ArtPortal: Mindketten nagyon fiatalon indultak neki az ismeretlennek. Mi késztette önöket erre?
Lökös Péter: Két sikertelen felvételi kísérletem volt a Képzőművészeti Egyetemen, ezért úgy döntöttünk, hogy Franciaországban próbálkozunk, ahol sokkal könnyebb bejutni valamelyik művészeti iskolába. Az is közrejátszott a döntésünkben, hogy Magyarországot túl szűknek, zártnak éreztük.
Debreceni Éva Debra: Többen feltették a kérdést, hogy miért mentünk el. Úgy éreztük, hogy kinőttük ezt az országot, olyan, mintha szűk ruhát adnának ránk. Túl szoros, nem tudunk benne mozogni.
LP: Amikor nyáron Budapesten dolgoztunk a Hegyvidék alkotótáborban, elmentünk megnézni a Matisse-kiállítást a Szépművészeti Múzeumban. Nem volt nagyon jó kiállítás, de utána végignéztük az európai festészetet és a 17–18–19. századi magyar művészek képeit, és nagyon érdekes volt összehasonlítani, hogy azonos időben mit csináltak a nyugati és a magyar festők. Tanulságos volt látni ezt az éles kontrasztot.
AP: Nagy bátorság és elszántság kellett vállalkozásukhoz. Volt ismerősük Franciaországban, akinek a segítségére számíthattak vagy nem volt pontos úti céljuk?
LP: 2011-ben mindent felszámoltunk, 2012 elején felpakoltuk az autónkat és útnak indultunk. Kalandos kezdet volt, annál is inkább, mivel szinte semmink nem volt, csak annyi, amit az autóval magunkkal hoztunk. Indulás előtt, az utolsó pillanatban találtunk kapaszkodókat. Vannak olyan szervezetek, mint amilyen például a Workaway, amiken keresztül kisebb szállodákban vagy családoknál napi négy-öt órai munkáért szállást, ellátást lehet kapni, és ez nekünk ideális megoldásnak látszott. Elsősorban angol nyelvű helyeket kerestünk, mert a francia még mind a kettőnknek nehézséget okozott. Egymást követően három különböző helyen dolgoztunk, többnyire jól éreztük magunkat, és főleg sok új, jó és rossz tapasztalattal gazdagodtunk. Néhány így töltött hónap után úgy döntöttünk, hogy megpróbálunk önállósodni és letelepedni valahol. Egy ismerősünk segítségével bekerültünk egy kallódó fiatalokat segítő otthonba, egyfajta munkásszállásra, de ez Franciaországban teljesen mást jelent! Csak ámultunk, hogy milyen körülmények közé kerültünk. Itt lehetőség nyílt francia nyelvtanulásra is, így 2013-ben elkezdtem körülnézni, hogy hol lehetne képzőművészeti iskolába beiratkozni. Így kerültünk Sète-be: a felvételi vizsga előtt egy egyéves előkészítőt kellett elvégezni, és ez az egy év tulajdonképpen úgy telt el, hogy az egyik sokk a másik után ért, mert a magyarországi művészeti elképzeléseim erős konfrontációba kerültek az ittenivel.
AP: Mi volt a legnagyobb különbség?
