A második
világháború befejezése után a világon mindenütt feltámadt a remény, hogy az
emberiség történelmének évezredek óta tartó, sötét fejezete véget ért. A náci
Németország és szövetségesei legyőzése után úgy tűnt, hogy hosszantartó, békés,
egyre demokratikusabb periódus következik, amely emberek milliárdjai számára
hozza el a jólétet, biztonságot, az értelmes élet lehetőségét. Nem így történt.
A nyugati
országok és a Szovjetunió közötti, kényszerű szövetség rövidesen felbomlott.
Elkezdődött és csaknem fél évszázadig tartott a hidegháború, amely még most is
gyakran feléledni látszik. A Szovjetunióban tovább tombolt a sztálinista
terror. A német hadifogságból hazatérő szovjet katonák millióit nem a szabadság
és megbecsülés várta, hanem a Gulag szigetcsoport évtizedek óta működő, a
náciknak a népirtás legracionálisabb módszereit illetően ihletet adó
haláltáborai. A lágerek a volt hadifoglyok, papok, parasztok és munkások
milliói mellett elnyelték a bolsevista birodalom szinte teljes értelmiségét is.
A sztálinista terror átterjedt a Szovjetunió gyarmataivá vált európai országok
mellett Kínára is. Történészek szerint a bolsevista kísérletnek több mint
százmillió áldozata volt, s további százmilliók életét változtatták pokollá hosszú
évtizedekre Marx és Engels eszméinek úgymond „gyakorlatba ültetői”. A
haláltáborok egy része „tudományos” kísérletek színhelye lett. A raboskodó
tudósok közül sokan a halál hírhedt náci orvosa, dr. Mengele munkásságát
folytatták. Emberkísérleteket folytattak a külvilágtól hermetikusan elzárt
lágerek foglyain. Gyógyszereket, mérgeket, extrém körülményeket,
szervátültetéseket, és a gének manipulációjának legkülönbözőbb módszereit
próbálták ki rajtuk. A tökéletes katona megteremtése érdekében még az ember és
a majom pároztatásával is kísérleteztek, ipari méretekben. A vörös birodalom
vezetői különös fontosságot tulajdonítottak az úgynevezett „igazságszérum”
előállításának, amelynek hatása alatt még a legjobban kiképzett, legerősebb
jellemű kémek is elmondják a rájuk bízott titkokat. Olyan vegyszerek előállításával
is kísérleteztek, és nem is eredménytelenül, amelyek beadásával bárkit
gondolkodás nélkül engedelmeskedő merénylővé lehet változtatni (’Manchurian
Candidate’).
Hasonló, gyakran
a náci, szovjet, később az észak-vietnami hasonló kutatások által inspirált, titkos
kísérletek folytak a világ számos országában, köztük az Egyesült Államokban is.
Project MK-ULTRA, vagy MKULTRA volt a CIA tudat-kontroll
kutatási programjának kódneve, amelyet a Tudományos Hírszerzés Hivatala (Office
of Scientific Intelligence) vezetett. A szovjet haláltáborokról a 2006-ban, az
Enciklopédia Kiadó gondozásában megjelent Theremin
című könyvemben írtam. Az MK-ULTRA/MKULTRA projektről, és annak
háttértörténetéről a 2008-ban megjelent YIPPIE! Az engedetlen
polgár című, Schuller Gabriellával közösen írt könyvemben számoltam be
részletesen. Most csak Sarah Anne Johnson House
on Fire című kiállításának megértése érdekében ismertetem röviden az
amerikai tudat-kontroll kísérletek kanadai vonatkozásait.
