Még jól emlékszem az időkre, amikor az absztrakciót az ördögtől valónak
minősítette a mindenható, szovjet irányítású magyar kultúrpolitika. Az igazságot
monopolizáló, művészsorsok felett diszponáló, az ország művészetének,
kultúrájának természetes evolúcióját mindenáron meggátolni igyekvő bolsevista
kultúrpolitikusok az imperialista, kapitalista dekadencia bizonyítékának
tartották az absztrakt művészetet, hasonlóan a modernizmust degenerált
művészetnek nyilvánító náci kultúrpolitikához.
Az élet és a
művészet határait negligáló Marcel Duchamp talált tárgyait, munkásságát pedig
kultúrtörténeti szempontból olyan jelentéktelennek gondolták a bolsevista kultúrgyilkosok,
hogy csak ritkán, persze akkor is csak gúnyolódva, ócsárolva említették. Jackson
Pollock 1956-ban bekövetkezett halála után az absztrakt művészet eljelentéktelenedett
Nyugaton, vezető helyét a Duchamp munkásságából kinövő Pop art, Conceptual art
és az Akcionizmus különböző formái vették át. A bolsevista cenzorok
tájékozatlansága, szenilis hülyeségére jellemző, hogy ezt a paradigmaváltást
csak több mint egy évtized múlva vették észre, addig tovább gyalázták a nyugat
absztrakt művészeit. Gyűlöletük fókuszába az 1960-as évek végén kerültek az új
irányzatok.
Az absztrakció
ellenében a 19. századi romantikát, giccskultúrát felelevenítő, úgynevezett
„szocialista realizmust” támogatták, a cinkosukká vált magyar akadémikus
művészek százainak lelkes, vagy lelkességet mutató segítségével szellemi
életünk bolsevista urai. Az ő nagy vehemenciával meghirdetett
absztrakció-ellenességük ellenpólusaként az amerikai államhatalmat megtestesítő
CIA jelentős pénzekkel, és sok más módon is támogatta Jackson Pollock
művészetének, mint az emberi szabadság manifesztációjának propagálását.
A New York-i
emblematikus kulturális intézmény, a The Kitchen 2010 január 16-ig
megtekinthető Besides, With, Against, and
Yet: Abstraction and the Ready-Made Gesture című, 22 kortárs művész
közreműködésével létrejött csoportos kiállítása, a sajtóközlemény szerint „az
irónia és az őszinteség keverékével tárgyalja újra a festészet történelmeit.”
Olyan műveket láthatunk, amelyek alkotója a megelőző generációk ismert
művészeinek stílusjegyeit kombinálja valamilyen módon. Patricia Treib a késői
de Kooninget vegyíti Milton Averyvel. Charline von Heyl Dudo című festményéről R.B. Kitaj és Daniel Buren, Jessica
Dickinson Here (Itt) című, olajból és
mészkőből konstruált művéről Rothko és Albers művészete köszön vissza. Richard
Aldrich paneljei a 15. századi freskó festő Piero művei által inspirált Philip
Guston stílusára emlékeztetnek. Nate Lowman stenciljei Andy Warhol szellemét
idézik. Wade Guyton nagyméretű, digitális nyomatairól ugyancsak Warhol juthat
eszünkbe, de Agnes Martin hatása is feltűnő. Warhol sok szitanyomata aranyfüst
alapokra készült. Jacob Kassay ezüstöt használ ugyanerre a célra. Polly
Apfelbaum a kiállítóterem padlójára fektette szövetdarabjait, amelyek Masaccio
Brancacci-i kápolnáját és Bill Jensen nemrégen festett Szent Sebestyén
absztrakcióit juttatják eszünkbe. A kiállítás kurátorai, nyilatkozataik szerint
elsősorban az absztrakció és Duchamp munkásságának újragondolására biztatták a
kiállító művészeket. Ez az elképzelés jelenik meg a kiállítás címében is.
Ugyanakkor a létrejött bemutató a művészeti irányzatok sokkal tágabb spektrumát
gondoltatja velünk újra, ami nagyon időszerű korunkban, amikor már ritkán
születnek minőségükben új alkotások, a művészek többnyire a korábbi korok
művészi eredményeit hasznosítják újra.