Hétfő óta azon töpreng mindenki, a kultúra szereplői és a közönség is, hogy vajon mi történhetett a decemberi keltezésű, kiszivárgott törvényjavaslat és a parlament elé került, jelentősen kilúgozott, és szerdán keresztül vert változat között. Tüntetés, petíció, fölháborodás természetesen volt. De ilyesmi még nemigen hatotta meg a kormányzatot. Virágzik a kremlinológia: hogy az MMA feküdt keresztbe és lobbizta ki, hogy súlyos passzusok kerüljenek ki a törvénytervezetből. Hogy a két kvázi erőcentrum, a piros sarokban az EMMI plusz PIM, illetve a kék sarokban az MMA közül most ez utóbbi vitt be egy gyomrost, úgyhogy az előbbiek bukták a törvényjavaslatot. Merthogy a ringmester sosem engedi, hogy valaki túl nagyra nőjön. És persze ott van a teóriák között az is, hogy trükk az egész, csak „tesztelés” volt, később újra megpróbálják az NKA maradékainak ledarálását, és a független színházak elvágását.
Nem kenyerünk a kamarilla-politika fürkészése, de az tényleg szembetűnő volt, hogy az októberi és decemberi javaslat csak statisztaszerepet osztott volna az MMA-ra. És hogyha már az NKA pénze fölött sem rendelkezhetnek, akkor ugyan mi marad nekik?
Maradt jócskán elfogadhatatlan eleme ennek a szerdán elfogadott törvénynek, és az NKA jelenlegi működése is katasztrofális. Mégis, ha a kormányzat az eredeti, azaz december eleji, kemény változattal próbálkozna még valaha, azzal magát vinné csapdába. Ha ugyanis a jog (az általuk írt jog) keretein belül a legmesszebbre mennek a kultúra kiszorításában, egy ponton túl nem marad további eszközük. Minthogy a kritikus kultúrát teljesen elhallgattatni nem tudják, számukra nem lesz egyéb, mint a konkrét betiltások, az erőszak.
Ehhez képest a kormányzati háttéremberek úgy kommunikálnak, mintha semmi nem történt volna a múlt héten. Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, akit sokan a javaslatok mögött sejtenek, az ATV-ben szerda este úgy beszélt, mintha a kiszivárgott szövegek nem is léteznének. L.Simon László a parlamenti vitában azt mondta, „semmi nem sérti Magyarországon az alkotói szabadságot”, és persze kioktatta a törvény kritikusait, mondván „nem értik az államháztartási rendszer működését”. Mintha itt arról volna szó.
Akinek szemernyi kétsége lett volna afelől, hogy mi volt az elmúlt majd’ tíz év kormányzati kulturális politikájának lényege (és a múlt hét tétje), az most tisztán felismerhette. Az alternatívák kíméletlen megszüntetése, végső soron a kritikus kortárs kultúra eliminálása. Pont. Semmi másban nem foglalható össze mindaz a törekvés, amelyet az elmúlt évek során láthattunk: a vezetőcserék és hagymázas intézményalapítások, az MMA szuperpozícióba emelése, a beleölt tengernyi pénz, az NKA fokozatos bedarálása, a releváns kortárs kultúra de facto kiirtása a közmédiából és még sorolhatnánk napestig, fölösleges volna, annyiszor elmondtuk már.
A kormányzat végre napnál világosabban bemutatta, mi a cél: „ne legyen semmi”, ahogyan azt éppen Gothár Péter klasszikus filmjében, a Megáll az időben (1981) mondja Pierre. Ha már itt tartunk, ismételjük meg: annak, ami most történt, a világon semmi köze nincs semmiféle színházi, vagy másutt zajlott zaklatási ügyhöz. A szokásos félrevezetés volt ez is. Csak most még cinikusabb volt a kommunikáció, egy valóban életbevágó társadalmi kérdést, a #metoo fogalmát és mozgalmát használta föl a kormány, hogy valódi céljait takargassa. A hatalommal való visszaélés, az erőszaktétel éppen pártunk és kormányunk sajátja, a domestic violence az ő rutinjuk.
Többféle cél cinikus és praktikus egyesítését láttuk: leszámolás a kultúrával, közben nyílt hadüzenet az ellenzéki vezetésű városoknak és azok polgárainak.
Bármit is fogadtak el szerdán, ne feledjük, a kiszivárgott tervezetek, vagy inkább módosítók – a műfajt is nehéz meghatározni –, szóval az ismertté vált szövegek egyrészt az NKA maradékainak felszámolását, másrészt a független színházi műhelyek ellehetetlenítését célozták, harmadrészt pedig adminisztratív játszmákkal vennék el az önkormányzatoktól a színházaikat, s ha nem adják, akkor rájuk tolnák a fenntartás teljes anyagi felelősségét: bukjanak bele ők a pénzhiányba. Ez utóbbi kódolva, de benne maradt az elfogadott szövegben is.
Egyetlen percre sem volt hiteles az október 13-át követő békülékeny retorika. Világos: Budapestet meg kellett büntetni. Mivel lehet a legjobban? Ami a legerősebb, az az identitását jelentő kultúra. Olyan helyzetbe kell hozni, hogy ne tudjon eleget tenni fenntartói kötelezettségeinek, ne legyen pénze támogatni azt a kulturális színteret, amely önazonosságának alapvető eleme. Más amúgy sem maradt a kezében, mint kulturális intézményei.
