2011. december 21-én, 84 éves korában meghalt a fémhulladék szobrászat egyik úttörője, John Chamberlain.
Bizonyára sok kedves olvasónk talál esztétikusnak kidobott, használhatatlanná vált tárgyakat. Számukra egy éjszakai séta a lomtalanitás idején a nagyvárosok utcáin, a roncstelepeken, fémhulladékok gyűjtőhelyein felér egy galéria- vagy múzeumlátogatással. A rég halott számítógépek alaplapjai, rozsdás vasdarabok, deformálódott autóalkatrészek, funkcióikat vesztett fémtárgyak a modernista művészetek ismerőinek kész, kiállításra, vagy köztéri elhelyezésre váró szobroknak látszanak. Számos kortárs magyar művész számára – elég itt Halász Péter Tamást, Karácsonyi Lászlót, Szalai Pétert, Julius Gyulát, vagy Kopasz Tamást említenem – valóságos kincsesbánya a hulladéktelep.
Magam is nehezen dobok ki fémtárgyakat, mivel újrafelhasználási lehetőségeket látok bennük. Kontinensekről kontinensekre, két bőrönddel és egy kézitáskával vándorolva sok évig nem váltam meg a furcsa, Y alakú, patinás fémdarabtól, amit általános iskolás koromban, Porvacsesznek büszke várának romjai között találtam egy osztálykiránduláson. Még ma is kincsestáram egyik büszkesége lenne, ha bőröndömmel együtt nem privatizálta volna egy magyar barátom, 1984. augusztus 12-ének éjszakáján, a kanadai Torontóban. Fogalmam sincs, hogy melyik korból származott az a komor tolvajnak bizonyára értéktelen fémdarab (hogy miért volt szüksége az ő méreténél jóval kisebb, lyukas, ráadásul nem nemzeti színű alsónadrágjaimra, ugyancsak megválaszolhatatlan kérdés), s minek a része lehetett eredetileg. Egyszerűen megfogott a színe, tapintása és formája. Azt hiszem, hiányzik.
A talált tárgyakat, többek között a reprezentáció szükségtelenségét és az ideák fontosságát demonstrálva Marcel Duchamp emelte be a képzőművészetbe, a 20. század elején. Duchamp felismerésének lényegét mindmáig kevesen értették meg, mivel annak logikája a művészet (= koncentrált közlés), és a dekoráció (= locsogás, fecsegés, csacsogás, hablaty) radikális szétválasztásához vezet, de palackszárítójának példája nyomán sokan felbátorodtak a hulladékanyagok „művészi” célú használhatóságát illetően. A második világháborút követő években kezdtek elszaporodni a hulladékokból, különösen fémhulladékokból készített szobrok, amelyek népszerűsége az 1960-70-es években kulminált, de még ma is gyakran felbukkannak kiállításokon. Alkotóik rendszerint igazi újdonságként büszkélkednek velük, a közönségnek rövid az emlékezete, a műkritikusok pedig, részben tudatlanságból, részben lelkiismeretlenségből már jó ideje nem tulajdonítanak fontosságot az eredetiségnek.
Az első modernnek nevezhető automobilt Karl Benz építette 1885-ben, a németországi Mannheimben. Az első amerikai benzinmotoros gépkocsi megépítése a Massachusetts állambeli Springfieldben élő Duryea testvérek nevéhez fűződik. Átalakított, motorral felszerelt szekerük, a helyiek félelmére és álmélkodására 1893. szeptember 21.-én pöfögött végig szülővárosuk főutcáján. Az autók tömeggyártását Ransom E. Olds kezdte el 1902-ben a Michigan állambeli Lansingben, a róla elnevezett Oldsmobile gyárban. A gyártási technológiát Henry Ford 1914-ben kezdte el tökéletesíteni. Gyára futószalagjáról hamarosan másfél óráként gördült le egy új autó, amelyet tisztességesen megfizetett munkásai négyhavi bérükből meg tudtak vásárolni.
Az Újvilág hatalmas távolságai, és polgárainak újdonságok iránti érdeklődése miatt az automobil pár év alatt a legnépszerűbb közlekedési eszközzé vált Amerikában. A jóval konzervatívabb Európában néhány éves késéssel kezdett elterjedni. A Ford gyárból 250 000 gépkocsi került ki 1914-ben, a nagyüzemi termelés beindítása évében. Jelenleg körülbelül 270 millió autó fut az amerikai utakon. A tömeggyártás beindulása óta több milliárd gépkocsit építettek a világon. Az első gyári autók sok évtizedes használatra készültek, ennek ellenére olcsón árulták őket. Ma már a tökéletesített gyártási technológiák, a gyártási folyamatok automatizálása, a műanyagok alkalmazása és az óriási volumenű tömegtermelés ellenére a kocsik jóval drágábbak lettek, ugyanakkor ajánlatos őket 2-3 évenként lecserélni. A legtöbb autó egy évtizeden belül a roncstelepen végzi. Aki járt már Amerikában, tudja, hogy az autótemetők száma jóval meghaladja az emberek végső nyugvóhelyéül szolgáló sírkertekét.
