2011 októberétől hat hónapon át Dél-Kalifornia 130 művészeti intézménye a Pacific Standard Time fesztivál keretében rendezett közel 170 kiállítással ünnepli, dokumentálja a Los Angeles környéki művészeti szcéna megszületését és utóbbi 60–70 évének történetét.
Hosszú ideje zajlik a kulturális hegemóniáért folytatott szellemi párbaj az Újvilág nyugati és keleti kapui, az európai kultúra által erősen megérintett New York városa és környéke, és a magát az Amerikai Álom beteljesülésének tartó Dél-Kalifornia, közelebbről Los Angeles és környéke között. A New York-iak sekélyes, elkényelmesedett, elszállt, lila álmodozóknak tartják a kaliforniaiakat. Dél-Kalifornia népszerű New York-i gúnyneve „La La Land” („La La Ország”). A kaliforniaiak szerint a New York-iak izgága, akarnok, folyton nyüzsgő, mókuskerekükön éjjel-nappal pörgő karrieristák. Úgy általánosságban mindkét véleményben van jókora igazságtartalom, de ha egyénekként vizsgáljuk a New York-i és dél-kaliforniai művészeket, gyorsan rájövünk, hogy nincs értelme az általánosításnak.
A New Yorkot és Dél-Kaliforniát tanulmányozó kutató rögtön látja a fő, nagyon banális okot, amely miatt New York – Párizs, London és Berlin mellett – a világ egyik meghatározó, irányzatokat, trendeket indító kulturális fővárosa lett. Ez az egyszerű ok földrajzi: New York galériái, művészeti intézményei néhány négyzetkilométerre, Manhattan szigetének déli csücskére, illetve az utóbbi évtizedben Manhattan mellett az East River keleti partjára, Brooklyn és Queens kerületek Manhattanből kiszorított művészek által civilizált részeire összpontosulnak. A galériák, múzeumok között legfeljebb néhány metrómegállónyi a távolság, sokszor rövid sétával is eljuthatunk a másikba.
Los Angeles viszont voltaképpen egy 120 km hosszú, a fő utca két oldalát szegélyező szalagfalu. Az egyes művészeti intézmények között – amelyeknek egy része európai értelemben messze a várostól, a sivatagban vagy a hegyek között létesült – gyakran több órás autóútnyi a távolság. New York kulturális attrakciói fókuszálva vannak, könnyű megismerni és befogadni őket, míg L.A. és környéke kultúrája szétszórt, az idelátogató csak hosszas itt tartózkodás után tudja úgy-ahogy megismerni, tud valamiféle homályos, ködös képet alkotni róla. Fogalmazhatunk úgy is, hogy New York kulturális élete már nagyon régen a globális mainstream kikerülhetetlen közepében vibrál, míg Dél-Kalifornia, San Diegótól Los Angelesen át Santa Barbaráig, noha művészettörténetileg nagyon sok érdekes, izgalmas eseményt, irányzatot, művészegyéniséget produkál hosszú ideje, még mindig perifériálisnak számít.
Valószínűleg az újra és újra feléledő kisebbségi érzés készteti időnként a dél-kaliforniaiakat, hogy többé-kevésbé bumfordi módon saját egyenlőségüket, komoly kulturális központ mivoltukat bizonygassák, gyakran, mint most is, bizony alaposan túllőve a célon. Abbéli görcsös igyekezetükben, hogy az egész világgal megláttassák, szomszédságuk több mint Hollywood játszótere, ahol csak arról folyik a szó, hogy melyik blockbuster film kaszált többet a hétvégén a mozi pénztáraknál, vagy ki került éppen a Vanity Fair magazin címlapjára, bizony nemegyszer nevetségessé válnak, reménytelenül ágáló vidékieknek mutatják magukat.
Bizonyos szempontból így történik ez most, a Pacific Standard Time című mega-fesztivál esetében is. Az eseménysorozatból, szervezőiből, sok részvevőjéből hiányzik a meggyőző siker előfeltétele, a New York-i kollégákra olyan jellemző cool, a hűvös, magabiztos elegancia. Hiába fektettek tengernyi pénzt és kreatív energiát a fesztivál megszervezésébe, hiába önti róla a lelkendező tudósításokat a helyi média, az csak egy jókora megyei vásár maradt, ahol virágos ingekbe és pasztellszínű shortokba öltözött, szandálos, sarus, egymást fényképező nyaraló parasztok keresik a vásárolni, fogyasztani valót. A kemény, megfellebezhetetlen tények laza odacsapása helyett kínos magyarázkodásról van szó, s jól tudjuk, hogy amit magyarázni kell, az nem érvényes, nem hiteles, csak erőtlen, kimódolt izé.