A törvénytervezetek fő elemei annyira elvitték a fókuszt, hogy a részletekben lakó további ezernyi apró ördögre nem is maradt figyelem. Mert szintén abban a módosító-kazalban szerepeltek még olyan csekélységek, mint, hogy a Magyarságkutató Intézetnek legyen joga régészeti feltárásokat végezni, vagy, hogy létre kell hozni egy kulturális „agytrösztöt” (sic!), amelynek vezetője a PIM főigazgatója lesz. Az agytrösztből végül a Nemzeti Kulturális Tanács lett, amely az NKA-t nem kapta meg, de a változás ugyanabba az irányba hat, és ezt a törvényalkotó nem is titkolta el: olyan kulturális rendszert építeni, amely képes a központi politikai direktívákat végrehajtva, új irányba állítani ezt a „nemzetstratégiai” ágazatot.
Ez a cél sosem érhető el. A kultúra nem irányítható, és már önmagában rendkívül szomorú, hogy ezt a közhelyet újra el kell ismételni, amikor Aczél György lassan harminc éve halott.
A szövegekben (hiszen legalább három verzió létezik a javaslatcsomagból, amelyeket amúgy Fekete Péter államtitkár „munkaváltozatoknak” nevezett) folyamatosan a központi kultúrairányítás víziója jelenik meg, és valóban szinte hihetetlen, hogy szerzője vagy szerzői fejében ezek a képzetek éljenek. „…A kulturális szféra dinamikus és fenntartható fejlődésének záloga az egyes kulturális szakágazatok összehangolt, szinergikus irányítása. (…) a Nemzeti Kulturális Tanács (…) feladatkörébe utalandó a magyar kultúrában követendő irányok, prioritások meghatározása, ennek megfelelően a kultúrára szánt összegek egy részének strukturálása.”
Ebből végül ez lett: „A kulturális ágazatok dinamikus fejlődésének záloga az egyes kulturális ágazatok összehangolt irányítása. Ebből kifolyólag indokolt egy szakmai testület létrehozása. Ennek szellemében a törvény létrehozza a Nemzeti Kulturális Tanácsot, amely javaslatot tesz a kultúra kormányzati stratégiájára.”
Nehéz elképzelni, hogy ne férne a kormányzati fejekbe, hogy a kultúrával semmi egyebet nem kell tenni, mint hagyni, hogy működjön, az alkotóművészeknek, kultúraközvetítőknek, az intézményeknek egyszerűen csak szabadság kell. Nagyon is értik, és éppen ez a problémájuk. A kormányzat a maga szempontjából pontosan azonosította a veszélyeket: a művészet autonóm működésmódjai, kritikai vagy akár szubverzív gyakorlatai valóban folyamatos kérdőjeleket állítanak mindenfajta hatalom elé. Jól tudják, hogy a politikai színtéren ma semmi sem képes komolyabban veszélyeztetni a pozícióikat, kritika és ellenállás csak a civil szférától, az egyetemi-tudományos szférától és a kultúrától várható.
Jelen volt és van ugyanakkor nem kevés frusztráció is, hiszen az elmúlt szűk évtizedben gründolt intézményrendszerük, élén az MMA-val, tökéletesen improduktívnak bizonyult. Nincs kimeneti teljesítmény, miközben a rendszer hatalmas pénzeket emészt föl. Nem mellesleg, éppen az MMA intellektuális csődje mutatta meg: irányított kultúra nem létezik. Nem lehet műveket létrehozni, művészetről beszélni, gondolkodni úgy, hogy a kritika, a kérdezés, szembenézés elemét kivesszük a gyakorlatokból. (Csak egy színes apróság a házunk tájáról: az MMA nemrég megrendezett, kétnapos kritika-konferenciáján, a műkritikai szekcióban senkit sem találtunk, aki ma, műkritikával relevánsan foglalkozna. Vajon miről folyt a szó a Vigadó fényes termeiben?) Ezen a website-on is többször próbáltuk megfejteni, mi az a művészetfogalom, amelyet a NER kerget, de nem jártunk sikerrel. A csak esztétizáló, dekoratív művészet, amely semmilyen viszonyban nincs azzal a kontextussal, amelyben létrejött, menthetetlenül üres marad – nem véletlen, hogy nincs is iránta érdeklődés.
Mi jöhet most?
Ami eddig: a kivéreztetés folytatása. Különös pillanat volt, amikor Jordán Tamás a hétfői tüntetésen arra utalt, hogy talán az MMA akadályozhatta meg a durva változat elfogadását, és a tömeg szolidan ugyan, de megtapsolta a köztestületet. Ha van bennük becsület, továbbra is akadályozhatják, hogy az NKA, amely már egyébként is romokban van, a földdel váljon egyenlővé. Az persze nem ártana, ha ők sem nyelnék le egészben a maradékait. Az NKA-val kapcsolatban tehát marad a patthelyzet, miközben a cél az autonómiájának helyreállítása lenne.
Budapest (ahogy más ellenzéki városok is) nyilván harcba fog szállni az intézményeiért, és ezt is kell tennie. A színészek és kultúracsinálók pedig végre újra kiálltak valamiért: 2012-14-ben a képzőművészek akcióztak, most ők. El kellene hinniük saját magukról, hogy van erejük. A közönségükkel együtt nem is kicsi.
Nyitókép: Karácsonyi enteriőr halászcsárdában, 2019. Fotó: Erdei Krisztina