LP: Magyarországon magániskolában két felvételire is komolyan felkészültem. Tudtam, hogy mik az elvárások, ennek alapján össze tudom hasonlítani a kétféle rendszert. Más a referenciarendszer, más az egésznek a szerkezete, mert míg Magyarországon egy-egy mester köré épül egy osztály, addig itt az alapelv az, hogy „csinálj, amit akarsz, csak legyen értelme”. Jó tanáraink voltak, és keményen dolgoztam, de nekem ez a módszer nem nagyon felelt meg. Két éve voltunk már Franciaországban, amikor első gyermekünk érkezett, és akkor kicsit megtorpantunk, elbizonytalanodtunk, hogy mi is legyen, hogyan tovább. Egy évet kihagytam, nem felvételiztem. Mindenféle munkákat vállaltunk, ebből tartottuk fenn magunkat, aztán 2015-ben több sikeres felvételi vizsgát követően Annecy-t választottam és ott kezdtem el a képzőművészeti iskolát. Egyrészt azért, mert nagyon jó hírű iskola, másrészt mert így Genfen keresztül könnyebben lehetett Magyarországra utazni, ami a kicsit és a nagyszülők érdekében újra fontos szempont volt. Sète-ből ez máig bonyolultabb, de már megvannak a bevált útvonalaink. Egy évig bírtuk csak Annecy-ben, mert egészen más volt a légkör, mint amit Dél-Franciaországban megtapasztaltunk és megszerettünk. Közben megszületett a második gyermekünk is és akkor már négyen költöztünk vissza Sète-be. Montpellier-ben folytattam az iskolát és ott diplomáztam. Az első két év nagyon nehéz volt, mert kicsit elveszettnek éreztem magamat. Magamra voltam utalva, senki nem segített, viszont a harmadik évtől már nagyon jó volt, akkortól ugyanis Nicolas Bourriaud lett a kortárs szekció igazgatója. Sok művészt hívott meg hozzánk előadást tartani, beszélgetni velünk vagy workshopot vezetni. Egy hihetetlenül sokszínű nemzetközi körben éltünk. Szoros kapcsolatban volt az iskolánk az orvosi egyetemmel, átjártunk hozzájuk előadásokat hallgatni, és ismerkedhettünk az anatómiával.
AP: Mennyiben változtatta meg korábbi elképzeléseit magáról az alkotási folyamatról mindaz, amit a francia művészeti tanulmányok során megismert?
LP: Nekem mindig is a romantikus festőművész szerep tetszett és ezt az álomképet követve jutottam el a kortársig. Itt kint, az egyetemen ébresztettek rá, hogy nem a technikai felkészültség az elsődleges, hanem előbb magammal kell tisztában lennem. Az egyetemi évek alatt világossá vált számomra és egyre pontosabban tudtam megfogalmazni, hogy mi is az, ami engem hajt, feszít, előre lök. Mi az, ami a művészet nélkül is érdekelne és miért.
AP: Ebből alakult ki, hogy a kezdeti festészet-rajzolás iránti érdeklődése más médiumokhoz is elvezette? Installációkat, assemblage-okat, szlogeneket „hirdető” plakátokat, rendhagyó szobrokat készít, dolgozik a hanggal is és persze rajzol, fest is. Az eszközök kiválasztása mindig attól függ, hogy melyik a legalkalmasabb gondolatai tolmácsolására?
LP: A munkáim, akármilyen médiumról legyen is szó, mindig az ember és a test problémáján keresztül fogalmazódnak meg. A nagy témák persze az élet és a halál, de engem az is nagyon foglalkoztat, hogy mi marad utánunk. Nagyon izgatnak a rajzolatok a homokban, a lenyomatok. Hosszas kutatás eredménye, hogy ma már tisztában vagyok vele, hogy mi is az, ami ezekben a lenyomatokban annyira érdekel. Nevezetesen, hogy ezek a múlt tanúi, ugyanakkor, érzésem szerint, nagyon is élőek. Mondhatni, szinte több energiát sugároznak, mint néha a test jelenléte. Azaz a hiány negatív ráközelítés a létezésre. Az ellentétek, a kontrasztok, a jelenlét és hiány mindig is nagyon vonzottak, mint kifejezési formák. A nyom, a lenyomat az akciót, a történést, az energiát rögzíti. Mind arról tanúskodnak, hogy élünk, éltünk, és teszik ezt anyagtalan mivoltukban. Amikor elkezdtem kutatni a valóságot, hogy mi is az, miképpen érzékeljük és hogy a valóság hogyan reagál a mi jelenlétünkre, rájöttem, hogy mi mind nagyon is egy rendszer integrált elemei vagyunk és nem kívül vagy külön létezők. Ezek után már csak egy lépés látni, hogy a testünk sok-sok dolog előtt szinte áttetsző. A fény egy része belénk hatol, a rádiófrekvenciák, a röntgensugarak átsuhannak rajtunk.
AP: Idén nyáron a Hegyvidéki Polgármesteri Hivatal Folyosó Galériáján Két lábon járó vérkeringés címmel rendezett kiállításán látott képei is ezt az átlátszóságot vannak hivatva kifejezni?
