Bujtás Móni képeit a Francia Intézet Reality című kiállításán láthattuk az év elején, illetve áttört, csipkeszerűen kilyukasztott festményeivel a KuglerArt Galéria textilművészetet és festészetet összekapcsoló tavaszi eseményén találkozhattunk. Figurális festészet, történetmesélő, érzéseket előhívó, de alig van benne bármi konkrét. Befogadóként mégis érzékeljük az ábrázolt gesztust, és merengünk, miként is folytatódhat. Bujtás Mónit kérdeztük munkáiról, eddigi pályájáról.
aP: Miért pont a festészetet választottad?
Bujtás Móni (BM): A történetemben egyrészt nincs semmi rendkívüli, ugyanakkor meseszerű véletlenekkel tűzdelt. Ösztönösen követtem az utamat, de valahogy segítve is voltam rajta. Hasonlóan másokhoz, kamaszkoromban kezdődött, egy figyelmes rajztanár felfedezte rajzkézségemet, elhívott a szakkörébe, terelgetett. Nagyon kis településen nőttem fel, a családom többféle nehézséggel küzdött, jólesett a tanárnőtől kapott dicséret és biztatás. Már az első gesztusa szokatlan és emlékezetes volt: elvitt a papír-írószer boltba, vásárolt nekem egy doboz színes ceruzát, majd visszakísért az iskolába és elkezdtünk rajzolni. Addig állatorvos vagy régész akartam lenni, innentől evidenssé vált a képzőművészeti irány. Nyíregyházán, kollégiumban végeztem a művészeti középiskolát, aztán Pécsre jártam, festő szakra.
Bujtás Móni: Mama / Grandma ( 2012) 90×70 cm olaj/vászon
aP: Tolvaly Ernő tanítványa voltál, aki a magyar képzőművészet egy titokzatos alakja, és többnyire a festészet nagy alapkérdéseivel foglalkozott. Retrospektív életműkiállítása 2014 végén volt látható a Ludwig Múzeumban, és így, egyben a munkássága revelatív módon hatott. Neked milyen emlékeid vannak róla?
BM: Szerettem, sokat köszönhetek neki, megrázott a hirtelen halála. Ha az egyetemi éveimre gondolok és benne a mesteremre, mindenekelőtt a nagy-nagy szabadság jut eszembe, elsősorban alkotói szabadság. Fiatalok voltunk, élveztük az életet, ismerkedtünk egymásssal, az élettel, a festészettel, jólesett, hogy nem fognak vasmarokkal. Sokat ücsörögtünk egymás műtermében, beszélgettünk, egyszercsak bejött Lengyel András, Tolvaly Ernő és bekapcsolódtak, ilyesmikre emlékszem. Tekintélyük volt előttünk, mert ahogy mondod, titokzatosság vette őket körül, ugyanakkor őszinteség, nyíltság is. És pontosan tudtuk, hogy a szabadság, amit kaptunk, az kivételes. Mindezek mellett, persze bizonyos határidőkre tisztességes munkákkal kellett előállni. Leginkább azt lehetett megtanulni tőlük, hogy ne féljünk a saját gondolatainktól, érzéseinktől. Bátran oda lehet tenni a vászonra. Miénk a vászon, miénk az idő, miénk a döntés, nem kell félni a kritikáktól. A legveszélyesebb dolog az életben félni, mert akkor befolyásolhatókká válunk. Tolvaly ezt ki is jelentette az elején, hogy a saját stílusát nem akarja ráerőltetni a tanítványaira. Technikai dolgokat persze megtanítottak, emlékszem, akkoriban nagyméretű festményeket festettem, és egyszer Tolvaly Ernővel lecipeltük ezeket az aulába, néztük, néztük, hümmögött. Majd rámutatott két foltra, és elmagyarázta mitől zavaróak, fölöslegesek. Persze kaptunk kötelező feladatokat minden évben, Tolvalynál két emlékezetes kurzusra emlékszem, ami engem is nagyban befolyásolt a saját utam megtalálásában: amikor Cézanne stílusában kellett festeni, illetve amikor fotorealistán.
Bujtás Móni: Kutyás / dog ( 2012) 35 x50 cm olaj/farost
aP: Azért ez mégsem olyan egyszerű, hogy: bátran tedd ki a gondolataid, az érzéseid a vászonra! El kell jutni oda, van ezzel valamiféle belső munka is.
