Néhány nap múlva, április 8-án emlékezünk meg a talán legismertebb XX. századi képzőművész, Pablo Picasso halálának 50. évfordulójáról. A nevezetes dátum világszerte, de különösen Franciaországban és Spanyolországban számos kiállításhoz – és egyéb rendezvényekhez, például tudományos konferenciákhoz – szolgál apropóul, melyek többségét Picasso Celebration 1973 – 2023 címmel egy francia-spanyol közös munkabizottság igyekszik összefogni. Az évfordulóra külön honlap is készült, ahol az érdeklődők naprakészen tájékozódhatnak a különböző programokról. A több tucat kiállítás közül most egyet emelünk ki – mai körképünk első állomásán, Párizsban.
Picasso Celebration: A gyűjtemény, új megvilágításban – Musée Picasso, Párizs
A művész mintegy ötezer munkáját és 200 ezer tételt tartalmazó archívumát őrző Musée Picasso rendszeresen megújuló állandó kiállítása is természetesen az ő munkásságát mutatja be, s az évforduló kiváló alkalom a „lapok újrakeverésére”. Cécile Debray, a múzeum 2021-ben kinevezett elnöke szerint egy múzeumot, különösen egy olyat, melynek fókuszában egyetlen művész áll, a megkövesedés veszélye fenyegeti, amit akkor tud elkerülni, ha ezer szálon kapcsolódik a maga korához, nyitott a vitára, a kritikára is. Ezért úgy gondolta, hogy az új állandó kiállításnak arra a kérdésre kell keresnie a választ, mit jelent Picasso általában a XXI. század embere, és ezen belül különös hangsúllyal a XXI. század művészei számára. S hogy valóban egy új megközelítés érvényesülhessen, kurátornak az ismert brit divattervezőt, Sir Paul Smith-t kérte fel, lényegében szabad kezet adva neki a koncepció kialakításához és az azt tükröző művek kiválasztásához. Az augusztus 27-ig látogatható tárlat kortárs szemmel tekint Picassora és azt demonstrálja, mennyire fontos munkássága a ma embere és a mai művészek számára. Picasso számos kedvenc témája, így például a háború, a bikaviadalok, a szexualitás önálló blokkot kap a tárlaton. Az utóbbi témában többek között egy Louise Bourgeois-mű képviseli a kortársakat, mint „az egyetlen nőművész, aki a szexualitás ábrázolásában versenyre kelhet Picassoval”. A kortárs megközelítés lehet kritikus is: a kongói Chéri Samba például az Amikor nem maradt semmi… Afrika csak egy gondolat című festményén például a művész azért ábrázolja önmagát Picassoval együtt, hogy kifejezze tiszteletét azok iránt a névtelen afrikai művészek iránt, akiknek hagyományos maszkjai a kubizmus fontos inspirációs forrásai voltak. „A nyugat képmutatása – mondja Chéri Samba –, hogy ezeket a maszkokat nem ismeri el művészetnek”.
Maradunk még Párizsban, hiszen ez az a város, ahová bármikor mehetünk, mindig találkozunk izgalmas kiállításokkal. Először a régebbi századok művészetét kedvelők figyelmét hívjuk fel egy július 17-ig nyitva tartó tárlatra.
Giovanni Bellini: Kereszthatások – Musée Jacquemart-André, Párizs
Bellini, egy festőcsalád legfiatalabb és legismertebb tagja, „a velencei iskola atyja”; műhelyéből olyan mesterek kerültek ki, köztük Giorgione és Tizian, akiknek jelentőségét a művészettörténet még az övénél is nagyobbra értékeli. A Musée Jacquemart-André július 17-ig látogatható tárlata, mely a maga nemében az első Franciaországban, mintegy 50 mű segítségével mutatja be, hogyan épült be Bellini műveibe a régebbi mesterek és a kortársak hatása, a bizánci művészettől kezdve Antonello de Messináig – akinek művei a flamand festészet erős befolyását tükrözték –, továbbá Donatelloig és Mantegnáig. De Bellini művészete nemcsak a régebbi vagy a nálánál idősebb festők hatása alatt újult meg időről időre; sokat tanult tanítványaitól, köztük az említett Giorgionétól és Tiziantól is. A tematikus egységekben, alapvetően a kronológiai sorrendet követve bemutatott anyagban a világhírű múzeumokból, így a Louvre-ból, a madridi Museo Thyssen-Bornemiszából vagy a berlini Gemäldegalerie-ből érkezett művek mellett olyan, magángyűjteményekből kölcsönadott képek is szerepelnek, melyeket a nagyközönség korábban még nem láthatott.