LP: Igen, a rajz és a festészet is örökölt ebből a koncepcióból. Képeimen, ebből is következik, hogy a test üres vagy átlátszó. Jellemzően csak a szükséges elemeket jelenítem meg. Jó ideje tudatosan foglalkoztat az átlátszó és összeolvadó testek témája. A hagyományosan ábrázolt rétegződés, a klasszikus hierarchia helyett, ahol van a talaj, azon egy tárgy, például egy szék, és azon az ember, nálam mindezek összeolvadnak. Valahogy ily módon szeretném kifejezni, hogy nem vagyunk elhatárolódva a természettől. A levegő belénk jön, majd távozik, ha megfogunk egy tárgyat, az felmelegszik és hosszabb ideig őrzi meg ezt a meleget, mint amennyi ideig kezünkben tartottuk, tehát állandó kölcsönhatás érvényesül, szinte beleolvadunk a környezetünkbe. Igyekszem első látásra felismerhető tárgyakat használni szimbólumként, mint például a szék, a szekrény vagy fogas. Olvashatóbbá teszi a képeket, amikben sokszor a mozgást is igyekszem ábrázolni. Tudatában vagyok, hogy ceruzával, akvarellel, olajfestékkel dolgozni azt jelenti, hogy az ásványi anyagok és az ábrázolt organikus formák a képeimen egyszerre vannak szimbiózisban és ellentétben egymással. Így van ez az életünkben is. A fehérben lebegő figurákhoz pedig Egon Schiele rajzai adták az inspirációt.
AP: Egyes rajzain szembeötlik a piros szín. Van erre konkrét magyarázata, vagy csak a vizualitás miatt alkalmazza?
LP: A piros ezeken a képeken a bélrendszerre utal, amiről azt mondják, hogy a második agy, mivel az érzelmekért sokkal inkább felelős, mint az agy, aminek eddig kizárólagos vezérlő szerepet tulajdonítottunk. Ezenkívül, a valóságról való elmélkedéseim egy másik vonala, hogy a definíciókat, a mérőeszközeinket és az egész valóságlátásunkat kérdőjelezem meg. Hiszen ez hagyományosan – és a mai napig – rettenetesen emberközpontú. Miközben látom, hogy a valóság meghatározása egyszerűen a szemlélőjétől függ. Donald Hoffman pszichológus és egyetemi professzor, akinek a munkásságával sokat foglalkoztam, azt állítja, hogy észlelési tapasztalataink nem feltétlenül felelnek meg a valóságban létezőknek. Nekünk halandó embereknek semmink sincs, csak a tér és az idő perspektívája. Ezeket a mi eszközeinkkel mérni természetesen csakis önkényesen lehet, ami nem rossz, csak nem teljesen igaz…
AP: A már említett budapesti kiállításával párhuzamosan mindketten részt vettek a Hegyvidéki Nemzetközi Művésztelep alkotótáborának programjában. Milyen tapasztalatokat szereztek és milyen munkákkal vettek részt a zárókiállításon? Péter, ön milyen munkát mutatott be?
LP: Egyik reggel a környéken sétáltam és megláttam, hogy valaki nagy kartonokat tett ki az utcára, amiken látható volt a vásárolt kerti bútorok sziluettje. Valószínűleg a kartonokat tette mögéjük, amikor azokat festékkel lefújta. Ebből született az ötletem. Nagy szerencsémre találtam egy kidobott széket a Kiss János altábornagy utcában, és egy másik helyen egy gyümölcskosarat. Ezeket összefestegettem, majd mindezeket a tárgymotívumokat vászonra vittem, kép lett belőle, és mellette maguk a tárgyak is ki lettek állítva.
