A világnak volt egyszer egy közepe. New Yorknak hívták és több volt, mint város: élő, öntörvényű, önfenntartó organizmusként működött. Otthont adott mindazoknak, akik nem találták a helyüket sehol a világon. New York közepe negyedről negyedre vándorolt. A második világháború után ez az energiaközpont Manhattan szigetének déli csücske, a SoHo volt, aztán a Hudson folyóhoz közeli Greenwich Village, majd, az 1960-as évek elejétől Keletre, az East River partjára költözött át, az East Village-ben kezdett dobogni New York bátor szíve.
Itt élt Allen Ginsberg, itt játszott Jimi Hendrix és Bob Dylan, itt szőtték terveiket a polgárjogi harcosok, itt alakult meg a Yippie párt, itt fogadták szívesen a konceptuális és fluxus művészeket. Itt sétált éjszakánként John Lennon. Itt beszélgetett William Burroughs, Iggy Pop és David Bowie. Itt tündököltek a legkirálynőibb tranzvesztiták. Apró üzlethelyiségekben galériák és színházak nyíltak, bemutatva azt a független művészetet, amelytől legjobban rettegtek a piac urai. Számtalan, a vendéglátás merev törvényeit lazán kezelő kávézó, étterem, klub nyílt, az utcán talált bútorokkal berendezve. Tulajdonosaik, szakácsaik, pincéreik a világ minden tájáról idemenekült művészek voltak. Aki drogokat, vagy szabad, kötelezettségek nélküli szerelmet keresett, könnyen megtalálta itt. Az 1970-es évek végére az East Village már csatatérre hasonlított. A számos történelmi jelentőségű koncertről, korszakteremtő politikai és avantgarde eseményről elhíresült Tompkins Square Parkban sátortábor létesült. Minden bokor alatt lakott valaki. Egész utcákat szegélyeztek kiégett, omladozó házak. A háztulajdonosok inkább felgyújtották a bérházakat és felvették a biztosítóktól a pénzt, mint hogy a fizetésképtelen lakók kilakoltatásával bajlódjanak. A város progresszív, racionálisan gondolkodó önkormányzata a lepusztult negyed lakóira bízta környezetük rendbehozatalát. Egy dollárért 4-5 emeletes, kiégett bérházat lehetett venni, ha az új tulajdonos vállalta, hogy pár év alatt lakhatóvá teszi az épületet. Vállalkozó kedvű művészek, művészkollektívák gazdagodtak meg így. Az üres telkeken magánkezdeményezésekből parkok, kertek létesültek. Az utcai könyvárusoktól fillérekért könyvritkaságokat lehetett venni. Az éjjel-nappal nyitva tartó éttermekben a világ minden szegletének kulináris különlegességei készültek. A helyiek elkezdték környezetüket szebbé és biztonságosabbá tenni. Aztán az 1980-as években a bohém hangulatra vágyó ifjú pénzemberek kezdtek az East Village-be költözni. Miután felverték a lakbéreket, hatósági segítséggel elkezdték a környéket a saját képükre és hasonlatosságukra alakítani. Bezáratták a benszülöttek klubjait, galériáit, koncerttermeit és elzavarták mindazokat, akiket a pénz náluk kevésbé érdekelt. 3-4 év alatt sikerült elérniük, hogy New Yorknak, s vele a világnak ne legyen többé közepe.
Q. Sakamaki japán fényképész 1986-ban költözött az East Village-be, amikor a negyed már a végnapjait élte. Újságoknak, magazinoknak fegyveres konfliktusokat, emberi szenvedést dokumentált Libériától Bangladesig szerte a világon. New Yorkba költözve saját közvetlen környezetét, az East Village különcöktől és törvényen kívüliektől nyüzsgő utcáit kezdte fényképezni. Késelések, pisztolylövések és a heroin áldozatait. Lepusztult és furcsa korall-képződményekként újjáépülő házakat, romok között zöldellő veteményeskerteket, kartondobozokban élő hajléktalanokat, szemétből formált műtárgyakat, punkokat, költőket, művészeket, az underground vad csillagait. Japán alapossággal, fekete-fehér képeken dokumentálta a környék változását élő, kultúrát vérző csatamezőből lélektelen skanzenné. A napokban megjelent Tompkins Square Park című könyvét lapozgatva az időutazás élményét lehet átélni, a valamikorból a semmikorba, a valahonnanból sehová visznek fényképei. Láthatjuk a Tompkins Square színpadán olcsó lakásokat követelő verseket felolvasó Allen Ginsberget, az ugyanott játszó, mára széthullott, eltűnt zenekarokat. Tanúi lehetünk független színházi előadásoknak és kiállítás megnyitóknak, tüntetéseknek és rendőrrohamoknak. És láthatjuk, ahogy a hatóságok lebuldózerezik a Tompkins Square világhírű színpadát, és magas, esténként lelakatolt vaskerítéssel veszik körül a parkot. Az utcák biztonságosak lettek ugyan, de eltűnt belőlük az élet. A Sakamaki úr által fényképezett emberek legtöbbje már halott. Szellemük éjszakánként az üres, steril utcákon kísért. Az apró kertek százaiból egyetlen egy maradt meg, az Avenue C és az East Ninth Street sarkán, de abban sem sétál már senki.
powerHouse Books, New York