Kanadát sokan a
demokrácia, Skandináviához hasonló, modell értékű országának látják. Nem szabad
azonban elfeledkezni a háborút követő évek Kanadájának árnyoldalairól sem. A
világ gyéren lakott, második legnagyobb országában, amely, az Egyesült
Államokhoz hasonlóan, nem engedte letelepedni a náci Németországból menekülni
igyekvő zsidók tömegeit, még az 1960-as években is elvették szüleiktől az
indián törzsekben született gyermekeket. Zárt internátusokban nevelték őket,
ahol nem beszélhették anyanyelvüket. Kanada és az USA együttműködése a
hadiiparban még az első világháború idején kezdődött. Szoros kapcsolat alakult
ki a két ország hírszerző ügynökségei, és tudományos kutató intézményei között
is. Az amerikai tudat-kontroll kísérleteket Kanadába is exportálták. 1957 és
1964 között a montreali McGill University Allan
Memorial Institute nevű pszichiátriai kutatóintézetének igazgatója, az
Amerikai Pszichiátriai Társaság elnöke, a náci vezetőket elitélő Nürnbergi
Nemzetközi Bíróság korábbi szakértője, dr. Donald Ewen Cameron a CIA
megbízásából és pénzén tudat-kontroll kísérleteket folytatott az intézet
gyanútlan betegeinek ezrein. Kísérleteinek célja az emlékek eltüntetése, és a
tudat újraprogramozása volt. Az idegösszeroppanás, hisztéria, vagy más,
viszonylag enyhe tünetekkel járó lelki betegségek miatt kórházába került
háziasszonyoknak a tudós és lelkes munkatársai óriási adag LSD-t, és más
tudatmódosító szereket adtak, napi rendszerességgel, sokszor hetekig,
hónapokig. A bedrogozott, meztelenre vetkőztetett betegeket langyos, sós vízzel
megtöltött, lezárható acéltartályokba merítették, ahonnan csak az étkezések és
a drogozások idejére vették ki őket. A tartályokba zárt betegeknek nagy
hangerővel zajokat, és ismétlődő kijelentéseket játszottak hangszórókból.
Gyakran elektrosokk kezelésben is részesítették őket, általában a „normális” áramerősség
negyvenszeresével. A kísérletek eredményeképpen betegek százai váltak
gyógyíthatatlan elmebetegekké. A tartályból kivéve nem tudtak többé beszélni,
testi funkcióikat kontrollálni, nem ismerték fel hozzátartozóikat, és a rajtuk
kísérletező orvosokat és ápolószemélyzetet tekintették szüleiknek. Az
emberkísérleteknek egy gyorsan nemzetközivé vált botrány vetett véget. 1964-ben
egy bedrogozott, izmos matróz kirúgta a tartály fedelét, és az őt legyűrni
akaró ápolókat félrelökve, meztelenül kirohant a kórházból, lerohant a Montreal
belvárosában álló domb oldalán, miközben dr. Mengeléről és emberkísérletekről
ordított. Az esetről, és a montreali kórházban zajló kísérletekről beszámolt a
kanadai közszolgálati televízió. A riport nyomán a kísérleteket felfüggesztették.
A felelősségre vonás és az áldozatok kártalanítása azonban elmaradt. Dr.
Cameron az Amerikai Pszichiátriai Társaság elnöke maradt 1967-ben bekövetkezett
haláláig.
Sarah Anne
Johnson kanadai művésznő anyai nagyanyja, Velma Orlikow egyike volt dr. Cameron
áldozatainak. Viszonylag jelentéktelen, szülés után gyakran jelentkező
pszichológiai panaszokkal, enyhe depresszióval került a McGill egyetem
kórházába, és néhány hónap után élete végig tartó, súlyos mentális problémákkal
jött ki onnan. Unokája megpróbálja művészi eszközökkel elmondani a tragikus
történetet, igyekezve átélni nagyanyja rémséges kórház-élményeit, a
megzavarodott idős hölgy tudatállapotát, és tolmácsolni a család reakcióit a
szerettükkel történtekre. Csipkeszerű, a hallucinációkat reprezentáló
motívumokat rajzol régi családi fényképekre, játékbaba méretű bronzszobrokkal
illusztrálja nagyanya lelki kínjai. Az egyik szobor feje gombafelhővé robban
szét, a másiknak mókusfeje van, a harmadik derékig elsüllyedt. Épített egy
pszichotikus babaházat is, amelynek ablakain bekukkantva torz bútorokat, hóval
beterített szobát, és a mentális szétesés más jeleit láthatjuk. A nagyanyjával
történteket bemutatni igyekvő művek azonban nem tudják átadni az eredeti élmény
pokoli erejét. Erre talán csak szavak lennének többé-kevésbé képesek. Vagy azok
sem.