Najmányi László: Picasso és a nyelv csábítása

Yale University Art Gallery, New Haven, Connecticut
Pablo Picasso, a modernizmus szent szörnyetege egy pillanatra sem tudta abbahagyni az alkotást. Még reggelizés közben is alkotott, szalvétákra rajzolt, péksüteményekből szobrokat gyúrt. Mindent, amire felfigyelt igyekezett közléssé transzcendentálni.
A nyelv, amelyet egész életében imádott, ugyanúgy művészi eszköztárához tartozott, mint a festék. Kubista periódusában szavakat, betűket, újságkivágásokat helyezett el festményeiben. Később maga is sokat írt és a szavak mestereivel működött együtt. Bár képzőművészként tartják számon, ő maga mindig szűknek érezte ezt a „minden egy” világában tökéletesen értelmetlen kategóriát. A kifejezés összes dimenzióját meg akarta hódítani. A Yale egyetem művészeti galériájának Picasso and the Allure of Language című kiállítása 70, 1900–1969 között született művel illusztrálja a művész és a nyelv kapcsolatát. A kiállított művek nagy része eredetileg Gertrude és Leo Stein, illetve Gertrude Stein élettársa, Alice B. Toklas gyűjteményének része volt, Picasso és Gertrude Stein kapcsolatának, kommunikációjának tárgyi emlékeit csodálhatjuk meg. A kiállítás négy részből áll. A Conversations című rész a művész és francia írók, költők, mint például Max Jacob és Guillaume Apollinaire együttműködését vizsgálja. A Fictions című második rész fókuszába Picasso vonzódása a fantázia szülte karakterekhez – mint Harlequin és Salomé – került. Ebben a részben találjuk az Ambroise Vollarddal való együttműködéséből született Vollard Suite című, önéletrajzi jellegű művét is. 1935 és 1959 között Picasso több száz verset és két színdarabot írt, és könyveket publikált, amelyekben az Ovidius és Balzac művek képei és szövegei kapcsolatának hagyományos értelmezése ellenében kínált alternatívát. A kiállítás harmadik része, Revisions azokat a változtatásokat elemzi, amelyeket a művész régebbi művein hajtott végre az 1940-es években. Ebben a részben új kutatási eredményeket találunk az Első lépés című, 1943-ban festett monumentális háborús festményével kapcsolatban, amelyet legalább kétszer dolgozott át teljesen. Szeretett a régebbi műveire ráfirkálni, mintha azokat valaki más festette volna. A kiállítás negyedik része, Inscriptions a második világháborútól 1950-ig tartó időszakot utazza be, a művész írókkal és költőkkel való kollaborációját dokumentálja. Ebben az időben, a Pierre Reverdyvel való együttműködésből született a Le Chant des Morts (A halottak dala) című, a háború szörnyűségeiről szóló verseskötet. Itt láthatjuk a Gertrude Stein és Alice B. Toklas névjegyéből szerkesztett szellemes kollázst és hallhatjuk felvételről Stein Ha mondtam neki (Picasso befejezett arcképe) című, verbális kubista válaszát Picasso 1906-ban, róla festett reprezentációs portréjára. A kiállítás, mindenek felett arra emlékeztet, hogy milyen szoros szellemi kapcsolat, milyen élő kommunikáció volt a modernizmus korának művészei, írói, gondolkodói között, milyen örömet leltek egymásban az alkotók és támogatóik. Fragmentált korunkból, teljes, végzetes, véglegesnek tűnő izolációnkból csak nosztalgiával, szomorú vágyódással lehet visszanézni erre a rég letűnt, vibráló, élettel, lélekkel, optimizmussal és igen, illúziókkal teli korra, amikor még beszélgettek, leveleztek, törődtek egymással, érdeklődtek egymás eredményei, gondolatai, véleményei iránt az emberek.