BM: Nekem ez a folyamat nagyon sokáig tartott. Ha visszagondolok miket festettem kezdetben, megmosolygom magam és utólag is hálás vagyok Tolvalynak, hogy ő viszont nem tette. Vigyázott ránk és megvárta míg kinyílik az a virág odabenn. A pécsi egyetem nagy előnye a szabadság, hátránya pedig, hogy nem kerültünk be a vérkeringésbe, kimaradtak fontos elemek, mint a kortárs galériás rendszer és a szcéna meghatározó szereplőinek megismerése. Amikor ideköltöztem Budapestre, úgy éreztem, mintha egy másik országba érkeztem volna. A kívülállás azóta is megmaradt, valószínűleg az alkatom is erre predesztinál, nem szeretek ítéleteket formálni, de még „megmondani” sem. Ugyanakkor ehhez a szakmához elengedhetetlen némi önmenedzselés.
aP: A KuglerArt Szalon Galéria művésze vagy. A téged bemutató kisfilmjükben azt mondtad, hogy neked a festés terápiás tevékenység is. Hogy kell ezt érteni?
BM: Ez így egy kissé túl leegyszerűsítő fogalmazás, nem pontosan így igaz – és ezt a megfogalmazást nem is szeretik a művészek. De ha úgy fogalmazok, hogy a az előre megtervezett termék-előállítással szemben én a folyamatra koncentrálok, az alkotásra, ahogy megszületik valami, azért annak van egy terápiás vonulata is. Na, én pontosan azt szeretem. Nem volt egyszerű a gyerekkorom, amiről nem szeretnék bővebben beszélni, csak azért említem, mert nyilván nem véletlenül választottam ezt a szakmát, szükségem volt rá, hogy el tudjak mélyedni benne. Nem vagyok vallásos, nem remélek segítséget valami felsőbb hatalomtól, festek, így dolgozom fel a traumákat. Nem vagyok verbális alkat, vizuálisan teszem ki magamból mindazt, amit feldolgoztam. A művészet, az alkotás folyamata a feldolgozás egyik útja és nemcsak az alkotónak, hanem a társadalomnak is. A közösségi traumák visszahatnak az egyén életére és viszont. Az én sérülésemben más is megláthatja magát, a kollektív emlékezet rárímel az én emlékeimre.
Bujtás Móni: Kiruccanás / jaunt 2006. 185×185 cm olaj/vászon
aP: A képeid együtt úgy hatnak, mint egy regény. Súlyos nagyregény. Figuratív festészet, de a képek többségén nincs arc, nincs teljes test, csak egy mozdulat. Többnyire talányosak, lehet, hogy egy boldog nyári reggel, de az is lehet, hogy egy nyomasztó őszi nap.
BM: Szeretem nyitva hagyni a dolgokat, és mindig nagyon érdekel, hogy aki a képemet nézi, abban milyen emlékeket, asszociációkat idéz fel. Én odatettem az enyémet, most te jössz. Így kapcsolódom az emberekhez. A régi képeimen egyáltalán nincsenek arcok, mostanában viszont megjelennek néha. Eljutottam oda, hogy már teljes figurák vannak a vásznon. Igaz, sokszor háttal.
aP: Monokróm világ, régies és légies hatás, áttört vásznak. Miért kezdted áttörni, kilyukasztani a vásznat?
BM: Három-négy éve kezdődött. Minimál-festészetet művelek, a lehető legkevesebb matériával és minimális anyaghasználattal próbálom elmondani a nagy történeteket. De még mindig soknak éreztem, és még inkább el akartam venni az anyagból, hogy az a megfoghatatlan érzés, indíttatás, ami munkára sarkall, erősen jelen lehessen, megmaradhasson. Ne tűnjön el a festék alatt a varázs. Másik törevésem, hogy amit felismerem, két dimenziót egymásra vetíteni. Megfestettem egy képet, és bepöttyöztem a tetejét, ám így nyugtalanítóan még egy layer került rá, később inkább kifúrtam a pöttyöket. Ez egy agresszív beavatkozás, feszültséget kelt, a végeredmény mégis légiesebb lesz tőle. Szétfúrom azt, amit előzőleg megcsináltam, a lyukak nálam mindig hordoznak valami fenyegettség érzést, fájdalmat, aminek mögé nézünk. Itt bejön egy újabb dimenzió. Megfestem a képet és kilyukasztom, a festmény kész, befejeződött, már nem foglalkozom vele. Ám amikor később ránézek, eszembe jut a múlt, az idő, amikor készítettem, a régmúlt ami a vásznon van, és akár még további régebbi történetek, a lukak pedig élővé teszik, átengedik rajta a teret, ahol éppen van. Izgalmasnak találtam összekapcsolni a múltat a jelennel, a kilyukasztással ez valahogy működik.
