Amikor ötéves kanadai előkészítő táborozás után, 1985 májusában New Yorkba költöztem, egyik első utam Max’s Kansas City bárjába vezetett. Illetve csak vezetett volna, mert az amerikai művészek legendás találkozóhelye 1974-ben, a helyén létesült rock klub, az első punk zenekarok kedvelt fellépő helye 1981-ben bezárt, anélkül, hogy erről értesítettek volna. Tulajdonosa, Mickey Ruskin a városba érkezésem előtt két évvel, 1983. május 16-án, túladagolás következtében, 50 éves korában meghalt.
Hamarosan két New York-i kiállítás, az egyik a Steven Kasher Galériában, a másik a Loretta Howard Galériában próbálja megidézni az egykor világhírű szellemi központ emlékét.
Az 1950-es években, a beat mozgalom és a rock and roll születése, az absztrakt expresszionizmus virágzása idején a Cedar Tavern volt a világ leghíresebb művész-találkozóhelye. Népszerűségét az olcsó italok mellett annak is köszönhette, hogy közel volt az akkori bohém negyedben, a Greenwich Village-ben élő művészek műtermeihez. Az 1960-as évek elejére a Cedar Tavern, a beat mozgalommal és az absztrakt expresszionizmussal együtt kiment a divatból. Helyét Max’s Kansas City bárja vette át.
Valószínűleg ez volt az első New York-i bár, amelyet kifejezetten művészek számára terveztek. Tulajdonosa, a súlyosan drogfüggő, különös külsejű, szájában törött aranyfogat viselő Mickey Ruskin impresszárió elsősorban saját szórakoztatására építtette a bárt, hogy maga köré gyűjtse a kor legfrissebb, legelátkozottabb, tehát legérdekesebb művészeit. A tulajdonost semmi sem fűzte Kansas Cityhez, sem a Kansas, sem a Missouri államban lévő két, azonos nevű városhoz.
Ruskin New Jersey államban, Jersey Cityben született és nőtt fel, a Cornell Egyetemen tanult jogot. Két történet is szól a bár nevének megszületéséről, mindkettő kapcsolatban van Joel Oppenheimer költővel. Az első történet szerint Oppenheimer barátja, Max Finstein írt le egy Kansas City nevű varázsos, költői helyet. Mindkét költő a 9th Circle, Ruskin korábban megnyitott bárja törzsvendége volt, a tulajdonos jól ismerte mindkettőjük költészetét. A másik történet szerint Joel Oppenheimer gyermekkorában minden steak-étterem nevében benne volt a Kansas City, mert a legízletesebb steakek neve a menükön a Kansas City-cut (Kansas City szelet) volt. A „Max’s” e történet szerint azért került az új bár nevébe, mert „étterem-szerűvé” tette. Ugyancsak Oppenheimer javaslatára került az ételeiről egyáltalán nem nevezetes bár homlokzatára a „Steak, Lobster, Chick Peas” (Steak, Homár, Csicseriborsó) felirat.
Jogászi végzettsége ellenére Ruskin a vendéglátóiparban látta jövőjét. A Max’s Kansas City bár előtt és után a művészek kedvelt találkozóhelyévé vált 9th Circle-n kívül számos más, különlegességük miatt ugyancsak híressé lett klubbot, bárt és éttermet nyitott New Yorkban. Az első az éjszakai versolvasásoknak otthont adó The Tenth Street Coffeehouse volt, amelyet a híres párizsi kávéház után elnevezett Les Deux Magots követett. Ugyancsak az övé volt a Longview Country Club, a Max”s Terre Haute, a The Lower Manhattan Ocean Club, és a One U becenéven ismertté vált Chinese Chance is, de egyik szórakozóhelye sem lett olyan híres, mint a Max’s Kansas City bár.
Látszólag ellent mondott a józan észnek, hogy Max’s Kansas City jóval drágább volt, mint elődje, a Cedar Tavern, és a Park Avenue akkor még senkiföldjének számító déli részén létesült. Azonban itt a művészek beválthatták csekkjeiket, időnként hitelben, vagy fogyasztásukért műalkotásaikkal fizetve is ihattak, átvehették leveleiket, biztonságban élvezhették kedvenc drogjaikat, s ha más lehetőségük nem volt, pincérként, takarítóként, konyhai segéderőként munkát is kaphattak.
„Az FBI valószínűleg komoly eredményeket ért volna el, ha bezáratja a helyet”, nyilatkozta a Frostyként ismert szobrász, Forrest Myers, aki Neil Williams festő társaságában segítette Ruskint a bár tervezésében. A leendő új szórakozóhely helyén korábban egy lepattant, délvidéki ételeket kínáló étterem működött. „Amikor először megláttuk a helyet, fogalmunk sem volt, hogy miképpen lehet majd idecsalogatni az embereket. Délután 5 után a környék kihalt volt, mint egy temető.”, mondta Myers. „Mickey Ruskin szerette a művészetet, úgyhogy elhatároztuk, hogy nem munkáskocsmát, nem is költőklubot, hanem művész-bárt tervezünk. A helyet galéria-szerűvé alakítottuk, fehér falakkal és vörös boxokkal.”
