University Art
Gallery, Staller Center for the Arts, Stony Brook University, Stony Brook, NY
Homokviharban
landoltunk Albuquerque, New Mexico állam fővárosának repülőterén. A pilóta
háromszor kísérelte meg a leszállást, de minden alkalommal fel kellett emelnie
a gépet, mert a kavargó homokfelhőtől nem látta a leszállópálya betonját, és az
oldalirányú széltől a Boing veszélyesen megdőlt. Az utasok sikoltoztak, a
gyerekek sírtak, én is kénytelen voltam letenni Paul Bowles A Hundred Camels in the Courtyard (Száz
teve az udvaron) című könyvét, amelyet a New York-i felszállás óta olvastam. Végre
negyedszerre sikerült landolnunk a völgykatlanban fekvő repülőtéren. Az utasok
megtapsolták a pilótát.
A bérelt
GeoMetro a repülőtér kijárata előtt várt. Elintéztem a formaságokat a
kocsikölcsönző mozdulatlan arcú, zuni indián alkalmazottjával, átvettem a
kulcsot, bedobáltuk csomagjainkat a hátsó ülésre és elindultunk a régi 14-es
úton Santa Fé felé. Romantikus okokból választottuk ezt a kanyargós, kétsávos
utat a Rio Grande medrével párhuzamosan futó autópálya helyett. Erre utaztak
lovaikon, szekereiken a nyugati partokat meghódítani igyekvő telepesek és
aranyásók annakidején. A fővárost elhagyva azonnal a sivatagban találtuk
magunkat. Örömmel tapasztaltam, ahogy fokozatosan visszatér a New Yorkban
töltött évek alatt elsorvadt színérzékem. Nem homoksivatag vett körül, hanem
alacsony bokrokkal, kaktuszokkal borított, az okker, a vörös és a türkiz minden
árnyalatában pompázó, sziklás táj. Az óriási sziklatömböket a sivatagi szél
bizarr szobrokká formázta. Időnként elhagyott, régi bányászvárosok romjai
mellett mentünk el. Cerillos előtt megálltunk, és rövid sétát tettünk a sivatagban.
Néhány lépés után pattintott obszidián kőből készült nyílhegyet találtam, aztán
kopott cserépedény darabokat.
A Szentendréhez
skanzen jellege miatt nagyon hasonlító Santa Fében csak egy éjszakát
töltöttünk. Másnap hosszú kitérővel, San Isidro, Jemez Springs, Los Alamos
érintésével indultunk végcélunk, El Morro felé. Los Alamosban megnéztük az
atombomba múzeumot. Mintha régi Jules Verne könyvek illusztrációit láttuk
volna, a szegecsekkel és bumfordi csavarokkal összeerősített első atombombák – Little Boy (Kisfiú) és Fat Man (Kövér ember) – modelljei
szeretnivalóan kézműipari termékeknek tűntek. A nem szennyező Los Alamos-i
atomlaboratórium az egyetlen ipari létesítmény New Mexicóban. A magasan a
tenger szintje felett lévő fennsík levegője páratlanul tiszta. Messzire lehet
benne látni és hatalmas az égbolt. Az óriási területű államban alig hárommillió
ember él. A tökéletesen karbantartott országúton suhanva alig láttunk autót. A
több mint 1500 kilométeres út során egyetlen rendőrrel sem találkoztunk. Néha,
távol az országúttól megpillantottunk egy-egy juhait lóháton, vagy terepjárón terelő
indiánt. Taos, a sivatagi festők Mekkája (itt élt Georgia O’Keefe is). Tres
Piedras, Chama, El Vado, Nageszi, Bloomfield, Aztec, Farmington voltak a
következő állomásaink. Sok ezer éve elhagyott indián településeket,
barlangvárosok maradványait néztük meg, közben gyűjteményünk tovább
szaporodott. Találtunk türkizt és opált, és egy kődarabot, amit először
aranyrögnek néztünk, aztán kiderült róla, hogy „bolondok aranya”, pirit. Az
indiánok szent sziklája, a spanyol gályához hasonlító Shiprock megmászása után,
a 491-es úton délnek fordultunk, Gallupnál pedig a 40-es úton keletnek. A
háromnapos autóút végén El Morro várt, ahol egy bérelt faházban, festéssel
töltöttem a következő hónapokat. Reggelente felsétáltam a ház mögött emelkedő
mesára, kaktuszokkal és bozóttal borított dombra, ahonnan messzire lehetett
látni, és a régi indiánok szellemeivel konzultáltam. Esténként házam teraszán ültem,
a Tejút fehér csillagfolyamában gyönyörködtem és a coyoték énekét hallgattam,
vagy navajo, apache, zuni indián szomszédokkal, sivatagi remetékkel ittam a
bárban. A sivatagban talált lapos kövekre, napszítta csontokra és
deszkadarabokra festettem, shellakkba kevert, színes homokszemcsékkel és színes
sivatagi virágok megszárításával és megőrlésével nyert pigmentekkel.
Inspirációt a sivatag, a domboldalon talált régi indián sziklarajzok és a hely
legendái adtak. El Morróban készültek a később washingtoni barátom, James Lyman
Nash gyűjteményébe
került Biblia illusztrációim is.
Az amerikai
sivatag-festő, Mel Pekarsky személyében lelki társra akadtam. A Stony Brook
University professzora Things in the
Desert, Paintings, Drawings and Artist’s Books 1974-2009 című kiállításán
35 év munkájának áttekintését láthatjuk. Az 1934-ben született művész pályáját
figuratív festőként kezdte, hogy aztán fokozatosan eltűnjenek képeiről az
emberi figurák, s helyükre az amerikai sivatagok színei és formái költözzenek.
A művész különleges érzékenységét tükrözik vázlatfüzeteinek lapjai is. Pekarsky
nem az általa látott dolgokat, jelenségeket akarta fényképszerűen reprodukálni,
inkább érzéseit, a tájak lelkére gyakorolt hatását igyekezett részletgazdagon,
finom nüanszokban megjeleníteni. Képei egyszerre elvontak és precízek,
realisztikusak, ugyanakkor éteriek. Az 1991-ben született, Red Desert (Vörös sivatag) című, kevert média festménye mintha
alacsony horizont mögé tűnő, belső fényektől ragyogó, holdbéli tájat ábrázolna,
a növényzetet csak elszórt vonalak jelzik, az égbolt titkokat és legendákat
takar. A Strange Light (Különös fény)
című festmény a déli napsütésben szikrázó sivatag kortalanságát idézi. Bibliai
illusztrációkat festő önmagamat látom Mel Pekarsky képeiben. A világtól
visszavonult embert, aki az istenivel akar találkozni, hogy meglelje a belső szabadságot,
amely engedi, hogy önmaga lehessen.
