2011. december 27-én, 83 éves korában meghalt Helen Frankenthaler festőművész, az amerikai absztrakt expresszionisták második generációjának egyik legismertebb művésze.
Volt egy periódus a második világháború utáni évek amerikai művészetének történetében, amikor a festők nyíltan kimondták, amit addig csak gondoltak: szerintük a festészet mágikus művelet, varázslat, amely megjeleníti mindazt, amit szavakkal nem lehet. Abban az időben, nem kis részben a New York-i Museum of Modern Artot létrehozó és működtető Rockefeller család – a kormányzati propagandamasinériával lelkesen együttműködő – pátriarchája, az általában baloldali művészek által gyakorolt figurális festészettől rettegő Nelson D. színfalak mögötti machinációinak eredményeképpen Amerikában virágzott az absztrakt expresszionizmus. Ezt az első Amerikában született modernista művészeti irányzatot a hidegháború évei alatt a szocialista realizmus ellenében támogatta hathatósan az amerikai kormányzat, és az egyre tőkeerősebb, befolyásosabb gyűjtők köre, s persze az ő politikai, gazdasági érdekeiket szolgáló művészettörténészek, kritikusok és kurátorok serege.
Az irányzat nevét a 20. század első évtizedeinek német expresszionizmusa ihlette. Művelői a „tiszta”, a nyelv és a reprezentáció kötelékeitől szabad művészet útjait keresték, innen az ’absztrakt’ szó a névben. A figuratív festészetet úgy általában maradinak, konzervatívnak nyilvánítva az absztrakt expresszionista festőket a kritikusok valamiféle őrült, nihilista, anarchista lázadók nimbuszával megkoronázva hirdették, ügyesen kapcsolva őket az „ok nélkül lázadó” amerikai törvényen kívüliek népszerű legendáriumához. A verbalizálható, ennél fogva ideológiailag veszélyes, kényelmetlen közlés helyett a művész gomolygó érzelmei leképezésének fontosságát hangsúlyozták, a művészeket látnoki, sámánisztikus képességekkel ruházták fel.
Technikailag az absztrakt expresszionizmus éppen a támogatói által leváltani kívánt szürrealizmusból, elsősorban André Masson, Max Ernst és David Alfaro Siqueiros spontán festészeti gesztusrendszeréből, és persze a humortalan, száraz ideológus, André Breton által favorizált, freudiánus automatikus alkotás ideájából nőtt ki. A sámánista, varázslói attitűdöt, a festés folyamatának ritualizálást az absztrakt expresszionisták akarva–akaratlanul a főellenségtől, Salvador Dalítól kölcsönözték (persze Púból márkijának humorát, arisztokratikus eleganciáját, zsenialitását nem tudták átvenni). Alapvetően romantikus hozzáállásuk megkövetelte, hogy a művész transzban, gyakorlatilag öntudatlanul, a logikát, a fogalmi gondolkodást, a tudatot, az intellektust kikapcsolva, csupán ösztöneitől vezérelve, az elragadtatás állapotában alkosson. A művészek és művészetelméleti „szakemberek” egyaránt teljesen természetesnek tartották, hogy saját, megbízható őrület híján ezt a „kegyelmi” állapotot az alkotók tudatmódosító szerek, alkohol és drogok mértéktelen fogyasztása révén érjék el. Az ideál a elátkozott, szent, önsorsrontó művész, a tökrészegen földre terített vásznakat őrjöngve festékkel locsoló, a gazdag patrónus kandallójába vizelő Jackson Pollock lett.
Az absztrakt expresszionizmus rituális alkotói gyakorlatát a nagyhatalmú műítész, Harold Rosenberg 1952 nevezte el ’action painting’-nek (akció festészet). Összemosva a festészetet a színházzal és a mágikus szertartásokkal a vásznat arénának, időn és téren kívüli, elvarázsolt térnek, gladiátorjátékok és áldozati szertartások színhelyének nevezte, amelyben a szent, teremtő, démonokat megidéző, ugyanakkor ördögűzés-szerű, szexuálisan túlfűtött aktus titokban megtörténik. A műveknél fontosabbá vált létrehozásuk módja, háttértörténetük. Szavakkal nem kifejezhető közlésekről lévén szó, a műítészek, művészettörténészek dolga rémesen egyszerűvé vált. A modernizmus korábbi lineáris logikáját elvetve bármit írhattak, következmények nélkül bármit belemagyarázhattak a non-figuratív művekbe. Meg is tették, új művészgenerációkat csábítva szellemi zsákutcákba. Nem kis részben nekik köszönhető, hogy a művészet mára gyakorlatilag dekorációs, ipari tevékenységgé vált.
Az akció festészet a happening művészet és a performance art egyik fontos előzménye lett. Az absztrakt expresszionizmus pénz és politika által támogatott evolúciója többek között a hard-edge (kemény élek), lyrical abstraction (lírai absztrakció) és color field (színmező) festészetben, már nem csak Amerikában, hanem a „szabad” világ többi országára is átterjedve folytatódott, majd rövid háttérbe szorulás után az 1970-es évek végén neo- expresszionizmus néven tért vissza a művészeti piacra.
