Remekül megrendezett, igen tanulságos, informatív kiállítás a 20. század első évtizedének az akusztika területét kutató orosz avantgardistáiról.
A huszadik század első évtizedei a reneszánsz után talán a legoptimistább korszakot jelentették az emberi szellem evolúciójában. Nemcsak a társadalomtudományok ígértek a közeljövőben megvalósuló jobb, igazságosabb emberi társadalmat, a pszichológia az emberi psziché megismerhetőségét és analízis általi gyógyíthatóságát, hanem virágoztak az új utakat kereső, önnön lényegüket kutatni kezdő művészetek is. Európa szerte beindultak a modernizmus különböző irányzatai, nemcsak a képzőművészetekben, hanem az irodalomban, filmben és a zenében is.
Az orosz avantgardisták – a futuristák, konstruktivisták, projekcionisták és a többiek – támogatták az 1917-es bolsevik hatalomátvételt, és mint mindenütt, minden „rendszerváltozást” közvetlenül megelőző és követő években, az igazából egyedül a hatalom megszerzésében, megszilárdításában és bármi áron történő megtartásában érdekelt politika is igyekezett kihasználni energiáikat, lelkesedésüket, tehetségüket.
Gőzerővel folytak a kutatások a képzőművészet, a film, az irodalom, a színház és a zene területén. Az avantgardisták modernista stílusban kidekorált propaganda vonatokon, Lenin eszméit terjesztve járták a hatalmas országot. Tyermen professzor űrkorszaki hangszerének hangja varázsolta el a szibériai falvak éhező muzsikjait. Avantgardista előadások zajlottak az utcákon, tereken, a gyárakban, az iskolákban, és a moszkvai Nagyszínházban, az elit kultúra fellegvárainak számító múzeumokban, nagy galériákban, koncerttermekben is.
Amint a bolsevik diktatúra megszilárdult, különösen a konstruktivizmus helyett inkább a klasszicista barokk pompát és a tömeggyilkosságok minden fajtáját kedvelő, értelmiséggyűlölő Sztálin hatalomra jutása után, a politika felszámolta az avantgárd művészi közösségeket. A giccses szocreálhoz nem csatlakozó művészeket előbb ellehetetlenítették, aztán száműzték, bebörtönözték, munkatáborba küldték, elmegyógyintézetekbe zárták, öngyilkosságba hajszolták, kivégezték őket. Az 1930-as évek végére befejeződött az orosz avantgárd felszámolása. Ahogy a Centrális Galéria Z GENERÁCIÓ című, példaértékű kiállításának egyik kurátora, Andrej Szmirnov, a Moszkvai Állami Konzervatórium Elektroakusztikai Központjának munkatársa, a Theremin Központ vezetője megnyitó előadása során megjegyezte, az 1940-es évektől a rendszerváltozásig egyetlen új hangszert sem találtak fel a Szovjetunióban.
Noha a bemutató fókuszában az elektronikus zene orosz úttörőinek munkássága áll, a hang-előállítás új módszereinek kifejlesztői nem zenészek („A zenészek azok, akik gondolatok híján énekelnek.” Friedrich Nietzsche), hanem tudósok, költők és képzőművészek voltak. Az ötleteiket, találmányaikat illusztráló rajzaik, sőt, maguk az általuk készített gépek is egyértelműen képzőművészeti alkotásoknak tekinthetők. Ahogy az életben, ezen a kiállításon sem válnak szét a műfajok.
Láthatunk térhatású fényképet érzékelőkkel ellátott zongorista ízületeinek fizikai pályájáról. „Utunk a piszmogó embertől a gép költészetén át a százszázalékosan elektromos emberig vezet” – olvashatjuk az elektronikus úton előállított zajokat és zenéket gyakran használó filmművész, Dziga Vertov 1922-ben írt, Mi című kiáltványában. Megcsodálhatjuk a „vetített színház” kigondolója, a korszak lényegét megfogalmazni igyekvő projekcionista irányzat vezéregyénisége, a művész és filozófus Szolomon Nyikrityin érzékeny, a Jövő Emberének belső világát ábrázoló akvarelljeit. „A Művész nem fogyasztói javakat (szekrényt, képet) állít elő, hanem a MÓDSZER PROJEKCIÓIT, azaz az anyag szervezését. Így a művész által feltalált módszer maga a cél az alkotói folyamat során” – írta a Projekcionizmus című, 1920-as kiáltványában.
Láthatjuk filmek festéssel előállított hangsávjait, és a rengeteg furcsa zaj-gépet. Korai beszédszintetizátort, hangminta-vevőt és lejátszót, korai, a nyugati kutatásoktól függetlenül kifejlesztett számítógépet, fényorgonát, és rengeteg más, az elektronikus zene, az avantgárd művészet, a történelem és a művészi pimaszság iránt érdeklődők szívét megdobogtató berendezést, rajzot, fényképet, filmet és plakátot.