A művészi pályája elején, az 1950-es években a tanult szakmája szerint női fodrász John Chamberlain először 3D festményekkel kísérletezett, majd a szobrászathoz fordult. 1952-ben készítette első fémszobrait. 1956-ban költözött New Yorkba. Példaképei, mesterei között kevés szobrász volt. Inkább a költők és az akkor divatossá váló absztrakt expresszionista festők, köztük Franz Kline és Willem de Kooning társaságát kereste. „Kline-tól kaptam a struktúrát, Kooningtől a színeket.”, nyilatkozta később. A két mester-barát persze az ivászatban is hűséges társai voltak. Gyakran rendeztek együtt jókora botrányokat a korabeli New York művészeinek kedvenc találkozóhelyén, a Max’s Kansas City bárban.
Az óriási termetű, tréfakedvelő Chamberlain a város művészeti szcénájának és bulvármédiájának egyik ikonjává, kedvenc botrányhősévé vált. Amolyan legyőzhetetlen őserőnek, kedves vadembernek tartották. 1964-ben, amikor ő képviselte az Egyesült Államokat a Velencei Biennálén, letartóztatták a Greenwich Vilage-ben, mert részegen összeverekedett egy rendőrrel. Ügyes ügyvédje azzal érvelt a bíróság előtt, hogy a verekedést a rendőr kezdeményezte, mert ok nélkül vágta fejbe a szobrászt gumibotjával. A vádat ejtették. Örökífjúságára jellemző, hogy 74 éves korában megtanult szaxofonon játszani. Korábban egy időre abbahagyta a szobrászatot a filmkészítés kedvéért. 1968-ban két Warhol-szupersztár, Taylor Mead és Ultra Violet közreműködésével, Mexikóban forgatta a The Secret Life of Hernando Cortez (Hernando Cortez titkos élete) című kult-filmet, amelynek fő üzenete az volt, hogy a rendező és két főszereplője végig meztelenül, tökrészegen, és különböző tudatmódosító szerek hatása alatt dolgoztak. Ilyenek voltak a 60-as évek.
1957-ben, nem kis részben Duchamp ready made-jeitől megihletve, utcán talált autóalkatrészeket, főleg karosszéria darabokat összehegesztve kezdett szobrokat alkotni. „Láttam ezeket a színes, zománcozott fémdarabokat az utcán heverve, a házak oldalához támasztva. Gépkocsiajtók, motorháztetők, keréktárcsák, lökhárítók. Nem hagyhattam ott őket. Velük egyszerre két dolgot nyertem: a tartós, számomra kedves alapanyagot, és a színeket.”, mondta. Első, két autókerék abroncsból hegesztett szobrát (Shortstop – Vészfékezés) úgy készítette, hogy a talált abroncsokon többször áthajtott barátja kamionjával. Duchamp ready made-jei mellett Davis Smith régi szerszámokból és gépalkatrészekből készített, totem-szerű szobrai is inspirálták.
A közhelyes teóriákhoz betegesen vonzódó kritikusok autórészekből hegesztett műveit kényelmesen az amerikai életforma kritikáiként értelmezték. Legtöbben azt szerették hinni, hogy a művész által használt fémdarabok karambolozott kocsikból származnak. „Úgy tűnik, nem fogok tudni megszabadulni a karambol-szindrómától.”, nyilatkozta Chamberlain 1986-ban. „25 éve építek festett fémekből szobrokat, de csak az jut róluk az eszükbe, hogy milyen halálos balesetből származhatnak. Nem akarok senkit a vérre, halálra emlékeztetni. A társadalmat sem kritizálom. Őszintén szólva nem is érdekel. Számomra a nyersanyagaim egyszerre roncsok és szemetek. Pontosabban olyanok, mint a trágya, az egyik lény hulladéka a másik tápláléka lesz.”
A műítészek összezavarása érdekében rejtélyes címeket adott műveinek: Awesomemeatloaf (Elképesztőfasírt), Schizoverbia, Anything Goethe (Bármi Goethétől). „Ezeken aztán morfondírozhatnak. Élni úgysem tudnak.”, mondta. Undorodott az intellektualizálástól, a kalapjuk elvesztésénél nagyobb veszélyt nem vállaló kritikusoknak oly kedves belemagyarázásoktól, elméletek gyártásától. „Mindegyik seggfej tudni akarja a műveim jelentését. Még ha tudnám is, akkor sem mondhatnék mást, mint hogy én azt gondolom, hogy ezt és ezt jelentik. Ha elmondhatnám szavakkal, nem csinálnék szobrokat.” Hasonlóképpen irtózott a művészethez nem értő, azt átélni képtelen művészettörténészek, kritikusok, kurátorok adatmániájától. Gyakran szándékosan hibásan dátumozta műveit, vagy kiállításról kiállításra más címet adott nekik. Több olyan műve van, amelyeknek az idők során 8-10 címet adott.
