Martín Ramírez (1895–1963), az élete utolsó 32 évét kaliforniai tébolydákban töltő mexikói munkás retrospektív kiállítása az American Folk Art Museum-ban a harmadik a múzeum emlékezetes, a 20-dik század „outsider” (kívülálló) művészetének legnagyobbjainak életművét bemutató kiállításainak sorában.
Korábban az ugyancsak a bolondokházába zárt, volt kétkezi munkás és katona, a svájci Adolf Wölfli (1864–1930), és a szintén elmebetegként kezelt, pincelakásának magányában festő, és több tízezer oldalas könyveit illusztráló, amerikai kórházgondnok Henry Darger (1892–1973) életművével ismerkedhettek a múzeum látogatói. Ez a három példaértékű kiállítás örökre lerombolta az értelmetlen pozícióit feladni nem akaró Akadémia által emelt határt az úgynevezett „autodidakta” és „iskolázott” művészet között.
Martín Ramírez mexikói bérescsaládban született, a nagyon konzervatív, spanyol-kreol Jalisco államban. Később sikerült egy apró tanyát és némi földet vásárolnia. Szomszédai bravúros lovasként ismerték. Hiába dolgozott hangyaszorgalommal, az adósság-csapdából nem sikerült kimásznia. 1925-ben csatlakozott az Egyesült Államokba induló szegények tömegéhez, hogy munkát találjon az épülő vasútvonalaknál, vagy a bányákban. Feleséget és négy gyermeket hagyott Mexikóban. Egy unokaöccse 1952-es látogatásán kívül többé nem találkozott családjával. 1926-ban kezdődött a három évig tartó Cristero-lázadás: hithű katolikusok harcoltak Plutarco Elias Calles mexikói elnök drákói, vallásellenes intézkedései ellen Jalisco államban. Martín Ramírez tanyája megsemmisült a harcok során. Életének kutatói nemrég különös történetre találtak vele kapcsolatban. Ramírez félreértette felesége egyik levelét, azt hitte, hogy az asszony csatlakozott a gyűlölt elnök csapataihoz, ezért megszakított vele, és gyermekeivel minden kapcsolatot. Megesküdött, hogy soha sem fog visszatérni hazájába. Az 1920-as évek végén, egy látomás hatására kezdett el rajzolni és festeni. 1931-ben, a kaliforniai San Joaquin megyében, zavaros, agresszív viselkedése miatt letartóztatták. Gyorsított eljárással őrültnek nyilvánította egy rögtönítélő, rendőrorvosi bizottság. Először a Stockton State Hospital elmeosztályára került. 1948-ban átszállították a Sacramento közelében működő DeWitt State Hospital zárt osztályára. A kor összes, ma már barbárnak számító kezelését, jeges vízben fürösztést, inzulin- és elektrosokkot, koponyalékelést kipróbálták rajta, de csak annyit értek el orvosai, hogy többé nem beszélt. Gyógyíthatatlan, katatóniára hajlamos skizofrénnek nyilvánították. Hogy normalizálódott volna-e elmeállapota, ha visszekerül megszokott környezetébe, a családjához Mexikóba, az már nem fog kiderülni. Beszéd helyett mániákusan rajzolni és festeni kezdett, először a szemétben talált, gyűrött újságlapokra és rongyokra. Látomásait, az Apokalipszis mexikói cabarelloként vágtató lovasait, a homlokán a Sátán 666-os számát viselő Plutarco Elias Calles mexikói elnököt, a lerombolt tanyája felett lebegő, a New York-i Szabadságszoborhoz hasonlító Szűzanyát, a mariachi-bandaként ábrázolt, végítéletet bejelentő, sombrero-t viselő trombitásokat rajzolta le, festette meg. Munkái magukra vonták az elmegyógyintézetben dolgozó Tarmo Pasto pszichológus és művész figyelmét. Ő látta el rajzpapírral, vászonnal, színes ceruzákkal, festékkel, ecsetekkel Ramírezt. A beteg több száz rajzát és festményét elküldte családjának Mexikóba. Azok a rajzokat és festményeket házuk külső falaira erősítették, díszítésül. A művek hamarosan megsemmisültek. Pasto Egy skizofrén művészete címmel kiállítást rendezett műveiből. Igazán ismertté csak halála után vált, amikor az 1960-as évek végén Pasto barátai, a Chicago-i művész Jim Nutt és Phyllis Kind műkereskedő felfedezték művészetét. Képei gyerekesnek tűnnek első pillantásra, de messze nem azok. Furcsa formákból és tárgyakból összeállított, geometrikus figurái tudatos választásról beszélnek. Nem balulsikerült reprezentációk, hanem kifinomult emblémák, amelyek Paul Klee, Saul Steinberg, és más, modern művészek munkáit idézik, de Ramírez fölényes, vízuális zenét eredményező kompozíciós készsége senkiéhez sem hasonlítható. Technikájukat tekintve rajzai egyáltalán nem rajzok, inkább festményszerűek. Megolvasztott viaszkrétákból nyert pasztát, szenet, gyümölcsök levét, cipőpasztát és nyálat használva készítette őket. A ceruzával előrajzolt formákra sokszor nem ecsettel, hanem gyufaszálakkal vitte fel a színezőanyagokat. Technikája olyan sűrű, tömény színeket eredményezett, amelyek fényképeken nem reprodukálhatók. Az eredeti művekkel szembesülve színei szinte beleégnek szemünkbe, mintha hirtelen megjavult volna a látásunk. Néha, mint Henry Darger, magazinokból kivágott képeket ragasztott rajzaira, például szépséges filmsztár fejét egy vágtató, kezében pisztolyt tartó lovas testére.
Milyen érzés lehet kívülállónak lenni, teszi fel a kérdést a valódi életkalandot soha át nem élt, életét a művészeti iskolák mélységes unalmában, és íróasztala mögött töltő művészettörténész. Kivülállni micsodán? Ramírez művészete saját vízióiból, emlékeiből, tehetségéből, sorsából táplálkozott. Mexikó sokarcú kultúrájában töltött ifjúsága mellett egy nagyon is erős kultúrához, a múlt század amerikai elmegyógyintézeteinek kultúrájához is tartozott, tehát badarság őt kívülállónak nevezni. Minden művész a közvetlen környezetét tanulmányozva, annak egyes elemeit felnagyítva hozza létre saját művészetét. Ramírez közvetlen környezetét a saját agyában kavargó víziók, az elmegyógyintézet rémálomszerű világa, a vele egy térbe zárt bolondok alkották. Művészetére biztosan hatással voltak a cowboy filmek is, amelyeket a kórház társalgójának falához erősített televíziókészüléken látott. Anyaméh-szerű dombjait és vaginákhoz hasonló alagútjait lehet ugyan pszichoanalizálni, de éppen az elmegyógyászati vonatkozások a leglényegtelenebbek bennük. Ramírez művészete Wöfli-énél kevésbé gazdag formai invenciókban, és nem annyira költői, mint Darger munkái, de stilisztikailag egységesebb és érzelmileg koncentráltabb mindkettőnél. Ami közös mindhárom művészben, az az átütő erejű tehetség.