Manet/Degas – Musée d’Orsay, Párizs
Március 28-án nyílik és július 23-ig lesz látogatható az a kiállítás a Musée d’Orsay-ban, ami a XIX. század 60-as-80-as évei két meghatározó mesterének műveit egymással párbeszédbe állítva mutatja be. Ezek voltak azok az évtizedek, amikor a két művész párhuzamosan ért fel sikerei csúcsára. (Születési dátumukban mindössze két év volt a különbség, Degas azonban 34 évvel élte túl pályatársát.) A tárlat, miközben felvonultatja a két művész számos remekét, bepillantást enged személyes kapcsolatukba is, melyet rövid ideig a barátság, később inkább a rivalizálás jellemzett. Utóbbi persze nem zárta ki, hogy elismerjék egymás nagyságát, amit legékesebben az a tény bizonyít, hogy Degas Manet egyik legnagyobb gyűjtője is volt – főként annak halála után. A kávéházi jelenetektől kezdve a lóversenyeken át a prostituáltakig számos közös témájuk volt, baráti és gyűjtői körükben is sok volt az egyezés, különböző hátterükből, eltérő temperamentumukból és felfogásukból adódóan – Manet igazi nyitott, társasági ember volt, Degas inkább visszahúzódó – azonban különbözőképp látták a sikerhez vezető utat is, melyre végül mindketten rátaláltak. Éppen ez, a sikerhez vezető út sokféleségének bemutatása teszi a kiállítást különösen tanulságossá, mert kiválóan érzékelteti, milyen sokféle előzményen alapul mindaz, amit ma a modern festészet címszava alatt tart számon a művészettörténet. A kiállítást szeptembertől a New York-i Metropolitan Museum is bemutatja.
Basquiat × Warhol. Négy kézzel festve – Fondation Louis Vuitton, Párizs
Ha Manet és Degas neve önmagában is elég ahhoz, hogy hosszú sorokat generáljon egy múzeum bejárata előtt, akkor legalább ennyire igaz ez a következő párizsi kiállítás két főszereplőjére, Andy Warholra és Jean-Michel Basquiat-ra is.
A két név külön-külön is kasszasiker, együtt pedig duplán az, gondolják a múzeumok, ráadásul a két művész közös bemutatása egyáltalán nem erőltetett, hiszen legendás kapcsolat fűzte őket egymáshoz egészen Basquiat fiatalon bekövetkezett haláláig, s ez a kapcsolat 1984-85-ben mintegy 160 alkotás közös létrehozásában is megnyilvánult. Ezt a közös munkásságot Budapesthez legközelebb eddig a bécsi Kunstforum Wien mutatta be 2013/14-ben, a Fondation Louis Vuitton április 5.-augusztus 28. között látogatható tárlata azonban lényegesen átfogóbb lesz és számos újdonsággal szolgál a bécsi tárlat látogatói számára is. A világ jelenlegi leggazdagabb emberéhez, Bernard Arnault-hoz köthető alapítvány ráadásul Basquiat életművébe már igencsak bedolgozta magát; 2018-as kiállítása Basquiat munkásságának egyik legnagyobb szabású, a múzeum számára példátlan közönségsikert hozó bemutatója volt. A két művész közös munkáinak több mint fele, köztük több, monumentális méretű alkotás lesz most látható Párizsban, gazdag dokumentumanyaggal kiegészítve és jól példázva azt, amit a pályatárs és e közös munka időnkénti szemtanúja, Keith Haring úgy jellemzett, mint „szavak helyett festmények útján létrejött beszélgetést a két művész között, két szellem, két lélek összefonódását egy harmadik, különlegesen egyedi szellemben és lélekben”. (A két művész együttes munkája egyébként kettejük közös műkereskedője, Bruno Bischofberger ösztönzésére kezdődött, akkor még egy fiatal olasz művész, a nég ma is aktív Francesco Clemente bevonásával; az első 15 munka elkészítése után érlelődött meg bennük az elhatározás, hogy alkalmanként továbbra is együtt dolgozzanak.) A közös munkák mellett szerepelnek a tárlaton az együtt létrehozottakkal párba állítható, de csak egyikükhöz köthető festmények is, illetve, annak igazolására, milyen energiákat szabadított fel a művészekből a a 80-as években a New York-i szcéna, néhány pályatárs, köztük a már említett Keith Haring mellett Jenny Holzer, Kenny Scharf és Michael Halsband munkái is.
