Viktoria Schmid prezentációját a pozsonyi Academy of Fine Arts and Design Photography and New Media egyik studiójának előadásán hallottam. A változatos terekben vetített munkákat bemutató portfolió a mozgókép gyökereihez, aktualitásukat vesztett technológiákhoz tér vissza, és az idősíkokat kissé összekuszálva rekonstruálja a múlt túlhaladott vívmányait kortárs környezetben. A felhasznált médiumok, mint a 16 mm-es film, a videófilm vagy a fotó saját esztétikai minőségük szerint működtetik a kifejezetten számukra szerkesztett látványt.
A The clouds are not like either one – they do not keep one form forever című installáció például a viág első színes fényképét idézi fel, melyet 1861-ben mutattak be a londoni Royal Institution hallgatósága előtt. James Clerk Maxwell skót matematikus és fizikus a vörös, a zöld és a kék fény különböző arányú keverésével állított elő színes fotográfiát három vetítő segítségével és Thomas Sutton fotográfus közreműködésével. Schmid installációjában három 16 mm-es fekete-fehér végtelenített filmet vetít a térbe három különböző színű szűrőn keresztül, melyek a bizonyos távolságokra elhelyezett vetítővásznakon más-más arányú színkeveredést hoznak létre.
Egy másik projekt során létező és már régen nem használt képarányokat, például a negatívkockát megfelező Techniscope formátumát építette újra a hozzá optimalizált vetítéssel együtt. A munka végeredménye a saját fejlesztésű, 4:1 arányú Viktoriascope volt. A fiktív képarányú vetítéshez fából és vászonból épített mozivásznat Kaliforniában, egy szoborparkban. Az elnevezés pedig arra a hagyományra utal, hogy a frissen bevezetett technológiai vívmányokat gyakran nevezték el magukról a felfedezőkről.
A Don’t make me destroy you a Star Wars egyik jelenetét rekonstruálja fényekkel és ködgéppel. A két 16mm-es vetítőgép a lézerkardok mozgását imitálva keresztezik egymás útját a feketére festett térben, miközben a Star Wars ötödik epizódjának eredeti hanganyagát halljuk. A film terének átültetése a kiállítótérbe lehetővé teszi, hogy a jól ismert jelenet bejárásával új, a virtuális valóság élményéhez hasonló benyomásokat szerezhessünk az analóg technikával felépített környezetben.
“Öt… négy… három… kettő… egy” – kiabálja egy idősebb férfi a mikrofonba. A W O W (Kodak) című 2018-as munka olyan Youtube-videókat használ fel, melyeket az Eastman Kodak Company egyes épületeinek felrobbantása során készítettek Rochesterben az esemény szemtanúi. Viktoria, felidézve Michelangelo Antonioni híres robbantásos jelenetét a Zabriskie Pointból, a Kodak épület megsemmisüléséről, sokféle nézőpontból készült amatőr videókat helyezi egymás mellé. A részben volt alkalmazottakból álló, az egykori munkahelyük felrobbanását néző tömeg felvételeinek időrendjét azonban a művész megfordította és ezáltal az épületet a robbanás porfelhőjéből varázsolja elő újra és újra. Az összeomlás így konstruktív folyamattá alakul a mozgóképen, melyet a tömeg elképedését kifejező „wow” hangjai kísérnek és mintha már nem is annyira az épület, hanem a színes analóg technika feltámadásának örülnének.
Végül a Proposal to project in 1.33:1 című, 2016-ban készült installáció egy erdő mélyére kalauzol, ahol a művészek a Djerassi-Resident-Artist-Programs keretében az urbánus környezettől nagyon távol dolgozhatnak. A természet lágy ölén kihelyezett vetítővásznon éjjel-nappal követni lehet a növények projekcióját, ami ugyan eléggé slow cinema, de üdítően változatos jelenség a sok vágáshoz szokott szemlélő számára.
Nyitókép: Don’t make me destroy you, Fotó: Patrick Anthofer
