Kevés művész,
műkritikus tudja élvezni William Blake (1757–1827) képzőművészetét. Narratív,
romantikus, fanatikusan vallásos, víziókat fest és rajzol, szociálisan pedig
olyan érzékeny, hogy akár embergyűlölőnek is minősíthető, ami a legtilosabb
attitűd álszent módon emberszeretetre kötelező, ugyanakkor egyre kegyetlenebb,
gonoszabb, embertelenebb társadalmunkban. Néhányan azonban az első modern brit
képzőművésznek tartják.
Nehezen
kezelhető, ismerősei és kritikusai szerint túlságosan nagy képzelőerővel
rendelkező ember volt, aki Istennel beszélgetett, próféták, antik görög szerzők
és más, rég halott géniuszok társaságában múlatta a napot, s éjszakánként Gábriel
arkangyal küldte haza dolgozni a kocsmából, ahol addig jegyzeteket, verseket
írt és vázlatokat rajzolt. Vallásosságát is meglehetősen ellentmondásosnak
találták kortársai, mivel a Sátán leányvállalatainak tartotta az intézményesült
egyházakat, és úgy vélte, hogy a szexuális szerelem egyetlen formája sem bűn. A
politikát, a politikusokat megvetette, minden hatalmat korrumpálónak gondolt.
Életében kevesen tartották értékesnek művészetét. Első és egyetlen kiállítását,
amelyet saját költségén, maga rendezett, alig néhányan látták. Egyetlen
kritikus tudósított róla, aki a művészt megjátszós, beképzelt bolondnak
nevezte. A kiállításhoz írt katalógusban Blake kikelt az olajjal festők ellen,
akiket démonoknak tartott. Ő maga kizárólag akvarelleket festett. Beszámolója
szerint a munkáit a Szentlélektől kapott, személyes instrukciók alapján
készítette. Még a támogatói is többé-kevésbé ártalmatlan elmebetegnek
tartották. A kiállítás után tíz évig eltűnt a nyilvánosságból.
Az őrület a
való világ terminusa. A művészetben nem jelent semmit. Blake a munkájának élt,
egész életében nem vett ki szabadnapot. Írt, metszeteket, rajzokat,
akvarelleket és kézzel színezett, ékszer-szépségű könyveket készített megállás
nélkül. Annak ellenére, hogy művei nagy részét örökösei, eretneknek,
erkölcstelennek tartva őket, megsemmisítették, óriási életművet hagyott maga
után. A Morgan Library & Museum William
Blake’s World: A New Heaven Is Begun című, az intézmény saját
gyűjteményéből válogatott kiállításán csak keveset láthatunk belőlük. Blake
valódi otthona és munkahelye a saját képzeletében volt. Biztos volt benne, hogy
mindenki ugyanazt látja, mint ő, csak a Gonosz parancsára tagadják le, amit látnak:
Isten arcát az ablakban, fákon ülő angyalokat, kapun kilépő Sátánt, London
utcáin grasszáló szörnyeket és démonokat. Gyermekkorában vallási disszidens
szülei először megpróbálták lehozni a földre. Amikor nem sikerült
elfogadtatniuk vele a közmegegyezéses valóságot, igyekeztek érdeklődését a
művészetek felé fordítani, hogy vízióiból valami kézzelfogható szülessen.
Egyedül fiatalon elhunyt, ugyancsak művész bátyja, Robert fogadta el annak,
aki. Bátyja halála után Blake szoros kapcsolatban maradt vele, készségesen
fogadta el a túlvilágról küldött tanácsait.
A kiállítást
legelső munkái, Jean-Antoine Watteau festményei alapján, 1782-ben készült
metszetek nyitják. Hosszú nyomdai tanonckodás után ezek voltak az első
professzionális metszetei. Remélte, hogy tetszeni fognak a közönségnek, sokat
fognak vásárolni belőlük, beléphet velük a művészeti piacra. A metszetek
készítésének évében még egy praktikus lépésre szánta el magát. Feleségül vette
Catherine Bouchert, egy fiatal, írástudatlan nőt, aki hűséges kollaborátora,
lelki társa, művészetének feltétlen híve maradt haláláig. Blake-nek nagy
szüksége volt erre a hitre. Kísérletei, hogy normális életet éljen, karriert
építsen, pénzt tegyen félre, sorra kudarcot vallottak. A Watteau-metszeteket
nem vásárolta senki. Amikor Robert Blair A
sír című, népszerű versének illusztrálására kapott, magas honoráriummal
kecsegtető megbízatást, háborúba keveredett művészi megoldásai, és a vers
értelmezése miatt a kiadóval, ráadásul az illusztrációk nem nyerték el a
kritikusok tetszését sem.