Párizs után következzék néhány kiállítás Londonból.
Az impresszionizmus után: a modern művészet felfedezése – The National Gallery, London
A londoni National Gallery március 25-én nyíló és augusztus 13-ig látható tárlatáról szinte alig hiányzik valaki azok közül, akik meghatározó szereplői voltak az 1880-1906 közötti évek – a modern festészet kialakulásának művészettörténeti jelentőségű időszaka – képzőművészetének. És mivel ekkor Párizs volt az európai színtér fővárosa, a fő hangsúly érthető módon a francia fővároson, a Belle Epoque időszakán van, de kellő figyelem jut az olyan városokra is, mint Barcelona, Brüsszel, Berlin és Bécs. A kiállítás azon a ponton kezdődik, amikor a művészet már nem a külvilág hagyományos leképezését tekinti feladatának és az irányzatok és városok vagy régiók szerint tagolt anyag különböző fejezetein keresztül eljut az absztrakcióig. A tárlat sokféle igénynek felel meg egyidejűleg; a nagy nevek bűvöletében élőknek és azoknak, akik sokadszorra is szívesen néznek meg közismert remekműveket, a Meghatározó szereplők címet viselő szekciót ajánljuk első helyen Cezanne, Van Gogh, Gauguin és Rodin műveivel; aki szívesen fedez fel újat, nálunk talán kevésbé ismert alkotókat, azoknak viszont a Barcelona és Brüsszel szekciókat, többek között Hermenglido Anglada-Camaras, Ramon Casas i Carbo, Santiago Rusiñol i Prats, illetve Jan Toorop, Georges Minne munkáival. Természetesen nem hiányoznak a Nabis, a Vadak vagy a német expresszionisták munkásságát és további fontos mozgalmakat, csoportokat, illetve ezek közismert és kevésbé ismert tagjait bemutató szekciók sem, így a kiállítás egésze meggyőzően demonstrálja a modern művészethez vezető utak sokféleségét.
Peter Doig – The Courtauld Gallery, London
2021-es felújítása óta először ad helyet kortárs művész szóló show-jának a tekintélyes londoni kiállítóhely. Peter Doig, a kortárs figuratív festészet egyik legismertebb és a gyűjtők által is favorizált alakja, húsz évvel ezelőtt „kivonult a világból” és Trinidadon telepedett le, ahonnan csak 2021-ben költözött vissza Londonba. Mostani kiállítása a The Courtauld Gallery-ben az Európába való visszatérése után született, rendszerint nagyobb méretű munkáit mutatja be, melyekben azonban elevenen él még a karibi térségben töltött idő emléke – annál is inkább, mert a kiállított alkotások egy részén még ott kezdett el dolgozni. Ily módon a május 29-ig látogatható tárlat a művész élete egy átmeneti időszakának krónikája; a festmények a legkülönbözőbb helyeket, embereket és emlékeket örökítik meg és bepillantást engednek a művész folyamatosan gazdagodó festői eszköztárába. Pontosabban nem is csak a festőibe, hiszen a tárlaton kiemelt figyelmet kap grafikai munkássága is, melynek keretében az utóbbi években egyedi rajzok és sokszorosított munkák egyaránt nagyobb számban születtek. Doig számára a kiállítás helyszínének is nagy jelentősége van, hiszen a Courtauld Nagy-Britanniában egyedülállónak számító impresszionista és posztimpresszionista gyűjteményében ismerkedett meg évtizedekkel ezelőtt Cézanne, Gauguin, Manet, Monet, Pissarro és Van Gogh azon munkáival, amelyek komoly hatással voltak ifjúkori útkeresésére. A tárlatnak még egy, a közelmúltban zárult, meglehetősen bizarr per is jó reklámot csinált: a festőt azért citálták bíróság elé, mert nem vállalta egy olyan kép szerzőségét, melynek tulajdonosa ezt bizonyítottnak látta. (A bíróság ezt másképp ítélte meg és Doignak adott igazat.)
