Plato Timaios című dialógusában az Univerzum első élőlényeként leírt egy
önmagát evő, kör alakú, halhatatlan állatot, amelynek „nem voltak
szemei, mert önmagán kívül nem volt semmi látható; fülei sem voltak,
mert nem hallatszott hang; nem vette körül belélegezhető levegő; belső
szervekre sem volt szüksége, mert nem volt mit megemésztenie, vagy
kiürítenie magából: hiszen nem létezett semmi rajta kívül. Úgy lett
teremtve, hogy saját ürüléke volt az étele, és minden, amit tett, vagy
elszenvedett, önön magában történt.” Az Ouroboros (Uroborus), az önmaga
farkába harapó kígyó egyike az emberiség közös szimbólumainak.
Első ábrázolása Kr. e. 2300 körül, Egyiptomban jelent meg. A káldeus vallásban a kétarcú istenség, Baal-ianus (a kapuk, átjárók római istene, Janus őse) szimbóluma lett. Az Ouroboros (Farok-faló) nevet az antik görög filozófusok adták neki. A gnosztikusok számára az örökkévalóságot, a világ lelkét szimbolizálta. A korai kereszténység az anyagi világ behatároltságát ábrázolta vele. A Norse (viking) mitológiában Jörmungandr a neve. Az alkímiában az alkimista megtisztító munkájának körkörös természetét és a bölcsek kövét szimbolizálja. A Kleopátra Chrysopoeiája című, a második században, Alexandrában íródott híres alkimista szövegben az önmaga farkába harapó kígyó a „hen top an” (minden egy) szavakat zárja körbe. A kígyó fekete és fehér felei a taoista jin-jang szimbólum nyugati megfelelője. Az Ouroboros feltűnik a szabadkőművesek és teozófusok pecsétjein is. Az őrület erejét meditációs célokra fordító kundalini jógában az energia szimbóluma. A nyugat-afrikai tradíciókban Aidophedo félisten jelenik meg az önmaga farkába harapó kígyó képében. A yoruba vallásban Oshunmare a neve. Az aztékok és toltékok istene, Quetzalcoatl gyakran az Ouroboroshoz hasonlóan ábrázolva látható a faragványokon. Carl Jung az emberi pszichére archetípusos jelentőséggel bíró szimbólumként interpretálta az ősi jelképet, amely megtalálható a magyar és romániai unitárius egyházak címerében is.
A New York-i Ise kulturális alapítvány Ouroboros: The History of the Universe című kiállításának fő szervezője Ali Hossaini biokémikus, filozófus, televíziós producer, vizuális költő, aki Blake Shaw és Bruno Levy videó művészek, programozók közreműködésével a kultúra frakciókra bomlását, a tudomány, az ipar és a művészet eltávolodását akarja visszafordítani. Hisz abban, hogy – amint a csaknem kétezer éves alexandriai alkimista szöveget illusztráló Ouroborusba zárt szavak üzenik – „minden egy”, s amikor a különböző tevékenységeket kényszeresen kategorizáljuk, elválasztjuk egymástól, csupán szellemi restségünket bizonyítjuk, miközben súlyos károkat okozunk önmagunknak és környezetünknek. Amiket mi különböző kategóriákba szorítunk, voltaképpen ugyanazon dolognak különböző megközelítései. A művészet nem tud tudomány lenni, de átadhatja a rácsodálkozás érzését, ami a tudósokat mozgatja, és segíthet bennünket emlékezni arra, hogy kik vagyunk és hol vagyunk. A kiállítás egy hosszú, sötét teremben elhelyezett hat, triptichonokba rendezett vetítő felületből álló installáció. A terem egyik végében háromdimenziós, mandalaszerű, egymásba olvadó „szent formákat”, köröket, háromszögeket, négyszögeket, a kozmosz mitológiai és művészi reprezentációit látunk, ahogy kibukkannak a falakból, kifejlődnek, majd változatos alakzatokat vesznek fel az érzékelés és a teremtés vörös pontként ábrázolt, közös középpontja körül. A terem másik végében gyorsan felvillanó asztronómiai jelek, geológiai és biológiai képződmények mutatják az Univerzum többrétegű történetét, az ősrobbanástól a Holdra szállásig. Galaxisok, üstökösök, vulkánkitörések keverednek kémiai szimbólumokkal. Több mint 30 ezer, az internetről gyűjtött kép, videó felvétel villan fel, közeledik, távolodik, úszik a térben, változó sorrendben. A hatás hipnotikus, mintha egyszerre repülnénk a csillagok között és az időben. Néha emberi arcok is felsejlenek a kozmikus gomolygásban. Az egymásba olvadó képek közé a valóságunkat alakító, kontrolláló multinacionális nagyvállalatok logói, korunk szent formái keverednek, ugyanolyan természetességgel, mint az ősi vallási és mágikus jelek és szimbólumok. A kiállítás szervezői nem tudományos ismeretterjesztést folytatnak, hanem, folyamatosan kibomló, multidimenziós vizuális költeményt alkottak. Aki akar, sétálhat az álomszerű térben, vagy a terem közepén, a padlóra helyezett matracokon ülve, vagy fekve élvezheti a látvány-kavalkádot. Az alkotók mindvégig jelen vannak, lehet nekik kérdéseket feltenni, lehet velük beszélgetni, néha spontán módon megszólalnak, kommentálják a soha véget nem érő víziót.
Ise Cultural Foundation, New York
2010. március 9. – 2010. április 30