Az első ponyvaregényeket Frank A. Munsey az 1880-as évek elején adta ki Amerikában. A következő évtizedekben, nagyjából a 20. század közepéig festmények tízezrei születtek a ponyvakiadványok borítói számára és illusztrációkként.
Legtöbbjüket a kiadók megsemmisítették, szemétbe dobták a kiadványok kinyomtatása után. A kevés megmaradt eredeti mű ma már óriási pénzekért cserél gazdát.
Más országokban is adtak ki ponyvaregényeket, jelentek meg ponyva-magazinok, de sehol nem voltak olyan népszerűek, sehol nem jelentek meg akkora példányszámban, mint Amerikában (talán a Németországban kiadott Karl May kalandregények népszerűsége vetekedett egyedül velük). Az első ponyva-kiadványokat olcsó, fa-pépből (pulp) készült papírra nyomtatták, innen ered a műfaj amerikai neve: pulp fiction. A ponyvaművészet erőszakot, rasszista megnyilvánulásokat, vulgáris szexet és bűncselekményeket ábrázoló, politikailag abszolút nem-korrekt termékei születésük idején nem voltak szalonképesek. A művészileg értéktelennek ítélt festményeket nem akasztották otthonok falaira, nem állították ki őket galériák és múzeumok, nem árulták őket aukciókon.
Az egymással versengő, egyre vadabb szövegeket és képanyagokat tartalmazó kiadványok a számbelileg folyamatosan gyarapodó, olvasni tudó munkásrétegek számára készültek, az ő kaland- és szexuális izgalmi igényeiket elégítették ki nagy mesterségbeli tudással. A ponyva-művészek magasan képzett, a realista figuratív festészet minden trükkjét, mesterségbeli fogását, titkát ismerő profik voltak, különös tehetséggel megáldva a tömegízlés és tömegfantázia legkisebb közös többszörösének megtalálására.
A tömegtársadalom megszilárdulása az emberiség egészére kiható spirituális paradigmaváltást jelent. A vallások fiktív istenei helyére a kapitalista szisztémában a mindentudó, mindenható Istenné nyilvánított valós tömeg került. Mózes parancsolatai soha, sehol nem működtek igazán, az embereket nem tudták megszelídíteni. A kereszténység bűnbocsánat-ígérete csak rontott a helyzeten: a legális alkoholtól fűtött agresszió mellett éppen a bűnbocsánat lehetősége biztosította, hogy az európai szellem (amely legtisztább formában Amerikában kristályosodott ki), az elmúlt évezredben a lehető legbrutálisabb, legvéresebb eszközök bevetésével meghódítsa, szolgálatába állítsa, saját képére formálja az egész világot.
Miután a tökrészeg kereszteslovagok lemészárolták a „pogányok” falvainak, városainak apraját-nagyját, legfeljebb meggyónták bűneiket, hogy aztán másnap ugyanazokat a bűnöket kövessék el kéjjel. A spanyolországi zsidókat, koruk másképpen gondolkodóit, hamisan megvádolt ártatlanok tíz- és százezreit, és az Újvilág indiánjait máglyán elégettető szent inkvizítorok még a gyónást, a megbánást sem érezték szükségesnek. Vallásuk felsőbbrendűségének biztos tudatában úgy hitték, hogy a Szeretet és Megbocsátás Istenének akaratát hajtják végre.
Fajunk eredendő, megszelídíthetetlen, állati vadsága még ma is lépten-nyomon kiütközik. Csak gyakorlatilag korlátlan hatalommal rendelkező állami erőszakszervezetek tudják a gyilkolni, rabolni, gyújtogatni, erőszakolni, egymást elárulni, rabszolgaként kezelni bármikor kész tömegeket úgy-ahogy féken tartani. Ezt felismerve a világunkat ma már nyíltan irányító, kizárólag az anyagi haszonképzés szempontjait figyelembe vevő kereskedők a tömegek igényeit fogadták el isteni parancsolatoknak. Minél több embernek tetszik valami, annál inkább Istentől való, annál érdemesebb a promócióra, míg a kevesek által kedvelt, megértett dolgok, művek, nézetek, alkotók ma már egyértelműen a Sátán szüleményei. Cenzúrázásuk, kirekesztésük, elhallgatással történő megsemmisítésük nem csak kívánatos, hanem a bármiféle hatalommal rendelkezők számára egyértelműen kötelező.
Még a legkifinomultabb ízléssel rendelkező műkritikusok is gyakran e szabályok szerint ítélkeznek. A „mik a jó művészet ismérvei?” ősi dilemmája mára megoldódott: a jó művészet az, ami eladható. És senki sem bízhat a valódi értékeket egyszer majd felismerő utókorban, hiszen ezek az értékek ma már szinte soha sem bukkanhatnak a felszínre, s olyan mélyre temetik őket, hogy rekonstruálásuk lehetősége gyakorlatilag nulla. Ráadásul nincs jele annak, hogy bármely utókor gondolkodása, értékfelismerő képessége jobb lesz majd a mainál (az etika és erkölcs feltámadásának esélytelenségéről nem is beszélve). Inkább a devolúció, a visszafejlődés drámai gyorsulású folytatódása látszik biztosnak, míg hamarosan el nem érkezik a kor, amelyben az emberi lény már nem más, mint majom slusszkulccsal. Legtöbb embertársunkra már ma is érvényes ez a meghatározás.