Bujtas Móni: Saint privat ( 2012) 90×100 cm olaj /farost
aP: A színek hiánya is jellemző a festészetedre.
BM: Igen, a színek hiánya állandó. Tolvaly Ernő adta fel az egyetemen feladatnak, fotórealista festmény készítését. Rendszeresen jártam a pécsi kispiacra, ahol mindenféle régi kacatot árultak. Nagyon szeretem az ócskapiacok időtlen lebegését, itt vásároltam régi családi fotókat, ismeretlen emberekről, fürkésztem a képeket, és elfantáziáltam egyes mozdulatokról, vajon miben értek véget. Filmképeslapokat találtam a piacon, például a Kifulladásig című filmből, és nagyon élveztem kikeverni az újabb és újjabb szürkéket. Ennek az örömnek és kíváncsiságnak még ma sincs vége. Szinte lehetetlen, hogy kétszer ugyanazt a szürkét állítsam elő. Régebben sötét, borongós képeket festettem, most azt vettem észre, mintha világosodnának a vásznaim, szeretem és bőven használom a fehéret, és bátran oda merek tenni egy figurát. Nem túl konkrétan, de érzéseket megfogalmazni – ez a koncepció. És persze mindegyik egy kicsit szomorkás, miközben nem tartom magam szomorú embernek.
Bujtás Móni: Kifulladásig / Á bout de souffle 2005.
40×30 cm olaj/vászon
Egyszer véletlenül végighallgattam két látogatót egy kiállításomon, ott ültem a térben, kávézgattam, gondolom, teremőrnek véltek. Bejött két fiú, az egyiknek iszonyúan tetszett, a másiknak legalább annyira nem, amit a falakon látott és vitatkoztak. Lapítottam, nem szóltam, hogy én lennék az alkotó. Érdekelt is, hogy miket beszélnek. Egyikük szerint semmiről se szól, nincsenek arcok, zavaros, unalmas, a másik mélységeket érzett, és kapcsolódásokat talált a saját életével. Aki a “jaj, csak ne lelkizzünk” karakter, annak nyilván nem teszik, aki pedig azt érzi, hogy “rágjuk át magunkat a múlton, hogy tovább tudjunk lépni”, annak bejön amit csinálok.
Bujtás Móni: Párna / pillow ( 2012) 50×70 cm olaj/farost
aP: Összejársz azokkal, akikkel együtt végeztél, van köztetek valamiféle kapcsolat, követítek egymás pályáját?
BM: Tulajdonképpen igen. Bár az szomorú, hogy senki nem lett főállású festő, a többségünk színházi díszlet- és jelmezfestésből él, vagy rajztanár. Tíz éve végeztünk. Olvastam valahol egy statisztikát, hogy a festőszakon végzettek 30 százaléka ilyenkorra már pályaelhagyó. Ezt tapasztalom magam is. El is határoztam, hogy én nem hagyom magam. Az anyagiakról nem érdemes most beszélni, nem panaszkodni szeretnék, valamiféle önmenedzselést muszáj megtanulni. Jelen pillanatban nehéz megmondani, hogy kellenek-e egyáltalán a műalkotások. Kell-e az embereknek a saját környezetükbe, illetve kell-e a társadalomnak. Nehéz ezt kitapogatni. Nem azon a szinten érdemes erről beszélni, hogy meg lehet-e ebből élni, bár nyilván az volna az ideális, hiszen ezt a szakmát választottam. Leginkább a tükörélmény hiányzik, a visszajelzés. Persze a folyamat, amíg a kép születik, az nekem fontos, de nélkülözhetetlen a másik oldal is. Akkor lesz értelme az egésznek.
A cikk lejjebb folytatódik.