Kevés művész jut olyan magasra, hogy munkáikat már nem elemzik, csak idézik a műítészek.
Ilyen a még családi reggelizés közben is szalvétákra rajzoló, croissant-okból szobrokat gyúró szent szörnyeteg, Pablo Picasso, és a sokak által az amerikai Picassónak tartott, az egyszemélyes spanyol művészetgyártól nagylelkűségében, bőkezűségében, empatikusságában radikálisan különböző, dionüsszoszi energiákkal megáldott, a művészetet az élettől elválasztó szakadékban működni kívánó Robert Rauschenberg (1925–2008) is.
A Milton Ernest Rauschenberg néven, a texasi Port Arthurban, német és cherokee indián származású apától és angolszász anyától született művész a Kansas City Art Institute-ban kezdte, majd a párizsi Julian Akadémián, később a North Carolina-i Black Mountain College-ben, a Bauhaus-mester Josef Albers tanítványaként, 1949-től pedig Vaclav Vytlacil és Morris Kantor irányítása alatt, a New York-i Art Students League-ben folytatta művészeti tanulmányait. Mesterei közül a szigorú fegyelmet követelő, minden curriculumon kívüli „kísérletezést” megtiltó Josef Albers volt rá a legnagyobb hatással, amennyiben az ifjú művész pontosan az ellenkezőjét tette mindannak, amire Albers tanította. Semmibe véve a műfaji határokat ötvözte a festészetet a szobrászattal, szenvedélyes fényképész volt, új utakra vitte a nyomatkészítést, szerette maga előállítani a művészetéhez használt papírt, a performance-art, a sokszorosító- és kisajátító művészet egyik úttörője volt, zenét írt, táncolt, sőt, politikával is foglalkozott. Több konkrét projektje kapcsán igyekezett a művészet és a tudomány együttműködését előmozdítani.
Rauschenberg hitt abban, hogy a világ dolgai egyenlő értékűek. Nem látott minőségi különbséget az egyes műfajok produktumai, illetve a művek és a hétköznapi tárgyak között. Nem szégyellt befejezetlennek tűnő műveket az utókorra hagyni. Hozzáállását gyakran neo-dadaistának mondják. Valóban megértette és folytatni igyekezett Marcel Duchamp kutatásait, amennyiben előszeretettel használt talált tárgyakat és művei szemlélőit társalkotóknak tekintette. Jellemző rá egy 1961-es történet: más művészekkel együtt meghívást kapott az Iris Clert galériától az intézmény tulajdonosnője portréjának megalkotására. Festmény, fotó vagy szobor helyett Rauschenberg egy táviratot küldött, „Ez Iris Clert portréja, ha azt mondom.” szöveggel. Korábban kiradírozta Willem de Kooning egyik, ajándékba kapott rajzát, az eredményt Kiradírozott de Kooning rajz címmel állította ki. Jasper Johns társaságában őt tekintik az Andy Warhol által tökélyre vitt pop-art legfontosabb előfutárának.
Ahogy a műfajok, az élet és a művészet, úgy a nemek között sem látott lényegi különbséget. Bár megnősült és gyermeke is született, szerelmi viszonyt folytatott férfi művészbarátaival (Cy Twombly és Jasper Johns a legismertebb közülük), és fiú tanítványaival is, miközben titkárnői, asszisztensnői kegyeit sem vetette meg. Pályája kezdetén, a háború utáni években az absztrakt expresszionisták uralták az amerikai művészeti szcénát. A szavakkal nem értelmezhető, nagyméretű, „érzelmek vezérelte”, „szabadon engedett ösztönök” kreálta műveket eredményező irányzat művelői többnyire alkoholista, idősebb, heteroszexuális férfiak voltak. Az absztrakt expresszionizmust felváltó neo-dada, proto-pop és pop art kisebb léptékű, távolságtartóbb, figuratív, vernakuláris, általában fiatal, meleg vagy biszexuális művészek munkáiban jelentkezett. Ne feledjük el, hogy az európai szellemi felsőbbrendűség gőgös hívei által prűdnek minősített, a szabadság fogalmának folyamatos tágításán munkálkodó Amerikában (például a magyar művészettel ellentétben) már az 1950-es években a művészi jelenlét egyik fontos attribútumának tekintették az alkotók szexuális irányultságát.