Akció, Gesztus, Festék: Nőművészek és a globális absztrakció 1940-70 – Whitechapel Gallery, London
A neves londoni Whitechapel Gallery komoly misszióra vállalkozott nagyszabású, egy tekintélyes összetételű nemzetközi tanácsadó testület közreműködésével szervezett, május 7-ig nyitva tartó kiállításával: annak bizonyítására, hogy a gesztuális absztrakció mesterei közé távolról sem csak fehér férfiak tartoztak a második világháborút követő évtizedekben. „Bizonyítékként” a tárlat 80 női alkotó, köztük Reigl Judit több mint 150 munkáját mutatja be, hozzájárulva ahhoz, hogy életművük végre jelentőségükhöz méltó értékelést kapjon. Igazolja a tárlat azt is, hogy miközben az absztarkt expresszionizmust jobbára az USÁ-hoz kötik, hasonló utakon más régiókban is jártak a művészek a múlt század közepén; a példák sora az európai art informeltől és arte poverától a kelet-ázsiai kalligrafikus absztrakción keresztül a kísérleti, erősen politikai töltetű közép- és dél-amerikai, közel-keleti pozíciókig terjed. Laura Smith, a kiállítás kurátora arra is felhívja a figyelmet, hogy a kiállító művészek munkáiban, miközben látásmódjukban sok a közös elem, saját országuk, régiójuk kulturális és politikai dimenziói is tükröződnek. Néhányan közülük, így Mary Abbott, Joan Mitchell, Lee Krasner, Helen Frankenthaler, Elaine de Kooning vagy Reigl Judit ma már sztárstátuszt élveznek, de többségük, így például a dél-koreai Wook-kyung Choi, a Mozambikban született olasz Bertina Lopes, az ukrajnai származású amerikai Janet Sobel, az argentín Marta Minujín, vagy az iráni Behjat Sadr neve egyelőre inkább csak szakmai körökben mond sokat.
Aki május 7-ig nem jut el Londonba, két újabb esélyt kap a kiállítás megtekintésére, a 150 művet ugyanis június 3.-október 22. között az arles-i Fondation Van Gogh, majd december 2. és 2024. március 3. között a Kunsthalle Bielefeld is bemutatja.
Souls Grown Deep like the Rivers: Fekete művészek az amerikai Délről – Royal Academy of Arts, London
A Royal Academy of Arts június 18-ig látogatható kiállítása a neves XX. századi afroamerikai költő, Langston Hughes egyik versének utolsó sorát választotta címéül (szabad fordításban: a lelkek mélyen összefonódnak, csakúgy mint a folyók) és ez a neve annak a jelen tárlatot szervező alapítványnak is, melynek célja, hogy az afroamerikai művészeket beemeljék a művészeti kánonba. Azokat a művészeket, akik az ismert és elfogadott művészeti gyakorlatoktól nagyon soká elszigetelten, a kézműves hagyományokra is támaszkodva, a mindennapi életben hozzáférhető anyagokkal dolgozva – így például agyagból, gyökerekből, hulladékokból – hozták létre munkáikat, melyeknek témája gyakran nehéz sorsuk, a szegregáció, a rasszizmus volt. Témáik többsége ugyanakkor ugyanaz, mint a „fősodorba” tartozó pályatársaiké, így például a gazdasági egyenlőtlenségek, a társadalmi marginalizáció, a múlttal való szembenézés vagy a szexualitás. Az olyan művészek, mint Thornton Dial, Lonnie Holley, Nellie Mae Rowe vagy Purvis Young, az USÁ-ban ma már közismertnek számítanak, de Európában ez az első nagyobb szabású bemutatkozásuk.
Hilma af Klint & Piet Mondrian: Az élet formái – Tate Modern, London
A címben szereplő két művész közös kiállítása a Tate Modernben április 20. és szeptember 3. között az év egyik nagy londoni slágerének ígérkezik, miközben első ránézésre nem könnyű megfejteni, mi művészetük közös nevezője. A svéd festőnőt, Hilma af Klintet főként az ezotéria, a lélek belseje felé irányuló utazás, a misztikum vonzotta, a holland Mondriant a geometria és a minimalizmus érdekelte. Hilma af Klint 82, Mondrian 72 évet élt, ugyanabban az évben, 1944-ben haltak meg, anélkül, hogy valaha is találkoztak volna. Mondriant hosszú ideje a XX. század első felének legfontosabb mesterei közé sorolja a művészettörténet, Hilma af Klint nevét a közelmúltig inkább csak a képzőművészet iránt komolyan érdeklődők ismerték. A fordulatot a Guggenheim Museumban 2018-19-ben rendezett, sokatmondó című („Festmények a jövőnek”) nagyszabású életmű-kiállítás hozta meg számára, amely némi meglepetésre a nagy múltú múzeum leglátogatottabb időszaki tárlatává vált. A két művész sokak számára talán talán váratlan együttes szerepeltetése mellett mégis nyomós érv szól: mindketten hagyományos tájképek festőjeként kezdték, majd pályájuk során gyorsan eljutottak az absztrakcióhoz és mindketten azt szerették volna elérni, hogy az első „igazán absztrakt” festmény megalkotása az ő nevükhöz fűződjön. És sok a közös abban is, ami elvezette őket az absztrakcióhoz, aminek valóban korszakos mestereivé váltak: a vallás, a természet alapos tanulmányozása, a XX. század tudományos forradalma. A tárlat mintegy 250 tétele – a festmények és rajzok mellett számos dokumentum – jól nyomon követhetővé teszi, hogyan reflektál a két festő korának radikálisan új elméleteire, tudományos felfedezéseire. A kurátorok joggal büszkék arra a ritka bravúrra, hogy sikerült egy tető alá hozniuk Hilma af Klint tíz monumentális festményből álló 1907-es ikonikus sorozata, A tíz legnagyobb valamennyi darabját.
