Najmányi László: Raqib Shaw a Metben

Raqib Shaw művészetének értelmezése közben a halhatatlan Karinthy
Frigyes Tóth Árpád paródiájának szavai járnak a fejemben: „S halk,
holdas esteken, vetvén a keshedt ágyot / Te szent nagy Fenekedbe
beléomolni vágyott / Málé kis inasod én szörnyű Mesterem.”
Majomleszármazottak lévén valamennyien imitáció, utánzás útján
tanulunk. Legtöbször az jut a legmesszebbre, aki mestereket, szakmájuk
géniuszainak munkáit, hozzáállását utánozza magányos evolúciójának
korai szakaszában.
El kell azonban jönnie a pillanatnak, amikor a tanítvány elválik mesterétől, és saját út kitaposásába kezd. Ha ezt nem teszi, megmarad sajnálatra méltó epigonnak, még akkor is, ha művei kelendőbbek, gyorsabban, drágábban beárazva fogynak, mint mesterének munkái a maguk idejében. Se szeri, se száma az epigonoknak, akik mint a pilótahalak a cápát, szorosan mesterük oldalához símulva követik annak minden mozdulatát a művészi kifejezés végtelen tengerében. Sok az epigon, de kevés olyan utánzóművészt ismerek, aki egyszerre szinte az összes klasszikus művész sóvárgó szerelmese, hűséges rabszolgája. Raqib Shaw ilyen. Az indiai Kalkuttában született, Kasmírban felnőtt, a londoni Central Saint Martins iskolában művészetet tanult fiatalember először az ősi indiai művészetbe habarodott bele, aztán az összes régi mesterbe, akinek munkáit tanulta az iskolában, vagy látta a londoni Nemzeti Galériában. Nagyon jól másol és a régi mestereknél simulékonyabb természettel áldotta meg a sors, ezért lehetséges, hogy 34 éves korában, alig hat évvel azután, hogy befejezte iskolai tanulmányait, már a New York-i Metropolitan Museum of Art rendez neki „karrier közepi” retrospektív kiállítást: Raqib Shaw in the Met. Munkáinak sikerében közrejátszik azok luxus kivitele is. A gyűjtők nagyon szívesen vásárolják a drága anyagok felhasználásával készült műveket. Elég itt Andy Warhol gyémántporral behintett, vagy aranyfüstre festett képeit és Damien Hirsh gyémántokkal borított koponyáját említenem, amelyek röviddel elkészültük után, óriási áron keltek el. Raqib Shaw drágaköveket, finom csipkéket ragaszt csillogó enamellel festett műveire, amelyekre a festéket egy, a kihalás szélén tántorgó indiai tarajos sülfajta tüskéivel hordja fel. Arra az esetre, ha a luxuskivitel nem elég, a művész a gyüjtők és kritikusok sznobizmusára apellál. Szinte minden műve, kiállítása referencia a múlt valamelyik híres művészére, annak munkáira. Diploma kiállítását Lucas Cranach munkásságára alapozta. A Tate Britainben rendezett 2006-os szóló kiállításának címét – A földi örömök kertje – Hieronymus Bosch híres festményétől kölcsönözte. Mostani, retrospektív kiállítása „hommázs” a 16. századi festőnek, az ifjabbik Hans Holbeinnek, és a 18. századi rajzművésznek, Giovanni Battista Piranesinek. Azért volt szükséges a „hommázs” szót idézőjelbe tenni, mert Raqib Shaw esetében szolgai másolásról van szó, a művek semmiféle hozzáadott új értéket, minőséget, jelentést nem tartalmaznak a modelljükként használt mesterművekhez képest. Másszóval nincs bennük tisztelet. Az összehasonlítás annyival is könnyebb, hogy a lemásolt művek eredetijeinek egy részét a Met közeli termeiben megcsodálhatjuk. Raqib Shaw csak néha tesz egy-egy saját ötletet a másolatokhoz. A VIII. Henrik feleségét, Cleves-i Annát ábrázoló Holbein portrét koppintva eszébe jutott, hogy a hölgy arcát hüllőmaszkkal fedje el, koponyájából kitörő lángnyelveket fessen a holbeini felületre, és az áttetsző fülek fölötti hajszálakat egy levágott kézben tartott injekcióstűből kispriccelő vérrel vörösre színezze. Piranese klasszikus architektúrát ábrázoló metszeteit, éppúgy, mint a Holbein festmények üresen hagyott részeit Bosch és a hindu mitológia szürreális kreaturáival népesíti be. Shaw a saját ideák, önálló világérzékelés hiányát mesterségbeli tudással igyekszik pótolni. Valóban remek díszletfestő, vagy hivatásos képmásoló lehetne. Olyan aprólékos pontossággal fest, mint Dalí, csak éppen jóval nagyobb felületekre. Míg Dalí általában rajztáblánál kisebb vásznakat dolgozott meg nullás ecsettel, Shaw 3×2 méteres, ritka, drága fákból kialakított felületeket borít hajszálnál is vékonyabb festékvonásokkal. Türelme a laikus számára bizonyára lenyűgöző, de műveiből éppen a lényeg, a lemásolt mesterművek transzendens ereje hiányzik. Raqib Shaw műveit szemlélve nem a Mindenség szemébe tekintünk, hanem egy kaledioszkóp lencséjébe. Csillogó, villogó, ismerős elemekből összeálló, nyüzsgő, izgága, mégis lélektelen, üres világot látunk, amelynek megalkotása (és megtekintése) nem érte meg a fáradtságot.
Metropolitan Museum of Art, New York