Ugyanakkor, ha eltekintünk a használtautó kereskedések stílusában kivitelezett reklámkampánytól, rájöhetünk, hogy Dél-Kalifornia nagyon sokat letett már eddig is a globális kultúra túltermeléstől roskadozó asztalára. Valószínűleg legalább annyi, vagy talán több itt az izgalmas szellemi kalandoktól nem visszarettenő művészeti galéria, ambiciózus múzeum, vad dolgokat gyűjtő gazdag ember, magas szintű képzést kínáló művészeti iskola, és – nem utolsó sorban – fiatal, az újra kihegyezett érzékenységű, a helyi, viszonylag alacsony lakbéreket megfizetni képes művész, mint New Yorkban és környékén. Ráadásul a napfényes Dél-Kalifornia hangulata, a kísérletezésre bátorító helyi kurátori, galéria tulajdonosi hozzáállás egyértelműen üdítő a híresen goromba New York-i viszonyokhoz és hatalmi attitűdökhöz képest.
És, nem mellesleg a művészet itteni templomait valószínűleg jóval többen látogatják, mint New York-i ellenpárjaikat. Csak egy példa: a Los Angeles belvárosában működő Museum of Contemporary Art grafiti művészetet bemutató kiállítását több mint 200 ezer látogató tekintette meg augusztusban. Még egy összehasonlítás: a műteremnek alkalmas egykori raktár, vagy üzlethelyiség, amely Brooklynban havi 6000 $-ba (kb. 1,2 millió Ft a mostani árfolyamon) kerülne, Los Angelesben és környékén maximum 1000 $-ért (200 ezer Ft) kibérelhető.
Az eseménysorozat Dél-Kalifornia művészetének a második világháborút követő történetét dolgozza fel. Valamennyi kiállítás, esemény megtekintése a nagy távolságok, és az óriási kínálat miatt olyan fizikai erőfeszítést igényel a művészet barátaitól, mintha a Vasember Triatlont csinálnák végig. A kevésbé fanatikus kíváncsiak a Getty Museum, a Los Angeles County Museum of Art, a San Diego-i Museum of Contemporary Art, a pasadenai Norton Simon Museum és a Los Angeles-i University of California Hammer Museumának bemutatói megtekintése révén viszonylag pontos képet kaphatnak arról, hogy mi minden történt Hollywood hosszú árnyékában az utóbbi hat-hét évtizedben.
Megtekinthetik Ed Ruscha és George Herms 1950 és 1970 között született szobrait. Megcsodálhatják a Kalifornia mesés tájai inspirálta modern bútorterveket. Megvizsgálhatják a Chicano performance and Conceptual art group Asco retrospektív kiállításán bemutatott, a nagyon fontos művészkollektíva tevékenységét dokumentáló fotókat, filmeket és videókat. Láthatnak fény és tér kiállítást, fényképeket, videó műveket, performanszokat, installációkat, rajzokat, festményeket, nyomatokat, a helyi afro-amerikai művészek munkáit. Különösen megkapóak a környék világhírűvé vált művészeti iskolái – California Institute of Art, a Los Angeles-i University of California és a pasadenai Art Center College of Design – hallgatóinak az amerikai és európai hagyományokra építő, vagy azokkal radikálisan szakító munkái.
Ez az európai ízlés számára egyértelműen gigantománnak tűnő rendezvénysorozat, ahogy a Los Angeles County Museum igazgatója, Michael Govan mondja, „azt is jelzi, hogy Dél-Kalifornia, amely sokáig azt gondolta magáról, hogy nincs művészettörténete, a felnőtt korba ért. A fesztivál olyan narratívákat is mutat a helyieknek, amelyekről azok eddig nem is hallottak. És mert a bemutatott művek többsége tényleg jó, fontos, bárki számára érdekes, az eseménysorozat által generált óriási érdeklődés bizonyára megmarad az új minőségek, narratívák, művészi és kurátori attitűdök iránt.”