2011. január 14-én kezdtem el a cenzúra történetét feldolgozó sorozatomat az artportal blog szekciójában. Ehhez a témához csatlakozik ez a beszámoló a New Brunswick-i (NJ) Rutgers University campusán működő Jane Voorhees Zimmerli Art Museum Embodied Dreams: The Later Work of Boris Sveshnikov című kiállításáról is.
A diktatúrákra (ahogy a diktatórikus karakterű emberekre is) jellemző a folyamatos ellenségkeresés, hiszen létüket az ország, birodalom, közösség elpusztítására törekvő sötét erők szüntelen ármánykodásai elleni harc elkerülhetetlen szükségességére való hivatkozással igazolják. Mindenki gyanús, az ártatlanok a leggyanúsabbak. Az ellenség elpusztításának, semlegesítésének minden eszköze megengedett, a törvények az ellenséggel való leszámolást veszélyhelyzetben nem korlátozhatják. A diktátor vagy a diktátori hatalmat birtokló és bármi áron megtartani szándékozó klikk akarata a törvény, bármilyen abszurd döntéseket is hoz ez az akarat.
A diktatúrák rendszerint a többség támogatásával jönnek létre, s hiába szűnik meg ez a támogatás egy idő után – ahogy egyre többen ébrednek rá, hogy félrevezették őket, az általuk teremtett korlátlan hatalom ellenük is irányul, – addigra már megszilárdul a hatalom kontrollja az erőszakszervezetek felett, ámokfutását nem lehet megállítani. Könyvtárnyi irodalma van a diktatúrák kialakulása és természete elemzésének, de ez az óriási ismeretanyag halott tudás, hiszen az emberek többsége nem intellektuális alapon, nem érvek, tények, bizonyítékok elemzése után dönt, hanem pillanatnyi érzelmei diktálják magatartásukat, és ezeket az érzelmeket könnyű befolyásolni. Minél nagyobb a döntést hozó tömeg, annál könnyebben.
Borisz Szvesnyikov (1927–1998) története iskolapéldája a sztálini diktatúra Kafka rémálmait messze meghaladó abszurditásának. 19 éves volt 1946-ban, művészetet tanult Moszkvában, amikor letartóztatták. Egy hasonló korú osztálytársa, Lev Kropivnyitszkij okosságával és bátorságával akart elkápráztatni egy lányt. Jegyzetfüzetében arról írt, hogy terrorista sejtet szervezett, amelynek célja Sztálin meggyilkolása. Barátját, Boriszt nevezte meg a tervezett merénylet végrehajtójaként, míg önmagát a terroristák agyaként jellemezte. A jegyzetfüzetet az asztalán hagyta, hogy a meghódítani kívánt lány megtalálhassa és elolvashassa. Arra nem számított, hogy szerelme tárgya azonnal feljelenti. A naplóírót, barátját és számos ismerősét letartóztatták és addig kínozták, amíg beismerő vallomást nem tettek.
Borisz Szvesnyikov bevásárolni indult, amikor az utcán ráugrottak az állambiztonsági hatóság ügynökei és betuszkolták a rabszállító autóba. A következő hónapokat a Lefertovo börtön és a KGB főhadiszállása, a Ljubjanka között töltötte, ahol éjszakánként kihallgatták. A kínzásokba csaknem beleőrült, az alultápláltság miatt szervezete legyengült. Csak az őrök támogatásával tudott felállni, amikor rövid tárgyalás után a bíróság meghozta ügyében az ítéletet. Szülei csak egy évvel eltűnése után, ítéletének kihirdetésekor értesültek letartóztatásáról, amikor megkapták a felszólítást, hogy fizessék ki a nyomozás és a per költségeit. Fiukat nyolc év kényszermunkára ítélték. Ez enyhe ítéletnek számított abban az időben, amikor egyetlen rendszerellenesnek minősített viccért is kivégeztek embereket. Csak találgatni lehet, hogy a vérbíró a diák fiatal kora, vagy a vád nyilvánvaló abszurditása miatt szabott ki ilyen enyhe ítéletet.
Borisz Szvesnyikov az Ural hegység északi részén, a Komi Autonóm Köztársaság területén működő Ukhta nevű koncentrációs táborban töltötte büntetését. Nehéz elképzelni, hogyan tudta a legyengült szervezetű, a fizikai munkához nem szokott fiatalember túlélni a –40 fokos teleket, a napi 10-12 órás favágást, nyaranta a felhőkben támadó szúnyogokat, az őrök brutalitását. A foglyok élelmiszeradagja alig volt elég a túléléshez.
Őreik rendszeresen verték őket, kutyákat uszítottak rájuk, s ha valamelyik fogoly a kimerültségtől összeesett, agyonlőtték. A holttesteket nem temették el, eltakarításukat a farkasokra és medvékre bízták. Telente a favágásból visszatérő, rongyokba öltözött, csontig átfagyott foglyokat a tábor kapujában jeges vízzel lelocsolták. Ez helyettesítette a tisztálkodási lehetőségeket a táborban. A börtönszabályzat megszegőit nyáron a szúnyogok martalékául meztelenül fákhoz kötözték az erdőben, vagy összekötözve hangyabolyra dobták őket.
