A Whitney Biennálé (Biennial) és elődje, az évenként megrendezett Whitney Annualé (Annual) fontos szerepet játszott abban, hogy az amerikai kortárs művészetet megismerte és elismerte a világ. A Biennálé prototípusa nem sokkal azután debütált, hogy Gertrude Wanderbilt Whitney, maga is művész, szobrász, 1918-ban, a Greenwhich Village-ben megnyitotta a Whitney Studio Clubot. Az európai művészettől és kultúrától megszabadulni igyekvő, saját identitásukat kereső amerikai művészek abban az időben kezdték el keresni egymást.
A Studio Club számukra biztosított találkozási, kiállítási lehetőséget és évenként megrendezett csoportos kiállítással számolt be a fiatal amerikai művészet alakulásáról. Ezek a kiállítások katalizálták a realista tradíciókon alapuló amerikai művészet asszimilálódását a modernizmusba. Sok itt kiállító, akkor még pályakezdő művész – például Edward Hopper, Milton Avery, Georgia O’Keeffe, Philip Guston – vált később megkerülhetetlenül fontos figurájává a világ kortárs művészetének.
Gertrude Wanderbilt Whitney kortárs művészeti gyűjteménye 1929-ben már több mint 700 művet tartalmazott, avantgarde és ismeretlen művészek munkáit. A gyűjteményt tulajdonosa felajánlotta a Metropolitan Museum of Art-nak, de a nagynevű intézmény modernizmustól elzárkózó kurátorai nem fogadták el az ajándékot. A nagy vagyonnal rendelkező Mrs. Whitney ekkor határozta el, hogy saját múzeumot épít folyamatosan gyarapodó gyűjteménye bemutatására. A Whitney Museum of American Art 1931-ben nyílt meg. Az intézmény kétszer költözött az elmúlt évtizedek alatt. Mostani, Manhattan Upper East Side-ján, a Madison Avenue és a 75th Street kereszteződésénél álló épületét a magyar származású, szülőhazájában semmiféle lehetőséget nem kapott Marcel Breuer és Hamilton P. Smith modernista stílusban tervezte és építette 1963 és 1966 között. A Whitney gyűjtemény ma több mint 12 000 művet tartalmaz, ez a világ egyik legnagyobb kortárs művészeti kollekciója. A múzeum gyűjteményében a modernizmus korai klasszikusai mellett Alexander Calder, Andy Warhol, Jasper Johns, Knox Martin, Keith Haring, Jackson Pollock, Willem de Kooning, Edward Hoppern, Julian Schnabel, Rirkrit Tiravanija és mások, köztük sok ismeretlen művész munkái szerepelnek.
Az első Whitney Biennálét 1932-ben rendezték meg. A múzeum alapítványt hozott létre a bemutatott művek megvásárlására. A nagyszabású kiállítás abban is különbözött a többi, hasonló méretű művészeti eseménytől, hogy nem alkalmaztak zsűrit és nem osztottak díjakat. 1937-től évente rendeztek két, különálló nagyszabású kiállítást a kortárs amerikai művészet bemutatására. Ősszel festményeket, grafikákat, nyomatokat mutattak be, tavasszal pedig szobrokat, tárgyakat, installációkat. 1943-ban, Mrs. Whitney halála után a múzeum egy időre bezárt. A tervezett egyesülés a Metropolitan Museummal nem valósult meg. Hogy megrendezhessék az akkora már igen fontossá Whitney Annuálékat, a múzeum újra kinyitott. Az 1950-es évektől a kiállítás anyagát más amerikai városokban is bemutatták. A jelenlegi, kombinált média munkákat bemutató elvek szerint szerveződő Biennálék 1973-ban kezdődtek. 1975-től mutatnak be video műveket, 1979-től filmeket, 2000-től Internet alapú munkákat. 1977 óta a Whitney Biennálék anyagát külföldön is bemutatják.