Londonban számos további kiállításra is indokolt lenne felhívni a figyelmet – például David Hockney immerzív tárlatára a Lightroom nevű új kiállítóhelyen –, de inkább tegyünk egy kitérőt Manchesterbe, annak érzékeltetésére, hogy, ha már Nagy-Britanniában járunk, érdemes körülnézni a fővároson kívül is.
Yayoi Kusama: Te, én és a ballonok – Factory International, Manchester
Az éppen e napokban 94. születésnapját ünneplő, továbbra is igen aktív Yayoi Kusama pályája során éppúgy tartozott a nagyon felkapott művészek közé, mint a háttérbe szorultakhoz; most éppen sokadik virágzását éli. Kiállításainak bejáratánál rendre tömegek várnak bebocsájtásra; különösen népszerűek ikonikus Végtelen tükörszobái (Infinity Mirror Rooms), melyek néhány percre a végtelen tér illúzióját és élményét kínálják azoknak, akiknek van türelmük kivárni a hosszú sort. Így volt ez legutóbb a berlini Gropius Bauban és minden bizonnyal így lesz abban a manchesteri művészeti központban, a Factory International-ben, amely új helyét gyakorlatilag Kusama kiállításával nyitja meg június 29-én, hogy aztán augusztus 28-ig fogadja a látogatókat. (Ennek az intézménynek a létrehozása a Tate Modern 2000-ben történt megnyitása óta a legnagyobb, közpénzekből finanszírozott brit művészeti projekt eredménye.) A kiállítás lényegében egyetlen hatalmas helyspecifikus installáció, amely magába foglalja a művész által pályájának legutóbbi három évtizedében született ismert munkáit, köztük gigantikus méretű pszichedelikus kreációit, felfújható figuráit, így az óriás babákat, szemkápráztató tájakat és persze a védjegyévé vált, mindent beborító pöttyöket.
Befejezésképp egy februárban nyílt dániai kortárs kiállításra hívjuk fel a figyelmet.
Dana Schutz: Köztünk – Louisiana Museum of Modern Art, Humlebæk, Dánia
Az amerikai Dana Schutz a kortárs festészet figuratív vonulatának egyik jelentős képviselője, aki – a The New York Times szerint – „reményt ad arra, hogy a festészet kitart addig, amíg emberek élnek a földön”. A június 11-ig a humlebæki Louisiana Museum of Modern Artban látható, majd ezt követően a párizsi Musée d’Art Moderne-be „továbbköltöző” tárlata élénk visszhangot váltott ki, több művészeti folyóirat, köztük a tekintélyes Apollo Magazin máris a legjobb idei európai kiállítások közé sorolta a Schutz eddigi pályájának gazdag keresztmetszetét adó tárlatot.
Schutz a kortárs festészet nagy történetmesélői közé tartozik, aki az embereket és az emberek közötti kapcsolatokat komplex és gyakran gigantikus méretű kompozíciókban mutatja be. Elsősorban az foglalkoztatja, ami az embereket elválasztja vagy összeköti, ami történik közöttük. Művei azok szemlélőiben egyidejűleg váltanak ki lelkesedést és zavart, egyszerre ráznak meg és okoznak vidám perceket. Egyre több szereplővel benépesített és egyre komplexebb munkái egyfajta kortárs mitológiát építenek; úgy nagyon maiak, hogy közben jól érzékelhetően reflektálnak a művészettörténeti előzményekre.
Borítókép: Peter Doig: Alpinista, 2022, pigment, vászon, 295 x 195 cm, © Peter Doig. Minden jog fenntartva, DACS 2023