Elmondása szerint Borisz Szvesnyikov életét művészete mentette meg. A munkából visszatérve rajzaihoz menekült. Kormot vízben oldva készített tust, madártollakkal, talált papírdarabokra festette, rajzolta vízióit. Rajzaiban a haláltábor mindennapjainak brutális realitása keveredik sejtelmesen mesevilágokkal. Ha nem tudnánk, hogy ezek a rajzok a halál árnyékában, a koncentrációs táborban készültek, nehezen vennénk észre inspirációjuk forrását, annyira álomszerűek a művek. Andrej Szinyavszkij, a művész fogolytársa írja: „Akik jártak ott, felismerik a barakkokat, a szemetet, a zárkát, észreveszik a képen a foglyot, aki éppen felakasztotta magát, és azt is, aki megkínzatására, vagy kivégzésére vár. De ezek a táboréletre vonatkozó képi jelek ritkák. Ezek nem naturalista rajzok, hanem az örökkévalóságnak a történelem homályos üvegén átszűrődő álomképei.”
Két év kényszermunka után a művész már járni is alig tudott. Pártkapcsolataik révén szüleinek sikerült elérniük, hogy áthelyezzék a nyomorékok számára fenntartott Vetloszian munkatáborba, ahol éjjeliőrként kellet dolgoznia a tábor faipari gyárában. Ez a változás nemcsak az életét mentette meg, hanem táboréletének művészileg legeredményesebb periódusát is eredményezte. Éjszakánként az éjjeliőrök apró szobájában dolgozott titokban. Családjához, barátaihoz írt leveleiben ecseteket, festéket és Bosch, Grünewald, Gainsborough, Monet és más művészek műveinek reprodukcióit kérte.
A sztálini diktatúra abszurditását, képmutatását jellemzi, hogy a táborban művészeti szakkör működött, ahol a foglyok a diktátort dicsőítő plakátokat, szlogeneket festettek, a szovjet vezetők portréin dolgoztak. A szakkör rendszerhű művész-vezetői néha megengedték, hogy Borisz Szvesnyikov használja az ottani festőszerszámokat, festékeket, rajzpapírokat. A foglyok kérésére apró portrékat készített róluk, amelyeket azok fényképek helyett küldtek el családtagjaiknak. Ezt a művészi periódusát is a takarékosság jellemezte – nagyon vékony festékrétegek, kisméretű papírok. „Teljes kreatív szabadságom volt” – emlékezett később ezekre az évekre a művész. „Senki sem törődött azzal, hogy mit csinálok. Azt tehettem, amit akartam.” A kreatív szabadság emlegetése a szovjet munkatáborok kontextusában abszurdnak tűnik, de ez volt a kor felfoghatatlan logikája.
Szvesnyikov nem gondolta, hogy a rabságban készített műveit magával viheti majd szabadulása után, de a sors másképpen határozott. A táborban megismerkedett egy Ludvig Sei nevű korábbi lett miniszterrel, aki országa német elfoglalása után német börtönbe, a háború befejeztével, a németek számára történő kémkedés vádjában bűnösnek találva szovjet börtöntáborba került. Miután 1949-ben letelt a büntetése, önként a táborban maradt, mert biztos volt benne, hogy szabadulása után újra elítélnék. Önkéntes fogolyként privilégiumai közé tartozott, hogy néha elhagyhatta a tábort. Ő csempészte ki Borisz Szvesnyikov képeit, amelyeket ismerősei vittek el Moszkvába.
Szvesnyikov az 1950-es évek elején szabadult a koncentrációs táborból. Két évig az orosz fővárostól távol kijelölt kényszerlakhelyen kellett élnie, mielőtt visszatérhetett családjához, Moszkvába. Haláláig illusztrátorként és festőművészként dolgozott. Művei közül sok az amerikai Norton & Nancy Dodge házaspár orosz nonkonformista művészek alkotásait tartalmazó gyűjteményébe került. Ezekből a művekből mutat be most néhány válogatást a Jane Voorhees Zimmerli Art Museum. A szocialista realizmust elutasító orosz művészeket bemutató sorozatuk párhuzamosan futó másik kiállításán Vlagyimir Nyemukhin munkáit láthatjuk. Erről a kiállításról külön írásban fogok beszámolni.
Borisz Szvesnyikov nagy mesterségbeli tudásról árulkodó művei gyakran morbidba hajlóan kísértetiesek. Tisztán mutatják a haláltáborban, a sztálini diktatúra gyilkos sötétségében eltöltött évek kitörölhetetlen hatását pszichéjére. A munkák Edward Gorey amerikai művész szellemvilágokat ábrázoló illusztrációit juttatják eszünkbe. A különbség annyi, hogy Szvesnyikov számára az átélt valóság biztosította az inspirációt, valódi, nem elképzelt rémségek.
Jane Voorhees Zimmerli Art Museum, New Brunswick
2010. november 6. – 2011. április 10.