Az író, politikus és polihisztor Alekszej Gasztyev a bolsevik puccs utáni évek legnépszerűbb proletárköltőinek egyike, a Proletkult kulturális mozgalom főideológusa, a szovjet-oroszországi tudományszervezés gyakorlati irányítója volt. 1920-ban, Lenin támogatásával ő hozta létre a munka tudományos megszervezését kutató és támogató Központi Munka-intézetet (CIT – Centralnij Insztyitut Truda), amelynek laboratóriumaiban kibernetikai kutatások is folytak. 1923-ban, a futószalagot autógyárában először alkalmazó Henry Forddal levelező Gasztyev találta ki az intézet jelmondatát: „Helyezzük a szovjet forradalom hóviharát az amerikai élet ritmusába, és egy óramű pontosságával végezzük el a munkát.” A gépet ő is, mint az olasz futuristák, a kor tökéletes metaforájának tekintette.
„A gép imádása az új Oroszországban egyértelműen a vallásos kultuszok jegyeit hordozza magán. Ez teljesen nyilvánvalóvá vált számomra, amikor ellátogattam az Új Művészek Stúdióiba és Műhelyeibe (így hívják a Templomokat, ahol előadják a Gépimádók misztériumjátékait). Misztikus gépmodellek nőnek ki a földből a falak mentén. A vasból, betonból vagy fából készült tárgyak az új Isten – a Gép – templomi szobrai. A falakat teljesen beborítják a tervrajzok, amelyeken az istenség arca és teste, illetve ezek hosszanti metszete látható különféle nézetekből… Itt minden az uniformitás, a világot irányító törvények legfőbb igazságai iránti vonzódásról szól. Ámen. A terembe lépő emberek engem révületbe esett szektatagokra emlékeztettek: látványuk, járásuk, beszélgetésük alapján egyértelműen valamilyen szent kultusz hívői voltak. Még ruházatuk és frizurájuk is egy szekta rituális külsőségeit mutatták. Órákig álltak az isteni templomban, elmerülve a szeretett istenség ikonjaiban, a falra szerelt számtalan vas- és fagép előtt…” – írta a berlini Vossische Zeitungban, 1923. október 13-án megjelent, Die Machinenanbeter című tudósításában René-Fülöp Miller.
Még ennél is mélyebb benyomást gyakorolt rá a Moszkvai Szakszervezeti Palota dísztermében játszott „égi muzsika”. „A ’gépimádók’ első nyilvános istentisztelete egy zaj-zenekari előadással kezdődött, amiben motorok, turbinák, szirénák, dudák és egyéb eszközök bőgtek és üvöltöttek: a karmester egy párkányon állt és egy bonyolult jelzőberendezés segítségével ’vezényelte’ a hangzavart… A papok már a zaj-zene felhangzása előtt megjelentek a teremben. Mindannyian különös, gépies mozgással jártak. A zaj-zenekar végre abbahagyta a játékot, a papok válaszul néhány szótagot mechanikusan ismételgetve kiáltoztak, a nem beavatottak számára teljesen érthetetlenül. A színészeknek tökéletesen el kellett sajátítaniuk az új nyelvezetet a különös, gépszerű mozgás előadásához. Vakmerő tornamutatványokat hajtottak végre a lehető leggépiesebb, szaggatott mozdulatokkal, mindenféle tornaszeren, a különböző masinák alatt, mellett, között, bennük, rajtuk és előttük…”
A Gasztyev által alapított, 1937-ben Sztálin utasítására megszüntetett kutatóintézetben fiziológiai, szenzorikai, pszichotechnikai, akusztikai és oktatólaboratóriumok mellett multimédiás és interaktív eszközök gazdag tárháza állt a kutatók rendelkezésére. Szolomon Nyikitrin a Jövő Embere kifejlesztésére létrehozott Projekciós Színháza is a CIT keretében működött. A Projekciós Színház és a Foregger Stúdió előadásai, valamint az Eisenstein Stúdió hangkísérletei hozták divatba a zaj-zenét és a zaj-zenekarokat.
Hasonló elképzeléseken dolgozott nagyjából ugyanebben az időben az általam egyértelműen az első punk zenésznek tartott költő, festőművész Luigi Russolo Olaszországban. Ő még az orosz avantgardistáknál is messzebb ment. Nemcsak elviselhetetlenül kellemetlen zajokkal gyötörte a közönséget, hanem koncertjei részévé tette az óhatatlanul kitörő tömegverekedést. Amint a közönség elkezdte székekkel dobálni a zenészeket, azok ledobták frakkjaikat, szmokingjaikat, előkapták a zsebükbe rejtett ólmosbotokat, boxereket és visszatámadtak. Ha a közönség nem támadta meg a zenészeket, azok támadták meg őket. Közben Russolo és munkatársai teljes hangerővel működtették az általa kifejlesztett zaj-generátorokat (Intonarumori), amelyek világháborús csaták hangulatát reprodukálták a koncertteremben.