A dekorációt akkor feltörő művészek művei alkották, köztük John Chamberlain fémből készített, James Dean összetört autóját idéző szobra a Wurlitzer mellett, Frank Stella festménye, Brigid Berlin fotói a falakon, Dan Flavin a vietnami háború halottai emlékének dedikált vörös neonszobra a mennyezeten, Dorothea Rockburne kollázsa a bárpult felett. Csupa olyan mű, amelyek az Amerikai Álom rémálommá fordulásának érzését, egy új álom megtalálásának sürgős szükségességét invokálták. Kortárs kurátorok valóságos kincsesbányára leltek a bárt látogatva. Az azt dekoráló művek ma már múzeumok, galériák gyűjteményeinek sztárjai, dollármilliókért cserélnek gazdát.
Max’s Kansas City bárja legalább két művészeti irányzat, a minimalizmus és a pop art megszületését, megerősödését segítette. Részben itt született az a vidám deviancia, amit helytelenül „ellenkultúrának” neveztek el. (A helyes elnevezés a „független kultúra” lett volna.) Abbie Hoffman, a radikális polgárjogi mozgalom, a yippie-k egyik vezéregyénisége gyakori vendége volt az intézménynek, ahogy a polgárjogi mozgalmakat pénzzel és erkölcsileg támogató, az amerikai titkosszolgálatok által sokáig zaklatott John Lennon és felesége, Yoko Ono is. A bár színpada fontos bemutatkozó helyet adott a beat mozgalmat és az absztrakt expresszionizmust túlélő rock and roll egymást követő mutációinak is. Többek között a New York Dolls, Charlie Rich, a Velvet Underground, Tom Waits, David Bowie, Iggy Pop, az akkor még ismeretlen Bob Marley és Bruce Springsteen is fellépett itt. Senki sem gondolta akkor, hogy a zenét és képzőművészetet szét kellene választani.
Ruskin nagy gondot fordított arra, hogy vendégei és persze ő maga is biztonságban érezhessék magukat a bárban, ahol a nyílt drogfogyasztás mellett gyakori volt a meztelenkedés is, sőt időnként bizony orgiák is folytak. Sajtófotósokat, tévé operatőröket ritkán engedtek be, fotókat, film- és videofelvételeket csak a tulajdonos emberei készíthettek. Mindez persze jóval a blogok és a YouTube megjelenése előtt történt. Ruskin általában nőkkel – mint például az Andy Warhol udvartartásába tartozó Abigail Rosen és a Harward Egyetemen végzett Dorothy Dean lap- és könyvszerkesztő – védette a bejáratot, akik minden meghívóval, belépési engedéllyel nem rendelkező újságíró-, vagy riportergyanús személyt elzavartak.
Csak néhány a bár illusztris, talán Magyarországon is ismert törzsvendégei közül: Robert Rauschenberg, Carl Andre, Joseph Kosuth, Brigid Berlin, Roy Lichtenstein, James Monte, Donald Judd, Patti Smith, Robert Mapplethorpe, John Waters, Paul Morrissey, Dan Flavin, Richard Serra, Philip Glass, Max Neuhaus, Ray Johnson, Carolee Schneemann, Dorothea Rockburne, Donna Jordan, Fran Lebowitz, Colette, William S. Burroughs, Tiger Morse, Marisol, Willem de Kooning, Barnett Newman, Lucy Lippard, Robert Hughes, Leo Castelli, David Whitney, Willem de Kooning, Philip Johnson.
A különösen szigorúan őrzött hátsó terem Andy Warhol és udvartartása számára volt fenntartva. 1970-ben a bárban adta utolsó koncertjét a Factory házi zenekara, a Velvet Underground. A viszonylag olcsó Sony Portapak videomagnók piacra dobása után, az 1960-as évek második felében itt mutatták be az első művészvideókat, Andy Warhol, Nam June Paik és a francia művész, Fred Forest munkáit. Ez volt a performansz művészet elindulásának egyik fontos helyszíne is. A művész és filozófus Adrian Piper emlékezetes 1970-es performansza során bekötözött szemekkel és füldugókkal sétált a bárban, ahol minden a szemeknek és füleknek szólt.
A glamour-éra végén, 1974-re a Max’s Kansas City Bar elveszítette népszerűségét és bezárt. A bár bezárásához persze az is hozzájárult, hogy a tulajdonosnak meggyűlt a baja az „ellenkultúra” nevesebb személyiségeire lecsapó adóhivatallal. Később az ultraliberálisként induló Ed Koch működtette polgármesteri kampányirodáját az épületben, majd a bár ugyancsak legendássá váló rock-klubként reinkarnálódott. Yvonne Sewall-Ruskin, Mickey Ruskin egykori élettársa vezeti a Max’s Kansas City Project nevű, művészeket és a drog-prevenciót támogató non-profit alapítványt. Egy sokatmondó, az egész világon elterjedt kifejezés, a „maxing out” (szó szerint „kimaxolni”, magyarul „bemaxolni”) született az egykori bár legendája kapcsán.
Steven Kasher Gallery: MAX”S KANSAS CITY
2010. szeptember 15. – október 29.
Loretta Howard Gallery: Artists at Max”s Kansas City, 1965–1974 – Hetero-Holics and Some Women Too
2010. szeptember 15. – október 29.