1787-ben
készítette el Költészeti vázlatok
(Poetical Sketches) című, első könyvét. Abban az időben már tudta, hogy a
könyvkészítés lesz legfontosabb kifejezési formája. Első könyvétől az 1790-es
években készített, az euro-amerikai forradalomról szóló, profetikus munkáin át a
halála évében, 1827-ben kiadott Jerusalem
című könyvéig folyamatosan kísérletezett a műfajjal. Saját otthoni nyomdagépén,
saját maga által kidolgozott technikai megoldásokkal nyomtatta a könyveket,
amelyekben a szöveg és az illusztrációk szerves egységet alkottak. A nyomtatott
illusztrációkat kézzel színezte ki. Ezt a munkát sokszor felesége végezte. Különleges,
a színek lebegésének illúzióját keltő színezési technikája legjobban a
társadalmi és szexuális liberalizációt sürgető Albion lányainak víziói (Visions of the Daughters of Albion) című könyvének
illusztrációin tanulmányozható. Könyvei, amelyeket saját maga árult, a
bonyolult nyomtatási és színezési technika miatt egyenként, hosszú ideig
készültek. Ha valaki meg akarta vásárolni valamelyik könyvét, kopognia kellett
az ajtaján, meg kellett hallgatnia a művész éppen aktuális víziójáról szóló,
minden részletre kiterjedő, gyakran énekelve előadott beszámolóját, majd
várhatott hónapokig, amíg a megrendelt könyv elkészült. A könyveket inkább
vizuális megjelenésük, mint a csak kevesek által értett szövegeik miatt vásárolták.
A két Az ártatlanság és tapasztalat dalai
(Songs of Innocence és Experience) című, 1789 és 1794 között készült kötet
szövege még viszonylag közérthető volt, de a későbbi, hosszabb könyveket, ahogy
ma, születésük idején is csak kevesen tudták dekódolni. A Kontinentális jóslatok (The Continental Prophecies), a maga
nemzetépítő mítoszaival, Urizen könyve (The Book of Urizen), a teremtés
történetének komor átértelmezésével, vagy a Jerusalem,
amelyben a költő utópiáit keresztény fogalmak segítségével írja le, nehezen
fordíthatók a közmegegyezéses valóság nyelvére.
Két akvarell
sorozat a kiállítás fénypontjai. Az első a bibliai Jób könyvéhez készített
illusztrációk, amelyek Jób megpróbáltatásait és megdicsőülését mesélik el. A
képeken a jók unalmasaknak, gerincteleneknek látszanak, míg a Sátánt
rock-sztárként, élettel teli, szexi figurának mutatja a művész. A másik sorozat
Milton L’Allegro és Il Penseroso című, hangulat-költeményeit illusztrálja. A
boldogság a rózsa-szépségű balerina, Mirth formájában jelenik meg, az örömet a
lángokba öltözött, meztelen, egy lábujjéval hegytetőn álló, a Földet
felgyújtani készülő Napisten szimbolizálja.
Blake, mert nem
akarta kontrollálni saját őrületét, boldogan fejezte be az életét. Elfelejtette
sérelmeit és csalódásait. Kozmikus magánya megszűnt, amikor fiatal, szinte még
gyermek művészek egy csoportja mesterének, gurujának fogadta, s naponta
látogatták ajándékaikkal és kíváncsiságukkal apró, nyomdafestékkel
összefröcskölt lakását. Remeknek találták az ideát, hogy Isten Blake házának
padlásán él, az Ördög pedig a pincében. Ha sejtette volna a művész, hogy éppen
a műveit öröklő tanítványai, John Linnell és Frederick Tatham fogják, vallási
és erkölcsi okokra hivatkozva megsemmisíteni munkái nagy részét, biztosan
prófétai haraggal űzi ki őket házából. Ám ő más, szebb, értelmesebb, szabadabb
jövőt vizionált, csillogó szemeiket, üde, nyílt arcukat látva. Élvezte
érdeklődésüket, kíváncsiságukat, örült, hogy átadhatja nekik tudását, hogy
taníthatott.
Teste napról
napra gyengül, de a lelke, a benne lakó valódi élet, a valódi ember, a
halhatatlan Képzelet nem, írta Blake egyik barátjának. Halála szenthez, bibliai
prófétához illő volt. Halála napján nagy buzgalommal Dante-sorozatán dolgozott
az ágyában fekve. Amikor befejezte a munkát, az ágy szélén ülő, könnyező
feleségéhez fordult. „Maradj úgy, ahogy vagy, Kate! Lerajzollak, mert mindig
angyal voltál számomra.” Befejezve a portrét (amelyet egyik örököse később
elégetett), lerakta rajzszerszámait és vallásos himnuszokat és akkor születő
verseket kezdett énekelni. Este 6-kor befejezte az éneklést és mosolyogva,
egyetlen hosszú, boldog sóhajjal kilehelte a lelkét. „Ott voltam halálakor a
szobában. Nem ember, hanem egy áldott angyal távozott akkor”, mondta egy
albérlőnő, aki szemtanúja volt Blake halálának. Felesége, Catherine folytatta
férje munkáinak terjesztését, de egyetlen művet sem adott el, mielőtt
megbeszélte volna az árat férje mindig jelen lévő szellemével. Négy évvel férje
halála után, 1931 októberében ugyanolyan boldogan hunyt el, mint szerelme,
lelki társa. Utolsó pillanataiban vidáman beszélgetett Blake-kel, látta, hogy
ott ül az ágya szélén, érezte, hogy a kezét fogja. A művészt a Gnosztikus
Katolikus Egyház szentté nyilvánította. 1957-ben a Westminster Apátságban
emlékművet állítottak Blake és felesége tiszteletére.