Fiorello Henry LaGuardia, New York első olasz származású polgármestere mélységesen felháborodott, amikor 1942-ben városa utcáin sétálva (akkor még nem vették körül a politikai hatalmasságokat állig felfegyverzett testőrök) egy könyvesbolt kirakatában megpillantotta a Spicy Mystery című magazin borítóját. A borítón rikító színekben, sokkoló grafikus stílusban megfestve, cafatokra tépett ruhájú, összekötözött kezeinél fogva mészáros-kampóról lógó, halálra rémült, telt idomú fiatal nő volt látható, ugyancsak kampókra akasztott húsok társaságában. A magatehetetlen áldozatot brutális arcú férfi fenyegette késével. A férfire egy pisztolyt tartó figura árnyéka vetődött.
A mélyen vallásos polgármestert sokkolta a kép. Megesküdött, hogy megtisztítja városát az ilyen és hasonló mocsoktól. Esküjét a szabad önkifejezést garantáló amerikai Alkotmányba foglaltak miatt nem tudta betartani. A polgármestert csaknem hét évtizede felháborító magazin-címlap alapjául szolgáló festmény, Hugh J. Ward festőművész munkája – csaknem 90, hasonló szellemiségű mű társaságában – a New York-i Museum of American Illustration Pulp Art: The Robert Lesser Collection című, rendkívül szórakoztató és tanulságos kiállításán tanulmányozható. A bekeretezett festmények mellett láthatók azok nyomtatott reprodukciói a korabeli, a maguk idejében rendkívül népszerű kiadványokban és címlapjukon. Csaknem valamennyi kiállított festmény és kiadvány a populáris kultúra termékei (ő rendelkezik a világ legnagyobb játékrobot gyűjteményével is) iránt szenvedélyesen érdeklődő műgyűjtő, Robert Lesser kollekciójából való.
A chicagói egyetemen angol irodalmat tanuló és a helyi Nukleáris Kutatóintézetben dolgozó Robert Lesser az 1950-es években kezdte tanulmányozni és gyűjteni a ponyva-festményeket, képregényeket, játékrobotokat, és a populáris kultúra egyéb emléktárgyait. 1975-ben publikálta az A Celebration of Comic Art and Memorabilia (A képregény művészet és emléktárgyak ünneplése) című könyvét, egy gazdagon illusztrált kalauzt gyűjtők számára. 1977-ben jelent meg a színes reprodukciókat, történeti áttekintést, átfogó elemzéseket tartalmazó Pulp Art: Original Cover Paintings for the Great American Pulp Magazines (Ponyvaművészet: Eredeti címlap festmények a nagy amerikai ponyva magazinok számára) című könyve. Mindkét munkája a populáris kultúra rajongóinak és tanulmányozóinak rendkívül népszerű alapműve lett.
A ponyva-művészek harsány színeikkel, a fények és árnyékok erős kontrasztjával az expresszionista stílust a tekintetet lebilincselő szenzácionalizmus szolgálatába állították. A ponyvaművészet, gyakran meglehetősen közhelyes módon sok mindent elárul az amerikai kollektív tudatalatti vágyairól és izgalmairól. Ez teszi a műveket érdekessé és – az alkotók eredeti szándékai ellenére – általában komikussá. A képek vissza-visszatérő motívuma a bajba keveredett, szexi hölgy.
Bár sokat változott a világ a lovagregények kora óta, és – ahogy a férfiak elnőiesednek és a nők egyre férfiasabbakká válnak – gyorsan tűnik el a különbség a két nem között, a művészetek még mindig a nők gyengeségét, védtelenségét propagálják. Érdemes megfigyelni, hogy a filmekben a nők – még a legkeményebb, szegecselt bőrruhákba öltözött, futurisztikus fegyverekkel felszerelt, tetovált, piercingelt, kigyúrt amazonok is – futás közben pihegnek és nyögdécselnek, míg a velük futó férfiak legfeljebb ordítanak néha. A női szereplők gyakrabban könnyeznek, sírnak, mint férfi partnereik, noha a valóságban a könnyezés és sírás ma már szinte ugyanolyan gyakran fordul elő a férfiaknál, mint a nőknél. A ponyvaművészetben ez a nőket gyengének, állandóan bajba keveredettnek mutató mentalitás különösen gyakran kiütközik.
