levélpapírokra rajzolt szkeccsek százairól,
szobrokról, festményekről, nyomatokról, installációkról, a legkülönbözőbb
stílusokban, mintha mindegyiket egy másik művész alkotta volna. Utolsó munkái
közül talán a Picasso nem tud többé festeni című kép a legmegkapóbb. Az
önportrén rettentően néz ki. Rongyos, gondozatlan, teste felpuffadt, mint egy
beteg óriáscsecsemőé. Évtizedekig rombolta az egészségét, de ahelyett, hogy
józanabb életvitelre váltott volna, inkább megint rálépett a gázpedálra. Nem
sokkal a kép elkészülte után májrákban meghalt. Józanságot, szerénységet,
szürkeséget parancsoló korunkba végletesen nem illik az ilyen önpusztító,
önmagát magas lánggal égető személyiség. Ugyanakkor éppen ez az önsorsrontó
mániákusság, semmilyen logikának nem engedelmeskedő temperamentum teszi a
halott művészt és beskatulyázhatatlan műveit aktuálissá.