Míg férje, Robert Motherwell az első generáció egyik prominens művésze, az irányzatot elindító ’New York-i Iskola’ legfiatalabb tagja volt, a gazdag családban felnőtt Helen Frankenthaler az absztrakt expresszionisták második generációjához tartozott. Pályája 1952-ben, a Mountains and Sea (Hegyek és tenger) című képének kiállításával kezdődött. Karrierje gyors felívelésében, gazdag családja támogatása mellett bizonyára sokat segítette az a tény is, hogy abban az időben Clement Greenberg, az absztrakt expresszionizmus fő ideológusának és propagátorának barátnője volt. Kurátorként Greenberg beválogatta az 1964-ben, Los Angelesben rendezett Post-Painterly Abstraction című kiállításon bemutatott művészek közé, ezzel országos ismertséghez jutott.
Helen Frankenthaler kezdetben Jackson Pollock személyének és művészetének bűvöletében alkotott. „Minden benne volt. Ebben a világban akartam élni. Ebben kellett élnem és mesterévé kellett válnom ennek a nyelvnek.”, emlékezett vissza Pollock műveivel való megismerkedésének idejére. Átvette mestere technikai megoldásainak egy részét. Első festményei készítése során például terpentinnel erősen felhígított olajfestéket használt, így a színek beszívódtak a vászonba, s gyakran glória-szerű hatások jelentek meg az egyes formák körül. A módszer hátránya az volt, hogy a hígító egy idő után megváltoztatta a színeket és tönkretette a vásznat.
Az 1960-as évek elején vált a Color Field festészeti irányzat egyik úttörőjévé. Az irányzat nevét barátja, Clement Greenberg adta. A nagy, egyetlen színnel borított részekből összeálló festmények ősei Alekszander Rodcsenko alapszínekkel festett, a festészet és a reprezentáció megszüntetése igényével, a 20. század első évtizedeiben született munkái voltak. A festészet megszüntetésének igényét feladva Mark Rothko amerikai művész az 1950-es években támasztotta fel a régi elképzelést, s indította útjára a Color Field irányzatot. Helen Frankenthaler őt választotta következő mesteréül. A Color Field irányzat művészei elméletben megszabadultak az absztrakt expresszionizmus első generációja művészetére jellemző érzelmi, mitikus, vagy vallásos tartalmaktól, a magasfokú személyességtől és gesztus-szerűségtől. Persze nem tudták ezt az elhatárolódást következetesen végrehajtani, mint – ahogy Helen Frankenthaler képeinek címei is bizonyítják – voltaképpen az absztrakt expresszionizmus fő ellenségéhez, a reprezentációhoz is kötődtek többé-kevésbé.
Helen Frankenthaler saját művészetével szemben támasztott igényeit így fogalmazta meg: „Az igazán jó kép úgy néz ki, mintha egy pillanat alatt született volna. Azonnali. Számomra a túldolgozott kép, amelyen láthatók a művész szándékai és megoldásai, nem tartozik a szépművészethez. Ha túldolgozok egy képet, kidobom. Minden tíz kísérletből talán egyszer születik számomra elfogadható eredmény. Ritkán sikerül olyan csuklómozdulatot tennem, amely egyaránt szinkronban van a fejemmel és a szívemmel, ennélfogva úgy néz ki, mintha a mű könnyedén, pillanatok alatt született volna. (Barbara Rose, Frankenthaler – New York: Harry N. Abrams, Inc. 1975)
Az akció festészet lényegét is átvette, folytatta a művésznő. Híres volt arról, hogy táncolva fest. Mivel első férje, Robert Motherwell is vagyonos ember volt, ők váltak New York művészeti szcénájának „arany párjává”. Az East 94. utcában lévő házukban gyakran rendeztek fényűző összejöveteleket az 1950-es években, amelyek fő attrakciója – a különleges ételek és drága italok mellett – a háziasszony táncfestészeti bemutatója volt. Vacsora után a vendégek – számuk sokszor a százat is meghaladta – helyet foglaltak a művésznő hatalmas műtermében felállított széksorokban, és figyelték, ahogy Ms. Frankenthaler híres jazz zenészek – többek között Miles Davis, Dizzy Gillespie, Duke Ellington és mások – élő zenéjére táncolva alkot. Az elkészült festményeket többnyire még nedvesen megvásárolták a vendégek között tapsoló műgyűjtők.
A művésznő élete legszebb emlékei közé sorolta, hogy 1985-ben a Wales-i hercegi pár tiszteletére a washingtoni Fehér Házban rendezett bálon táncolhatott azzal a profi táncossal, aki korábban a hercegnőt pörgette meg. Táncpartnerét John Travoltának hívták. Névjegyét Helen Frankenthaler bekereteztette és ágya fölé függesztve őrizte haláláig.