DÉD: Én a tánc, az opera és az irodalom-nyelvészet világából csöppentem a képzőművészetbe és bár sokféle médiával dolgozom, úgy érzem, hogy a performansz-művészet az, amiben legjobban ki tudok teljesedni, mert minden készségemet fel tudom így használni. Budapesten egy performansszal, egy videómunkával és egy ahhoz kapcsolódó installációval szerepeltem. Ami a tapasztalatokat illeti, voltak fantasztikusak és kevésbé kellemesek is. A szervezők nagyon segítőkészek és kedvesek voltak, a szállásunk és az ellátás számunkra szinte luxuskörülménynek tűnt. A munkám során viszont sok nehézséggel szembesültem. Az eredeti tervem az volt, hogy Budapesten drónnal fogok dolgozni. A Sète városa által rendelkezésre bocsátott műtermünkhöz ugyanis egy állami pályázaton nyert összegből egyéb felszerelések mellett egy drónt is vásároltam. Több korábbi munkám is foglalkozik a „más perspektívából” témával, és miután a drónt még eddig nem nagyon volt alkalmam kipróbálni, gondoltam, hogy ez az idei alkotótábor témájához, az Elmozduláshoz nagyon jól illene. A szervezőkkel előre minden részletet leleveleztünk, de csak két nappal az indulásunk előtt derült ki számomra, hogy a drón használatát egy ideje Magyarországon nagyon szigorú jogszabályok korlátozzak. Előre be kellett volna adnom a kérvényt, deklarálni a gép sorszámát, megmondani előre, hogy pontosan hol, melyik nap és hány órától hány óráig kívánom használni. Mindehhez harminc napos elbírálási időre kell számítani, amivel persze már régen elkéstem. Mivel nem akartam összetűzésbe kerülni semmiféle hatósággal, így ezzel fel kellett hagynom.
AP: Ezek után úgy érkezett Budapestre, hogy nem tudta min fog dolgozni az alkotótáborban?
DÉD: Nem teljesen, de ez nem tartott sokáig, mert amikor megérkeztünk, egyből kisétáltam a Királyhágó térre, ami már az interneten talált szatellit képeken keresztül felkeltette az érdeklődésemet. Tudtam, hogy volt itt egy rózsakert, amit 1958-ban hoztak létre negyvenkilenc ENSZ-diplomata által ültetett rózsákból, a „Béke rózsáiból”. Ez a nagyon szép, belül sárga, kívül rózsaszínes Mme A Meillard rózsafajta a II. világháború végén, Berlin elestekor az Egyesült Államokban kapta a nevét. Kellemetlen meglepetés volt, hogy a rózsakert már nincs meg, csak egy földbe süllyesztett, alig olvasható emléktábla utal rá. Nagyon elgondolkodtatott, hogy lehet a béke rózsáit kitépkedni! Helyette van ott egy úgynevezett „kaszkád”, aminek semmi köze a nagyzoló elnevezéséhez, mivel sem nem vízzuhatag, sem nem lépcsős vízesés, alig van esése. Az jutott eszembe, hogy milyen érdekes lenne úgy megmászni, mint ahogy a valódi vízesésen kapaszkodik fel az ember, miközben ömlik a nyakába a víz. A szervezőknek említettem, hogy szeretnék egy performanszot bemutatni ezen a téren, de anélkül, hogy elmondhattam volna, mire gondolok, azt a választ kaptam, hogy köztéren inkább ne csináljak semmit. Ezek után döntöttünk úgy, hogy hajnalban kijövünk és videóra vesszük, hogyan mászom meg, és ezt fogom valamilyen módon bemutatni a zárókiállításon. A küzdelmet jelképező videó címe Climbing peace lett, utalva egyszer s mind a mászásra, a performanszra (e műfajon belül gyakori elnevezés az azonos módon kiejtendő „piece”) és a Béke rózsa egyik kúszó változatára. Egy korábbi kiállításról származó pillekönnyű polietilén fóliára vetítettem a munkát, amely a plafonra erősítve a földig lógott, ahol habokra emlékeztettek gyűrődései. Egy körbejárható műanyag vízesés érzetét keltette. A Hol volt, hol nem, kint-e vagy bent? című installáció gondolata is a téren született és a Bartók Béla Cantata Profanájának emléket állító Marton László-szoborhoz kapcsolódik. A Kilenc csodaszarvas-legendában a kilenc fiú elmegy az erdőbe, de egy varázslatos hídon átkelve szarvassá változnak. Utánuk megy az apjuk, de nem találja őket, csak kilenc szarvassal találkozik, és amikor a puskájával rájuk céloz, fia megfenyegeti, hogy ha lelövi egyiküket, a többiek megbosszulják, ízzé-porrá zúzzák apjukat. Gyertek haza, hívja őket az apjuk, anyátok vár terített asztallal. Nem megyünk, válaszolják, mert a szarvunk nem fér be az ajtón. Valahogy mi is így vagyunk, magyarok, akik elmentek, megszoktunk egy másfajta életet, talán a vadak szabadságát, és onnan már nem tudunk visszatérni, visszapréselni magunkat a szűk ruhába, mi már nem tudunk pohárból inni, csak tiszta forrásból. Ezt éreztem az alatt is, amíg Budapesten dolgoztam.