A képeken általában kisebb-nagyobb mértékben lemeztelenített, mindig szexuálisan vonzó nőket fenyeget nemi erőszak, kínzás és halál. Őrült íjász céltáblájához láncolva, olvadt fémmel történő leöntéssel ijesztgetve, mélytengeri szörnyek által megtámadva, gengszterek által elrabolva remegnek, könyörögnek, kiáltanak segítségért. A kiállítás egyik legkülönösebb és egyben legmulatságosabb képe Frank Rudolph Paul illusztrációja a Planet of the Knob Heads (A csomó-fejek bolygója) című történet-sorozat, a Science Fiction magazin egyik 1939-es számában megjelent részletéhez. A csaknem mezítelen, kapálódzó nőt egy vörös, dudoros fejű robot cipeli az őt motorbicikliken, lövöldözve üldöző férfiak elől menekülve.
Bár Jeanne d’Arc, az Orléans-i Szűz személyében – a görög amazonokról nem is beszélve – már évszázadokkal korábban megszületett és rögzült a kollektív tudatalattiban az erős, harcias nő archetípusa; a ponyvaregények körülbelül az 1950-es évek végére befejeződött virágkorában ez a modell még nem volt olyan népszerű, mint manapság. Időnként feltűnik ugyan egy-egy saját sorsát kézben tartó nőalak a képeken, de ők ritka kivételek a bajba került, önmagukat megvédeni képtelen hölgyek végtelen sorában. A Private Detektive magazin egyik 1945-ös számának Richard Lillis festette borítóján motorbiciklit vezető szőke szexbomba pisztollyal lövi láthatatlan üldözőit, míg az oldalkocsiban ülő, ugyancsak pisztollyal felszerelt férfi partnere pénzköteget szorongat.
A ponyvaregények rosszfiúi ritkán fehérek, európaiak: általában – ahogy a legtöbb mai amerikai kalandfilmben is – a gonoszok arabok („sand niggers” – homok niggerek), feketék, ázsiaiak. Különösen a második világháború alatt publikált ponyva-kiadványokban szembetűnő a ferdeszemű negatív szereplők gyakorisága. A rasszizmus, fajgyűlölet szinte ordít ezekről a képekről. Harold Winfield Scott a Click magazin 1941. februári számának borítójára került víziója bizonyítja, hogy a japánok gyűlöletét, lenézését („törpe majmok”) nem a 10 hónappal később bekövetkezett Pearl Harbour elleni japán támadás váltotta ki Amerikában, hanem már régóta ott lappangott az amerikai lelkek mélyén. A képen San Francisco-i koncentrációs táborba zárt nőket őriznek Japán katonák.A képek nem feltétlenül alkotóik perverz, elferdült, sötét hajlamairól árulkodnak. Legtöbbször azt bizonyítják, hogy pontosan ismerték közönségük titkos fantáziáit, nyíltan kimondani, megvalósítani nem mert vágyait. A tömeg = Isten kortárs kánonjának megfelelően pontosan azt adták, amit közönségük elvárt tőlük. Akár csak részben a gonoszokkal azonosulva az olvasók, nézők képzeletükben meg tudtak szabadulni a jó erkölcs és a törvények béklyóitól és kiélhették legvadabb, elfojtott ösztöneiket. Hasonló jelenségnek vagyunk ma is tanúi a filmekben: a nemi erőszakot ábrázoló jelenetek gyakorisága nem feltétlenül a filmkészítők aberrációjára utal, hanem inkább azt bizonyítja, hogy a nemi erőszak képei már sokkal inkább vonzzák a nézőket, mint a kölcsönös beleegyezésen alapuló, gyengéd szeretkezések látványa.
A ponyvaregények aranykora a képregények és a televíziózás elterjedésével az 1950-es években véget ért ugyan, de a ponyva-szellemiség ugyanolyan élő ma is, mint bármikor korábban. A kortárs ponyva a filmekben és tévé-sorozatokban valósul meg, ezt a Blade Runner, a Blue Velvet, a Bárányok hallgatása, a Mátrix, a Nem vénnek való vidék, Robert Rodriguez filmjei, vagy Tarantino zseniális Ponyvaregénye és Kill Bill sorozatának óriási sikere, és a Maffiózók, Kemény zsaruk, a 24 és más, hasonló zsánerű tévésorozatok növekvő népszerűsége bizonyítja.
A szex, erőszak, bűnözés iránti egyre nyíltabb, lázasabb izgalom, érdeklődés a „magas” művészetekben is megmutatkozik. Gondoljunk csak Cindy Sherman sötét hangulatú, szimulált werk-fotóira, vagy Richard Prince ápolónő festményeire. A ponyva műfaját akár a modern tömegek elvadult, a sarokba szorítottság érzésével küszködő pszichéjének terápiájaként is felfoghatjuk, s kellő cinizmussal akár az „olyan rossz, hogy az már jó” campy hozzáállásával is viszonyulhatunk hozzá. Az emberi szellem és kollektív intellektus jelen állapotából következtetve biztosnak látszik, hogy ez a joggal kulturális szemétnek minősített műfaj, változó formákban még nagyon sokáig, valószínűleg örökké velünk marad. Meg kell tanulnunk együtt élni vele, s talán profitálni belőle.
Museum of American Illustration, New York
2011. június 2. – július 30.