Amikor az ember új lakásba költözik, kénytelen számba venni tulajdonát,
s ha az új lakás kisebb, mint a régi, meg kell válnia számos, a régi lakásban
töltött idő, évek, évtizedek alatt felhalmozódott holmijától.
A megválás
gyakran fájdalmas, mert a kidobásra ítélt tárgynak érzelmi értéke van. Ebbe a
cukorkásdobozba szorult bele tizennyolc évvel ezelőtt Mici macska feje, annak a
papucsnak a párját a később a szomszéd néni többszöri megharapása miatt elaltatott
dobberman-palota pincsi keverékünk, Hinaus szaggatta szét. Legtöbbünk
szenvedélyes gyűjtő, ócskapiacon vásárolt, rokonoktól, barátoktól kapott,
elcsent, utcán talált tárgyakat halmoz fel, s kilyukadt alsóneműit sem dobja
ki. Én is ilyen vagyok. Általában kétbőröndnyi holmival költözök az új lakásba,
amely rövid idő alatt megtelik cuccokkal. Költözéskor aztán ismét kétbőröndnyire
redukálom földi javaimat, s úgy állok tovább.
Zhao Xiangyuan
(Csao Csiangjuan?) Kínában született, 1938-ban és Pekingben halt meg, ez év
januárjában. Közel hatvan évig ugyanabban az apró, tárgyaktól zsúfolt házban
élt férjével és két gyermekével. Semmit sem dobott ki. Használt, elfelejtett,
aztán más célokra újrafelhasznált ruhaneműk, könyvek, konyhai eszközök,
piperecikkek, iskolaszerek, bevásárlószatyrok, játék babák, varró, kötő,
horgoló szerszámok, újságok, magazinok, képeslapok, törött lábú székek, rozsdás
vasalók, üres üvegek és műanyag palackok tették egyre szűkösebbé a család eleve
fojtogatóan kicsi életterét. Amikor a hatóságok az utolsó régi házakat is
elkezdték lerombolni, az asszony hosszú ideig nem volt hajlandó elhagyni
értékes és értéktelen tárgyaktól zsúfolt otthonát. Halála után a parányi ház
faváza és tartalma, kalandos úton New Yorkba került, s a milliárdnyi tárgy,
minden gomb és repedt szárú golyóstoll, cipőfűző, konzervnyitó, jelvény,
gyászjelentés, naptár, kalap, sapka, csavarhúzó és buszjegy, gondosan
szétválogatva és katalogizálva az elhunyt kínai asszony nemzetközi hírű
művésszé lett fia, Song Dong installációjaként, Waste Not címmel most a New York-i Museum of Modern Artban látható.
Song Dong
1966-ban, a Kína sok évezredes múltját eltörölni akaró Nagy Proletár Kulturális
Forradalom hajnalán, Pekingben született. Gazdag családból származó anyja
minden vagyonát, személyes holmiját elveszítette, amikor az egyik családtagját
kémkedés vádjával bebörtönözték. A művész mérnök apja hét évet töltött
munkatáborban, állítólagos ellenforradalmi aktivitásért. Az anya ezekben az
években vált mániákus gyűjtögetővé.
Song Dong
gyermekkorában kezdett festeni. Anyja és tanárai tehetségesnek tartották, apja
ellenezte, hogy művész pályára lépjen. 1989-ben, a véres Tienanmen téri
események után abbahagyta a festést. Amikor néhány évvel később újrakezdte a
művészi munkát, már performanszokkal, videó művek készítésével és fotográfiával
foglalkozott. A koncept-művészek közé sorolják. 1995-ben kezdett naplót írni,
tiszta vízzel egy lapos kőre. A megszáradó szöveg eltűnt a kőről. Tibeti
utazása során ismételten megütötte a Lhassa folyó vizét egy ősi kínai hatósági
pecsétnyomóval. A hatóság pecsétjének lenyomata nem maradt meg a víz felszínén.
1996 szilveszterének éjszakáján, arccal lefelé feküdt negyven percig a
Tienanmen téren. Lélegzete vékony jégréteggé fagyott a sötét burkolaton, hogy
aztán néhány óra múltán elpárologjon. Ugyanezt az akciót egy pekingi park
befagyott tavának jegén is végrehajtotta. Lélegzete nem hagyott nyomot a jégen.
A gyorsan változó kínai főváros egyre inkább munkája fókuszába került.
Feleségével, az ugyancsak művész Yin Xiuzhennel (Jin Csiucsen?) elszörnyedve
figyelték Peking régi lakónegyedeinek, gyermekkoruk helyszíneinek
megsemmisülését. A bulldózerek nyomában haladva gyűjtötték a lerombolt épületek
maradványait, kő- és fadarabokat, függönyök, szőnyegek foszlányait, amelyeket
aztán kiállítottak. A kínai hagyományokat követve igyekeztek felhívni az
emberek figyelmét arra, hogy minden töredék megtartotta a vele valaha
kapcsolatba került, rég halott, vagy még élő, kilakoltatott emberek vitális
esszenciáját, lelkének egy darabját.
Noha az új,
kortárs kínai művészetet sokan vadul tekintélyrombolónak tartják, valójában a
legtöbb új mű témája a veszteség. Míg a politikai pop festményekért
dollármilliókat fizetnek az aukciókon, a legérdekesebb új munkák kevésbé
szólnak a hatalom elleni támadásról, mint az eltűnt értékekről: a szoros
családi kapcsolatokról, a társadalmi stabilitásról és spirituális
bizonyosságról. Ebben a tekintetben az új kínai művészet a régi folytatása. Az
ősi motívumok, mint például a változó évszakokat mutató tájképek, az egymástól
elváló szeretők és barátok, az aranykorról szóló álmok átöröklődnek.
Amikor Song Dong apja
2002-ben meghalt, anyja vigasztalhatatlanná vált. Egyedül maradt az apró
házban. Gyűjtési mániája tovább fokozódott. Semmitől sem volt hajlandó többé
megválni. Még az ételmaradékokat is gyermekeinek kellett kicsempészniük a
házból. 2005-ben fia javaslatára az idős asszony beleegyezett, hogy az
összegyűjtött lim-lomokat műalkotásként kiállítsák. Így a tárgyak együtt
maradhatnak és megőrződnek, érvelt anyjának a művész. Sógornője és lánya
segítségével az asszony szétválogatta és becsomagolta gyűjteményét, majd egy
lakótelepi lakásba költözött. Először egy pekingi galériában állították ki a
régi ház vázát és tartalmát, gondosan összehajtogatott ingeket, ágyneműt,
törölközőket, üres palackok és konzervdobozok ezreit, kitömött állatokat,
gyerekjátékokat, fésűket, felmosó rongyokat, törött tükröket, ruhaakasztókat.
Az installáció fölé Song Dong egy neon feliratot akasztott: „Papa, ne
idegeskedj, mama és mi jól vagyunk”. Az installáció New York-i bemutatóját az
anya nem érte meg. Létráról leesve meghalt, amikor lakótelepi lakása erkélyéről
egy faágba akadt, sebesült madarat akart megmenteni.