Belefáradva kritikusok karambol- és társadalomkritika asszociációiba, az 1960-as években galvanizált acéllal, később ásványi anyagokkal színezett plexivel kezdett el dolgozni, majd a poliuretán habbal (hungarocell, purhab) kísérletezett. Egy ideig festett, oxidált, összegyűrt alumínium fóliából készítette szobrait. Az 1970-es évek közepén visszatért a préselt, hegesztett autó-karosszériák használatához. 1973-ban két 150 kilós, a műveit kiállító galéria raktára előtt várakozó szobrát a szemetesek hulladéknak nézték és elszállították.
Egész életében a szobrászat megújításán, a szobor és a festmény közötti, műítészi szellemi lustaságból megvont határok eltörlésén dolgozott. Amikor a színeknek a formákkal egyenlő fontosságot adott, voltaképpen az antik szobrászat hagyományaihoz tért vissza. Az ókori egyiptomi, görög és római szobrokat is színezték alkotóik. Nem látta értelmét a műfaji kategóriáknak. „A szobor az, ami eltöri a lábad, ha ráesik.”, mondta. Mélységében tanulmányozta az alkotási folyamatot. „Amikor egy mű már majdnem elkészült, hozzátehetsz, vagy elvehetsz belőle, nem fog változni. A művészet kulcsa abban rejlik, hogy észre kell venned, mikor kell abba hagyni. Amikor úgy örülök egy új szobornak, hogy az sem érdekel, ki csinálta, tudom, hogy valami jót, értékeset alkottam.”
Az absztrakt expresszionizmus amorf határait túllépve az 1960-as években a pop art művelőihez csatlakozott. Munkái szellemi hidat képeznek az anyagszerűségből következő minimalizmus, a New York-i iskola festőinek nyers expresszionizmusa és a Warhol-féle deadpan futószalag-művészet között. Művészetét persze nem lehet egyetlen irányzatba sem skatulyázni. Mint minden igazán fontos alkotó, ő is a maga, mások által követhetetlen, feltérképezhetetlen, labirintus-szerű útját járta. „Ahogy a naplemente, vagy a hóvihar esetében, nála sem tudni, hogy munkái valamiféle magasrendű intelligencia termékei, vagy sem. Úgyhogy kénytelen vagy az okok keresése helyett a manifesztációkra koncentrálni.”, mondta róla tisztelője, Peter Schjeldahl kritikus.
Bár – vagy éppen azért, mert – szeretett vad, gyakran tényleg goromba tréfákat űzni a kurátorok, galéria tulajdonosok, múzeumigazgatók, műgyűjtők, műítészek kárára – egy neves New York-i kritikust például beledobott a Central Park iszapos tavába, Peggy Guggenheim, a dúsgazdag műgyűjtő székére egy előkelő vacsorán fingós párnát csempészett, s a helyi legenda szerint ő tanította meg Jean-Michel Basquiatot az emeleti ablakból virágcserepeket dobálni a műterméből távozó gyűjtők fejére – igen sikeres művész volt. Első retrospektív kiállítását 1970-ben rendezte a Guggenheim múzeum, ahol 2012 februárjában nyílik teljes életművét bemutató kiállítása. Munkái a világ számos rangos múzeumának gyűjteményében megtalálhatók. Műveit dollármilliókért vásárolják. Pályája első néhány évétől eltekintve soha nem voltak anyagi gondjai. Nem szeretett sokáig egy helyben maradni. New York-i, New Mexico-i és kaliforniai műtermei mellett Floridában is fenntartott két gyár-méretű stúdiót, valamint egy lakóhajót és jachtot. Igazán otthon a tengeren vitorlázva érezte magát.
Robusztus egészsége az egész életét végigkísérő fékevesztett italozás, láncdohányzás, drogozás ellenére végig megmaradt. Talán, mert nem bánta meg bűneit. A halála előtti napokban, 84 évesen földkörüli, szóló vitorlásútra készült. Már megvette a 10 láda Bourbon whiskey-t (kedvence a Kentucky államban párolt Evan Williams nevű, 12 évig tölgyfahordóban pihentetett, 1783 óta palackozott nedű volt) és az ezer Partagas szivart, amelyeket társakként magával akart vinni az útra. Útjának első állomása Jamaica szigete lett volna, hogy feltankoljon a Bölcsesség Füvéből. Különösen a Lamb’s Breath (A Bárány lehelete) nevű variációt szerette, amelyhez, az országot elözönlő, mesterségesen, vegyszerekkel felturbózott mexikói termékek miatt egyre nehezebb hozzájutni Amerikában.
Előjelek nélkül, álmában érte a halál. A régi, vad, vagány, bohém, élettel teli New York utolsó jelentős energiaközpontja tűnt el John Chamberlain személyében. Ez a kor az életnagyságnál kisebb, vertikálisan kihívott, humortalan, szextelen, élettelen lakáj- és bürokráciamániás sellőtípusoknak kedvez. Már nem születnek hozzá hasonló gigászok. Nélkülük üres a város, s a világnak nincs többé közepe.