Rauschenberg nem tudott mit kezdeni az absztrakt expresszionizmussal. Salvador Dalíval egyetértésben locsogásnak, szemfényvesztésnek, ködösítésnek, pótcselekvésnek tartotta. „Az olyan minőségeket, mint ’megkínzott’, ’küzdelem’ és ’szenvedés’ a festék nem tudja megjeleníteni. Hogyan reprezentálná például a vörös a ’szenvedélyt’? A vörös az vörös. Jasper és én minden napunkat az absztrakt expresszionizmusból való kiköltözéssel kezdjük” – nyilatkozta. Ez a felismerés eredményezte a fehér, fekete és vörös képekből összeálló, monokróm sorozatait. Ezek a John Cage által „a fények, az árnyékok és a részecskék repülőterei”-nek nevezett képek a megvilágítás függvényében változtak. Igyekezett leszámolni az illuzionista karteziánus térrel és megnemesíteni a közönségest. „Minden anyagnak története van. Olyan felszíneket kell létrehoznom, amelyek magukhoz vonzzák a fókusz folyamatos változását és a részletek vizsgálatára ösztönöznek. A hallgatás az időben történik, ahogy a nézés is.”
A New York utcáin gyűjtött szemetet és eldobott tárgyakat, sőt, a bolhapiacokon vásárolt kitömött állatokat is beépítette munkáiba. „Valami mást akartam, mint amit én magam tudnék előállítani. Használni akartam a meglepetés és a közösség erejét. A talált tárgyak jelentését az általam alkotott kontextus változtatta.” Egyik legnagyobb botrányt kiváltó, Monogram címet kapott munkája egy autógumi közepébe helyezett kitömött, festékkel összekent orrú, a keresztény kultúrkörben az elátkozott szimbólumaként funkcionáló kecske volt. A művön elhelyezett koszos teniszlabda kecskebogyónak látszott. A mű egyszerre jelenítette meg a művész konvenciókkal szakító, életvidám szexualitását és a művészet megkövetelt pátoszával való leszámolást.
Roy Lichtenstein, Jasper Jones és Robert Rauschenberg mindenki másnál többet tettek az absztrakt expresszionista illúziók megsemmisítéséért, és a szubjektum visszaemeléséért a művészetbe. Rauschenberg festészetet, szobrászatot, fényképészetet mindennapi tárgyakkal egybeépítő „kombináltjai” (Combines) fordulópontot jelentettek a vizuális szintaxisban és az optikai struktúrában. A fényképészet beemelése az asszemblázs műfaján messze túlmutató, alkimista gesztusnak bizonyult. Ahogy Lorenzo Ghiberti ötvözte az illuzionista tér ábrázolást a valós anyagokkal az 1403–1424 között alkotott, varázsos kápolnaajtóin, úgy alkotott Rauschenberg újfajta, szinaptikus ritmusokkal és rímekkel működő vizuális költészetet fél évezreddel később. Ahogy John Cage a zenében, ő a képzőművészetben adott helyet a bizonytalanságnak, véletleneknek.
Némelyek a művészet Antikrisztusának tekintik, szerintük ő vezette az amerikai művészetet egyenesen a pokolba. Mások, mint például a neves műkritikusok, Clement Greenberg és Lance Esplund a bulvár kategóriába sorolják. Ha az az általam bármikor szívesen elfogadott helyzet állna elő, hogy csak egyetlen Rauschenberg művet vihetnék magammal a száműzetésem helyének kijelölt lakatlan szigetre, gondolkodás nélkül az 1959-ben elkezdett Dante-illusztráció sorozatát választanám. Nemcsak a kollázsokhoz hasonló komplexitású, vadonatúj technikai eljárások segítségével készített rajzokat sikerült alkotnia, nemcsak a képeket kezelte anyagokként a sorozatban, hanem metsző gúnnyal szedi ízekre valamennyiünk pokol-fikciójának összes elemét.
Rauschenberg biztos volt abban, hogy ha valamennyien művészetként, alkotó emberekként élnénk az életünket, a világ jobb, élhetőbb hellyé változna. Nem tartozott a fukar művészek közé. Sokat keresett és sokakat támogatott anyagilag, barátait, tanítványait, ismeretleneket, jótékonysági intézményeket egyaránt. A Napisten, Amun Ra energiáival feltöltve, hatalmas tehetséggel megáldva, a szüntelen ihlet sugárzásában élve, még hosszabb-rövidebb, magányban töltött meditációs periódusaiban is folyamatosan alkotott, hat évtizeden át. Több mint 6000 művet, köztük sok óriási méretű, határtalan ambícióról árulkodó munkát tesz ki hagyatéka.
A New York-i Gagosian galériabirodalom működtetői mernek nagyban gondolkodni. Az utóbbi években számos múzeum-léptékű kiállítást hoztak össze a városban lévő két galériájukban és római, párizsi, athéni és genfi fiókintézményeikben. A Chelsea negyedben lévő galériájuk egyik jelenlegi, Robert Rauschenberg című monstre kiállításán a művész 49, 1950 és 2007 között született munkáját láthatjuk. A kiállítás gazdagságát többek között az teszi lehetővé, hogy ők kezelik Rauschenberg művészi hagyatékát. A kiállított művek nagy részét meg lehet vásárolni, amennyiben az érdeklődőnek nem esik nehezére jó pár millió dollárt kifizetnie akár csak egy kisméretű műért, vagy egy homokkal borított kartondobozért. Nemcsak igen intelligens módon megkomponált retrospektív kiállítás, hanem mesterien levezényelt marketing kampány élményét is biztosítják a látogatók számára. Az eseményt így pszichológiai dinamizmusa is megkülönbözteti a múzeumi kiállításoktól.