Az idei Biennáléra rányomja bélyegét az amerikai gazdaság depressziója. Az esemény két fiatal kurátora, Henriette Huldisch és Shamim M. Momin a jelent akarták megjeleníteni a bemutatón, amelynek fő vonásaiként, témájául a „kevesebbet, lassúbbat, rövidebb életűt, bukást, kudarcot” határozták meg. A több mint 80 kortárs amerikai művész munkáit bemutató, a múzeum és a Park Avenue Armory épületében megrendezett esemény jóval kisebb méretű és szerényebb megjelenésű a korábban megszokottnál. A bemutatott, kiállított művek többségéből is hiányzik a pompa, közönségcsábító karizma, csillogás. Befejezettség helyett alakulás, válaszok helyett kérdések, állítások, nyilatkozatok helyett konverzáció, mérlegelés, vizsgálódás jellemzi az idei Biennálé anyagát. Népszerű megjelenési formák az asszemblázs és a kollázs. Gyakori a művészek együttműködése és az olcsó anyagok, plasztik, rétegelt lemez, plexi, hulladékok, szemét használata. Jellemzőek például Jedediah Caesar műgyanta tömbökbe zárt szemetet – műanyag poharakat, lyukas zoknikat, fadarabokat – bemutató munkái, mint ahogy Charles Long Giacomemettit idéző, madárürülék-szerű, gipsszel bevont hulladékokból készült szobrai is. Kevés festmény – csupán Joe Bradley, Mary Heilmann, Karen Kilimnik és Olivier Mosset képei – látható a kiállításon. A bemutató fő erénye, hogy a művészeket nem a piac igényeit kielégíteni igyekvő gyári munkásokként, hanem gondolkodó lényekként, szuverén alkotókként, tisztelettel kezeli. Csak néhány pörgős, dinamikus esemény, mű található az idei programban: Spike Lee televíziós filmje a Katrina hurrikán által elpusztított New Orleans-t mutatja be; Phoebe Washburn virágokkal hozott létre öko-rendszert; Marina Rosenfeld 40 részes hang-performanszt mutat be. Igen szimpatikus kurátori hozzáállás a magyar művészeti intézményekre, kurátorokra annyira jellemző életkor alapú diszkrimináció gondos kerülése. Az új amerikai művész- és kurátor generációk nem tagadták meg a hagyományokat, hanem azok folytatóinak tekintik magukat. Igen érdekes például megfigyelni az idősebb generációhoz tartozó Mary Heilmann hatását a nála jóval fiatalabb Karen Kilimnik és Rachel Harrison munkáira. Az 1931-es születésű kaliforniai konceptualista John Baldessari munkássága többek között Patrik Hill batik szobrait és a Mika Tajima / Howie Chen alkotta New Humans team multimédia installációit inspirálta. Baldessari szívesen használja műveiben hollywoodi filmek részleteit, új utakat nyitva a narratívának. Eredményeire sok fiatal művész épít. Harry (Harriet) Dodge és Stanya Kahn Can’t Swallow It, Can’t Spit It Out (Nem tudom lenyelni, nem tudom kiköpni) című video munkája a lepusztult, üres Los Angelest prezentálja. Amy Granat és Drew Heitzler Goethe Az ifjú Werther szenvedései című regényét változtatja kortárs úti filmé. Javier Téllez filmje egy, a megismerés lehetőségeinek bizonytalanságát példázó ősi indiai parabolát dramatizál: a művész hat vak New York-i lakosnak mutat be egy élő elefántot és filmre veszi az elefánt érintése nyomán születő reakcióikat.
Üdítő vonása az idei Biennálénak a nagy nemzetközi művészeti bemutatókról általában hiányzó politikusság. Adler Guerriel a rasszista erőszakot dokumentálja. Omar Fast az iraki háború őrületét mutatja be. William E. Jones a hatóságok által szabadon, törvényi korlátozások nélkül alkalmazott megfigyelési technikákra hívja fel a figyelmet. Natalia Almada és Robert Fenz video munkái a mexikói-amerikai határon történő brutális eseményeket regisztrálják. Coco Fusco és hat másik nő-művész önként alávetették magukat az amerikai titkosszolgálatok által alkalmazott, a nemzetközi jogot figyelmen kívül hagyó kihallgatási módszereknek. Sokkoló videójuk a fogolykínzásokra hívja fel a figyelmet.