P.S. 1 Contemporari Art Center, New York
Több örökkévalósággal ezelőtt, 1979 és 1984 között öt évet töltöttem a Mennyekből alászálló város, Új Jeruzsálem térképének megrajzolásával. A project eredetileg a Spions nevű punk együttes logójának megtervezéséből indult, aztán az évek során időépítészet, végül a Nagy Keresztény Mandala elkészítése lett.
A munka során megszállottan tanulmányoztam az időre, Jeruzsálemre, a különböző hitek Túlvilág-képére vonatkozó irodalmat, Einstein téziseitől a Kabalán át az egyiptomi és tibeti Halottaskönyvig. Azt hiszem avatott szakértője lettem János Jelenéseinek, az ezer évvel ezelőtt a görög Patmos szigetének barlangjában írt könyvnek, amelyben a szigetre száműzött apostol pontos leírást ad a mennyei városról, annak méreteiről, a falak magasságáról, a falak, kapuk, épületek, utcák építőanyagáról. János apostoltól azt is megtudtam, hogy a tündöklő városnak pontosan 144 000 lakója lesz. Az adatok ismeretében és mérnöki tanulmányaim alapján, a Spions tagjainak kreatív közreműködésével nemcsak a város hiteles alaprajzát sikerült megrajzolnom és a teljes szuperstruktúrát kidolgoznom, hanem megterveztem a jövendőbeli lakók mind a 144 000 szobáját is. Az öt évig tartó munka eredménye számtalan, nagy műgonddal készített tusrajz, és egy körülbelül 3 m x 3 m nagyságú, részletgazdag térkép lett. A tusrajzokat egy dührohamomban széttéptem és darabjait beledobtam a kanadai Torontót ékesítő Ontario tóba. A térkép azonban megmaradt, és egy idő után szerettem volna kiállítani. Először vallásos intézményeket, kolostorokat, templomokat kerestem meg az ügyben, de ők túl soknak találták a rock and rollt a munkában. Így kénytelen voltam múzeumokhoz, galériákhoz fordulni. Ők viszont túlságosan vallásosnak találták Új Jeruzsálem térképét. Csak régi, kanonizált vallásos műveket voltak hajlandók kiállítani, újakat nem, mert úgy vélték, csak hülyék pocsékolják idejüket vallási tárgyú munkák készítésével a 20. században. Ott lebegtem tehát ég és föld között, kezemben a Mennyország térképével, amelyet az illetékesek nem engedtek megmutatnom a pontos Túlvilág ábrázolást fájdalmasan nélkülöző embereknek. Tizenkét évig kerestem, előbb Kanadában és Svájcban, aztán az Egyesült Államokban olyan vallási, vagy kulturális intézményt, amely bemutatási lehetőséget adott volna öt évig tartó munkám eredményének. Gondosan dokumentáltam minden visszautasítást. Feljegyeztem a cenzorok nevét, munkahelyük címét, a visszautasítást indokoló érveiket, vagy éppen hallgatásukat, hogy mindezt csatolni lehessen majd az Utolsó Ítélet perirataihoz. Miután végleg feladtam a befogadó-keresést, a Térkép elkészülte utáni 13. évben csoda történt. 1987-ben a New York-i Bank Gallery felkért, hogy állítsam ki a Nagy Keresztény Mandalát a Greenpoint-Williamsbourgh-i művészek csoportos kiállításán. A Térkép egyértelműen földönkívüli civilizáció lenyomataként hatott a rossz szobrok és idétlen képek között. Ez a médiának is feltűnt, számos interjút adtam munkámról, több cikket írtak róla. Egymás után érkeztek a felkérések, hogy fessem meg a Térképet murálként magánlakások falára. Egy washingtoni katolikus műgyűjtő külön kápolnát építtetett a Térkép foszforeszkáló és fluoreszkáló festékkel megfestett változata számára, és 19 bibliai tárgyú festményt rendelt háza ajtói fölé. Az eredeti Térkép, gondosan összehajtva most budapesti albérletem egyik poros zugában pihen. Többször volt szó arról, hogy bemutatom Budapesten is, de aztán bezárultak a kapuk, az ötletek, annyi más ígérettel együtt elfelejtődtek.