A kiállítás alaptónusát egy korai mű az 1955-ben alkotott Rövidzárlat (Kombinált festmény) – Short Circuit (Combine Painting) – egy idő-kapszula adja meg. Akkortájt Rauschenberg a Stable galériával állt szerződésben. A galéria minden évben bemutatott egy nagy, csoportos, pályakezdő művészeket felvonultató kiállítást. Rauschenberg javasolta, hogy az 1955-ös kiállításra hívják meg Jasper Johnst, Ray Johnsont, Stan VanDerBeeket és Susan Weilt, a művész elvált feleségét is. Miután a galéria nem fogadta el javaslatát, Rauschenberg faliszekrényre emlékeztető, ajtókkal ellátott művet állított ki, amelybe eredetileg saját festménye társaságában, nemkívánatosnak minősített barátai képeit akarta zárni. A határidőre azonban csak az ex-felesége és saját munkája készült el, a szekrénybe így ez a két kép került. A kiállítás során aztán megérkeztek és a szekrénybe záródtak a művész-barátok művei is. Most egy híján az összes eredeti alkotás a szekrényben van – Jasper Johns miniatűr zászló festményét, későbbi nagysikerű zászló sorozatának előképét 1965-ben valaki ellopta. Helyén most egy Elaine Sturtevant kisajátítóművész által készített másolat látható. A Rövidzárlat gyengéden emlékeztet Rauschenberg barátai iránti nagylelkűségére, és az amerikai művészet egyik meghökkentően optimista, termékeny korszakára.
1955-re Rauschenberg már túl volt a fehér és fekete monokróm festménysorozatán és az utcán talált tárgyakból készített Elemi szobrok (Elementar Sculptures) sorozatán is. Mindkét sorozatból láthatunk mintákat a kiállításon, a Merce Cunningham táncegyüttesének előadásaihoz készített látványtervekkel és a Kombináltak (Combines) című, festmény-kollázs-fotó-szobor hibridekből álló sorozat egyes darabjai társaságában. Itt van az 1962-es, kátrányozott vászonból, Coca-Cola cégérből és a spanyol conquistadorok sisakjára emlékeztető fémhulladékból kreált, az absztrakt expresszionizmus nagyoperai pátoszát nevetségessé tévő, de az akkor induló pop-arton is könnyedén gúnyolódó Dylaby például.
A folyamatos átváltozás Rauschenberg művészetének egyik legfőbb jellemzője. Amint sikerült kényelmesen elhelyezkednie egy új, általa felfedezett dimenzióban, azonnal otthagyta. Az 1970-es években készítette el az ősi emlékművekre emlékeztető, homokkal bevont kartondobozokból álló Korai egyiptomi (Early Egyiptian) sorozatát. Ugyanabban az időben született a Zúzmara (Hoarfrost) sorozat, gézcsíkokra nyomtatott fényképek is. Ezekben az években, saját költségén hozta létre a Rauschenberg Overseas Cultural Interchange (ROCI Rauschenberg Tengerentúli Kulturális Csereprogram) nevű, az elmaradott országok – Kubától Tibetig – művészeit és kultúráját pénzzel és bemutatkozási lehetőségekkel támogató jótékonysági szervezetét. A géznyomatok az idő múltával egyre nagyobbak lettek és különböző, rájuk applikált anyagokkal és tárgyakkal (mosogatórongy, esernyő, újságkivágások, meghatározhatatlan szemétdarabok stb.) gazdagodtak, aztán a gézt más textíliák váltották fel.
Az irodalmi tudatfolyam metódusához hasonlóan a művek témái folyamatosan változnak, az alkotó figyelme megállás nélkül, határokat semmibe véve kalandozik. Rauschenberg csak bekapcsolt televíziókészülék akusztikai szőnyeggé összeálló, minden információ jelentését azonnal kioltó háttérzajában tudott dolgozni. Kaleidoszkópja egy idő után elszédíti, a „minden-mindegy” kegyelmen túli tudatállapotába hipnotizálja a szemlélőt, ahol tényleg nincsenek már értékkülönbségek, csak egy felelőtlen, gondtalan, örömteli életérzés vibrációi simogatják a lelket. A művek és megoldások kavalkádját látva a Rauschenberg által inspirálva világhírűvé vált művészek tucatjai jutnak eszünkbe. „Visszajövök” – ez volt Robert Rauschenberg mosolyogva suttogott utolsó szava halálos ágyán. Úgy tűnik, nem is ment el.
Gagosian Gallery, New York
2010. október 29. – 2011. január 15.