Az orosz avantgardisták ugyan nem verték agyba-főbe közönségüket, de Arszenyij Avraamov javasolta Anatolij Lunarcsarszkij közoktatásügyi népbiztosnak, hogy égessék el Oroszország összes zongoráját, az általa megvetett tizenkét hangú, oktáv alapú, temperált skála jelképét, mert azt tartotta róla, hogy évszázadokon át csak károsította az emberek hallását.
Ugyanő új zenei műfajokat alakított ki, amelyeket városi helyszínekre való előadásra szánt, és az épített környezetben adott elő. Ilyen volt az 1925-ben, több nagyvárosban, éjszakánként bemutatott, a gyárak szirénáira írt Sziréna-szimfónia. „És ha a szirénák hangja nem elég erőteljes és differenciált, akkor miről álmodhatunk? Egyértelmű: thereminekről és rzsevkinekről (zajgenerátorokról – NL), amelyeket Moszkva felett szálló repülőgépekre szerelünk!” – írta a zenei technológia jövőjét felvázolva. A korai zaj-zenei koncertekhez képest a mai imitátorok laptopokkal kontrollált, lélektelen produkciói szánalmasan kisstílűek.
A kiállítás bizonyítja, hogy az orosz kutatók által a 20. század elején kifejlesztett optikai, elektromechanikai és elektronikus hangszerek és hangtechnikai berendezések évtizedekkel előzték meg a nyugati kutatásokat, s csak azért tudnak róluk kevesen, mert Sztálin utasítására legtöbbjüket megsemmisítették, vagy a titkosszolgálatok raktáraiba zárták.
A kiállítás sztárja egyértelműen az egykori szovjet kém, a máig használatos legtöbb lehallgató berendezés, az első robotrepülőgépek irányító szerkezetének tervezője, a világ első működőképes tv adó-vevőének megépítője, a világ első térvezérlésű elektronikus hangszere, a modern szintetizátorok őse, a theremin megalkotója, Lev Szergejevics Tyermen (Leon Theremin). Róla bővebben az Enciklopédia Kiadó gondozásában, 2006-ban megjelent, hamarosan e-könyv formájában is kiadásra kerülő THEREMIN című könyvemben írtam részletesen. A kiállításon láthatunk egy eredeti, általa épített theremint, kipróbálhatjuk a mozgást zenévé alakító Terpsitone színpadot. A zenét színekké alakító Illuminovox fényorgona társaságában itt van a világ első, ugyancsak Theremin professzor által, 1932-ben kifejlesztett elektronikus dobgépe, a Rhythmicon is.
Sajnos a világ első multimédia koncertjeit létrehozó tudós annakidején nagy szenzációt keltő illatorgonáját, több más, korszakalkotó találmányával együtt megsemmisítették, fejszével törték darabokra a bolsevisták pribékjei. Sok fénykép, videó-felvétel beszél az életének nagy részét a Gulag haláltáboraiban és házi őrizetben töltő, kifogyhatatlan energiakészlettel és találékonysággal megáldott feltaláló munkásságáról. Kipróbálhatjuk az általa kifejlesztett, az ablakok rezgését hangokká alakító, infravörös technikával működő lehallgató berendezést is, amelyet, több más, az orosz tudós által megalkotott berendezéssel együtt a „másként gondolkodók” és független művészek lehallgatására használtak a Kádár-korszak folyamatosan ellenségeket kereső specialistái.
Noha az 1990-es évek közepe óta kutatom, és számtalan formában feldolgoztam a theremin és feltalálója történetét, folyamatosan bukkanok új adatokra, szálakra Theremin professzor soha teljesen meg nem ismerhető, az orosz titkosszolgálatok és saját maga által is alaposan elködösített életének szerteágazó, sokszintű labirintusaiban. A kiállítás remek katalógusából tudtam meg például, hogy a tudós a Moszkvai Állami Konzervatórium munkatársaként, G. Bogino zongoraszakértővel kollaborálva 1965–66-ban kifejlesztett egy, a hangversenyzongorák pedálja alá rejthető szerkezetet, amely a koncertek alatt a neves külföldi zongoristák pedálmozgatását követte és az adatokat mikrohullámok segítségével a színpad mögött elhelyezett vevőkészülékre továbbította. A feltaláló és a zongoraszakértő állami díjat kaptak az orosz zongoraművészek tanulmányait segítő találmányért.
Az a megtiszteltetés ért, hogy a szervezők felkérésére magam is szerény része lehetek a kiállításnak. 2011. június 24-én, este 10 órai kezdettel, a kiállítás terében multimédiás theremin koncerttel fogom leróni tiszteletemet a 20. század kezdetének orosz avantgardistái előtt.
2011. június 10. – július 20.
OSA Centrális Galéria, Budapest