A fentiek leírására azért volt szükség, hogy felvázoljam személyes érintettségemet a New York-i (Queens) P.S. 1 Contemporary Art Centerben rendezett NeoHooDoo: Art for a Forgotten Faith című kiállítással kapcsolatban. Amerikában és Európában számos, a valláshoz művei révén kapcsolódó művész élt át az enyémhez hasonló élményeket az elmúlt évtizedekben, amikor abszolút aktuálisnak gondolt munkáikat be szerették volna mutatni a nyilvánosságnak. Valamikor az 1950-es évek végén, Pollock és a Pop között az új művészet közvetítői, galeristák, kurátorok allergiásak lettek a spirituális művekre, kivéve, ha azok valami módon valamelyik etnikumhoz kötődtek. Mexikói, vagy más Közép- és Dél-Amerikából származó művészek építhettek oltárokat – sőt, ezt el is várták tőlük – múzeumokban, galériákban, de európai, vagy amerikai művészeknek, némely indiai ihletésű, gazdag hippi kivételével tilos lett az ilyesmi. Persze a széleken, a végeken, az underground tárnáiban, ahol az élő művészet születik egy pillanatra sem vált tilossá a spiritualitás. Ishmael Reed amerikai költő valamikor az 1960-as évek végén alkotta meg a Neo-HooDoo kifejezést egy olyan esztétika leírására, amely a hiten alapul, anélkül, hogy dogmatikusan vallásos lenne, kapcsolódik a rituálékhoz, rögzített formák nélkül, és egyszerre gyökeredzik a történelmi nyugati kultúrán és vallásokon belül és kívül. Ishmael Reed koncepciója kötődött az afrikai vallási gyakorlatokhoz, s magába foglalta a kántálás-költészetet (l. Ginsberg), az ismétlődéseken alapuló, hipnotikus pop zenét, és azt a fajta művészetet, amely egyszerre volt aktivista érzelmi, politikai és formális értelemben. Reed fél évszázada született kifejezése most egy csendes, meditatív, szerény, céltudatos kiállítás címeként bukkant fel újra, az elmúlt években sok érdekes csoportos bemutatónak otthont adó P.S. 1 termeiben. 30 Észak- és Dél-Amerikából származó, több generációhoz tartozó művész munkáit láthatjuk. Amalia Mesa-Bains Kaliforniában élő mexikói művésznő családi fényképekből, illatos füvekből, elixíreket tartalmazó, apró flaskákból és a Guadalupe-i Szűzet ábrázoló szentképekből szoba nagyságú oltárt épített, hogy bemutassa a művészet gyógyító funkcióját, amelynek tanulmányozásával éveket töltött. José Bedia, az afro-kubai Palo Monte vallás követője két részes installációt prezentál, Things That Drag Me Along (Dolgok, amik magukkal húznak) címmel. A falra kétfejű afrikai istenséget festett. Az istenség melléhez láncolva fából készült csónak ül a padlón, afrikaiakat, keresztényeket és amerikai indiánokat szimbolizáló tárgyakkal megrakva. A Texasban élő Michael Tracy kardokkal és cövekekkel átszúrt, nyers fakeresztjét mexikói vallásos kabalák fedik. Radcliffe Bailey Storm at Sea (Tengeri vihar) című műve újhold alakban elrendezett zongorbillentyűk egyik végénél horgonyzó, feketére festett, strasszoktól csillogó fekete hajó, a billentyűk másik végénél az afrikai youruba vallás háborúistenének szobra áll. Láthatók itt amerikai indián és eszkimó vallások inspirálta művek (Terry Adkins, Sanford Biggers, Betye Saar munkái), és George Smith az afrikai Dogon nép kozmológiáját megidéző fekete acél faliszobra. Sok kör, spirál és kerékalakú mű jellemzi a kiállítást (James Lee Byars, Marcos Reis Peicoto, David Hammons szobrai). Nari Ward Liquorsoul (Likőrlélek – a likőr Amerikában rövid italt jelent) című munkája műanyag virágokkal és darabokra vágott cipőkkel ékesített neon cégtábla. Jimmie Durham utcán talált papírdarabokat, bolti nyugtákat, címkéket keretezett be és rendezett el szentképeket, illetve nagyon drága festményeket megillető tisztelettel. Regina José Galindo guatemalai művésznő video műve rituális kínzások jeleneteit mutatja. A kanadai indián Rebecca Belmore video darabjában digitális trükkökkel helyez egy meztelen női hátra indián textil motívumokhoz hasonló hegeket. Michael Joo Szent Ferencet idéző videóján az alpesi mezőn mozdulatlanul ülő, sóval borított művész meztelen testét szarvas nyalogatja.
A 2009. január 26-ig megtekinthető kiállítás nem túl erős, nincs szenzációértéke, mégis üde élmény az elmúlt évek könnyűsúlyú poszt-pop, túl okos, politikailag túl puha, jól megtervezett művészete után. Talán annak a jele, hogy a locsogás évei után most ismét valami mélyebb, szenvedélyesebb, lélekkel telibb művészeti korszak következik, olyan művészek és művek, amelyek nem félnek megválaszolhatatlan kérdéseket feltenni, például olyasmit, mint kik vagyunk, kik voltunk, kik lehetnénk, hová megyünk és miért.
