Most, amikor a művészet világa hőkereső, pénzcsináló rakétaként funkcionál, nehéz az írígységet, cinizmust, rosszkedvet félretenni, és annak látni a dolgokat, amik. A vadul dübörgő piac ellenére csak a művészek egy százalékának egy százaléka keres jól munkájával. Az a baj, hogy ez az egy százalék egy százaléka dominálja a médiát. Nemrég a New York magazin címlapján három fiatal férfi fetrengett egy ágyon alsóneműben. 12 oldalas cikk tudósított arról, hogy Ryan McGinley, Dash Snow és Dan Colen mindenütt kiállít, és marokszámra csinálja a pénzt. A cikkből megtudtuk, hogy a trió egyik tagja egy gazdag családból származó drogfüggő, a másiknak „impresszív” pénisze van. Persze ezek a 15 perces sztárok gyors felemelkedésük után többnyire ugyanolyan gyorsan eltűnnek, ahogy „impresszív” péniszüket megunják a kurátorok és galeristák. Ugyanabban a New York magazin számban négy oldal tudósított Terence Koh művészetéről, amely a cikk szerint olyan átütő erejű, hogy a művész pillanatok alatt a kritikusok és a piac kedvencévé vált, munkáit megagyűjtőknek adja el, darabját minimum 500 000 dollárért. Három városban tart fenn stúdiót, 28 asszisztenst alkalmaz és csontvázakkal táncol. Koh mostani, a Whitney múzeumban látható installációjáról nehéz többet mondani, mint hogy minden eddiginél erősebb fényeket alkalmaz a bejárati galériában. Persze könnyű lenne Koh művét azzal elintézni, hogy csak az utolsó a csaknem üres installációk sorában, amelyek 1959-ben kezdődtek, amikor Yves Klein üres galériát állított ki műalkotásként. A 38 éves Koh azok közé a mostanában favorizált, valószínűleg őszinte művészek közé tartozik, akik azt hiszik, hogy ők játszanak a médiával, noha, a valóságban a média játszik velük. Ami az általa alkalmazott historizáló giccs és olcsó látványosság, és olyan művészek, mint Joseph Beuys, Bruce Nauman és David Wojnarowicz munkáinak szemérmetlen koppintása ellenére érdekes Koh munkáiban, az a művész tagadthatatlan tehetsége a tömörségben és teatralitásban, és az a képessége, hogy ezeket anyagokkal és saját psychéjével integrálja. A kiállítás sajtóközleménye „sötét anyagról”, „kozmikus eseményekről” és „meleg terekről” (értsd: homoszexuális) beszél. Ezek közül egyik sem észrevehető a munkában, amelynek lényege a soha nem látott erejű fény, amely arra emlékeztet, hogy a látás fájdalmas is lehet. Bizony értelmes dolog erre éppen egy múzeumban felhívni a figyelmet. A kiállítás látogatóiban hirtelen tudatosul a saját testük, és a többi látogató teste is. A múzeumok általában extázist generáló gépek, ahol lehet vegyülni a többi látogatóval, de el is lehet különülni tőlük. Koh kibirhatatlan erejű fénye elől nincs menekvés. Agónia-géppé változtatja a múzeumot. Olyan sokat lehet ebben a fényözönben látni, hogy már nem látunk semmit. Egy bennünk várakozó, mégis távoli, rejtett hellyel kerülünk kapcsolatba általa.
Najmányi László: Terence Koh / Whitney Museum, New York
Most, amikor a művészet világa hőkereső, pénzcsináló rakétaként funkcionál, nehéz az írígységet, cinizmust, rosszkedvet félretenni, és annak látni a dolgokat, amik. A vadul...