Robert Heinecken (1931–2006) úgy lett Amerika egyik legnagyobb hatású fotóművésze, hogy ritkán használt fényképezőgépet. Figyelmét korunk kép-dömpingje, a reprodukció-mánia és a leképezett valóság közötti lényegi különbség megmutatására fókuszálta.
Elképesztő kreativitásának termékei – kollázsok, litográfiák, ezüst zselatin nyomatok, fotogramok, videogramok, polaroidok és a reklámipart parodizáló, életnagyságú, embereket és állatokat ábrázoló fényképkivágások százai – kommentárok, gúnyos, gyakran felháborodást kiváltó vélemények a fényképezés művészetéről, annak kereskedelmi felhasználásáról, és mindennapi életünk elsekélyesedéséről. A fényképezés dokumentációs szerepe egyáltalán nem érdekelte. Igazi modernistaként figyelme magára a műfajra, a mechanikus leképezés gesztusára irányult. „A legtöbb fotó csupán tökéletlen lefordítása az ismert világnak, ahelyett, hogy a fotós saját, öntörvényű, szuverén világot teremtene.”, mondta.
Kora ifjúságától kezdve Kaliforniában élt, de nem vált hurrá-optimista, felszínes kaliforniaivá. Egyetemi tanulmányait megszakítva 1953-ban katonának állt, harci pilótaként szolgált 1957-ig. Leszerelése után a University of California hallgatójaként művészetelméletet és nyomatkészítést tanult. Marcel Duchamp történelmi példája és az absztrakt művészet ellen lázadó kortárs Los Angeles-i művészeti szcéna által inspirálva kezdte el új módokon kombinálni a litográfiát, metszetkészítést, szobrászatot és fotogramokat. Mesterfokozatának elnyerése után az egyetem oktatója lett, s az is maradt a következő 31 évben. 1963-ban ő indította el az intézmény fotográfia tanszékét, az egyik legelső, a fényképészetet művészetként tanító oktatási programot Amerikában.
Tanárként hallgatóit kísérletezésre és a stílusbeli szabadság keresésére biztatta, de nem adott nekik támpontokat. Sok híressé vált fotóművész, köztük Jo Ann Callis, John Divola és Patrick Nagatani került ki kurzusából. Fotográfiával is kísérletező művészbarátaival, szellemi rokonaival – mint például Robert Rauschenberg, Wallace Berman, John Baldessari, vagy Ed Ruscha – ellentétben nem vált nemzetközileg is híressé, valószínűleg azért, mert pusztán fotóművésznek tartották, s ezt a műfajt csak későn fogadta el valódi művészetként a műkereskedelem.
Duchamp hatását mutatja Robert Heinecken művészetében a talált tárgyak használata. Többnyire magazinokból, áruházi katalógusokból kivágott képeket, szövegeket használt, társított, új jelentések, „képi körülmények” létrehozása, új összefüggések megmutatása érdekében. Sokat gúnyolódott a kényszeredett mosolyok Amerikáján. A konzumerizmus követelményeit a modern kor evangéliumaként kezelve mutatott rá a szex, hírnév és státusz-szimbólumok szentségtelen szentháromságára. Igyekezett megmutatni a kereskedelmi célból készült reprodukciók rejtett hamisításait, a reklámok sugallta és a valódi valóság riasztó különbözőségét. Korán észrevette a pornográfia és a célratörő reklám fényképészet meghökkentő hasonlatosságát. Felháborította a női test reklámcélokra való használata, az, hogy még a rovarirtókat, vagy fűnyíró gépeket is gyakorlatilag meztelen nők képeivel társítva akarnak eladni. Az elsők egyikeként vette észre, hogy a reklámok olyan testideálokat sugallnak, amelyek elérhetetlenek a legtöbb nő számára, ezért önmagukkal elégedetlen lányok, asszonyok millióit termelik.
A nem kis részben a dadaisták és szürrealisták, köztük André Breton és Man Ray által inspirált Are You Real sorozata magazinok és újságok fotogramjaival kezdődött, amelyekből később ezüst zselatin képeket készített, majd ezekből litográfiákat varázsolt. Gyakran a képek negatívjait használta kiindulási alapként, sokszor a hátoldalukat is megmutatta. A sorozat jól szemlélteti Heinecken megszállott érdeklődését a képek többféle technikával történő feldolgozása iránt. A reklámokon gyakran használt „Real” (Valódi) szóból a sorozatban „Rea” szótöredék lesz, amely kiejtve „Ray”-nek hangzik, utalva Man Rayre. A képekbe helyezett szövegtöredékek Breton automatikus írásait idézik. Az eredeti hirdetésekből több lépcsőben készített litográfiák mindegyike egyszerre másolat és egymásrahalmozás, leleplezve a média szerepét a tudatalatti manipulálásában, a fogyasztásra (szex, ételek, testi szépség) ösztönzésben.
Heinecken a reklámképeket mesterségesen előállított, fiktív tapasztalatok, hamis, idealizált, dimenzióitól megfosztott valóságot hirdető hordozóinak, továbbítóinak tartotta, s le akarta leplezni a sanda kereskedői szándékot a látszólag jelentéktelen, mindennapi reklámképekben. Úgy vélte, hogy a reklámipar nagy mértékben felelős az emberi élet elsekélyesítéséért, a személyiség nélküli emberek tömegeinek kitermeléséért. Teljes életművére jellemző a képi manipulációk elleni harc, a művészet átélését lehetetlenné tévő fogyasztói kultúra elleni szenvedélyes kiállás.
Ahelyett, hogy Ansel Adams és más háború utáni amerikai fényképészekhez hasonlóan a fotókat készítőik autonóm alkotásaiként kezelte volna, a kommerszializmust és a kiüresített emberi életet tükröző kulturális ikonográfia formáiként, megnyilvánulásaiként vizsgálta őket. Robert Heinecken konceptuális művészete nagy hatást gyakorolt az 1980-as évek Képek Nemzedéke (Pictures Generation) kisajátító stratégiáira, különosen Sherrie Levine, Barbara Kruger, Richard Prince és Cindy Sherman munkásságára. De, ahogy most a New York-i Friedrich Petzel galériában rendezett kiállítása is bizonyítja, Heinecken jóval több volt, mint mások ugródeszkája.
Robert Heinecken
Friedrich Petzel Gallery, New York
2011. november 10. – 2012. december 22.