LP: Annak idején, a harmincas években nagyon bírálták Bartókot emiatt a műve miatt, amit maga Bartók fordított le, mondván, hogy nem magyar legenda, hanem román. Nem hagyták őt Magyarországon lélegezni, majd utána zászlóra tűzik, büszkélkednek vele, utcát neveznek el róla, szobrokat állítanak neki, az ezerforintosra teszik az arcképét…
DÉD: A Cantata Profanát nem is tudta Budapesten bemutatni, 1934-ben Londonban adták elő először. Visszatérve az installációmra, az is Bartókkal van összefüggésben. Egyik este találtunk a téren egy letört táblát, amire az volt ráírva, hogy a „szökőkút vize egészségügyi okokból fürdésre nem alkalmas, nem ivóvíz”. Rögtön arra gondoltam, hogy ezt fel fogom használni. Fóliából egy igazi szarvaskoponya segítségével hőformáztam egy alakot, aki mintha vízből merült volna fel, és tartotta ezt a táblát a vitrin üvege, a galéria mellett elhaladók felé. Sokan megálltak és megnézték, mert ráadásul éppen a buszmegállóval szemben volt.
AP: És a harmadik munkája, a peformansz mi volt?
Egy korábbi munkámat mutattam be, Sous la peau vagyis A bőr alatt címmel. Azt mondták, hogy galérián belül bármit csinálhatok, de aztán ez valamelyest szűkült. Azt nyomatékosan kikötötték, hogy legyen rajtam ruha. Volt rajtam. Vékony harisnyából készítettem egy áttetsző ruhát és a fejemre is azt húztam, mert a performansz lényege egy alak formájának kirajzolódása és mozgása valamilyen összefüggő nagy felület alatt. Nem feltétlenül női alak, vagy emberi test, inkább valami idegen élőlény alakja. A performanszaimban, melyek során minden érzékszervet megszólítok, alapvetően fontos a közönség jelenléte és részvétele, de az is foglalkoztat, hogy hogyan reagálnak a mozgásra a felhasznált anyagok. A földön lévő fóliát használtam, ami az alkotótábor ideje alatt a galéria padlóját védte a lecsöppenő festéktől. Ez fontos, mert egy csak ebből a célból leterített steril fólia nem érdekelt volna. A megnyitó ideje alatt bekúsztam alá, és a közönség beszámolója alapján ez olyan érzést keltett, mintha valami a bőr alá került volna, amiről nem tudni, hogy jóindulatú-e vagy sem, hozzánk tartozik-e, a testünk része-e vagy sem. Igyekeztem lassan mozogni a fólia alatt, hogy az szinte észrevehetetlen legyen, és csak ha kis idővel később visszanézett valaki, akkor láthatta, hogy valami elmozdult. A performansz végén, mikor éreztem, hogy mindenki „velem van” és figyel, kilyukasztottam egy-egy helyen és kidugtam a kezeim és a fejem. Ruhaként testem köré göngyölítettem a fóliát, s magammal vittem, mint mindazt a tapasztalatot, amiket itt szereztem, szereztünk.
AP: Egy másik performanszában (Nénuphares avagy vízililiomok) nagyon jól érzékelhető, hogy valamikor táncképzésben is részesült.
DÉD: Balogh András, a budapesti Operaház egykori vezető balett-táncosa volt a balettmesterem, de a zene is közel áll hozzám, énekelni is tanultam. Egy időben részt vettem a magyar Ars Classica kamaraopera turnéin, de dolgoztam a párizsi, bordeaux-i és montpellier-i operaházakban is, éppen Bartók Kékszakállúján, melynek prológusából származik a második installáció címe.
AP: 2016-ban létrehozták a Que Vous Ensemble (QVE) alkotó duót. Ez azt jelenti, hogy az egyéni munka mellett közös alkotások is születnek ?
LP: Igen, amellett, hogy mind a kettőnknek van önálló tevékenységi köre, vannak közös kreációink is. 2016-ban még Annecy-ben az országos színházi pályázatra együtt készítettünk egy kísérleti színjátékot Chacun sa bulle címen (avagy Mindenkinek a maga buboréka). Debra írta a szöveget, ő rendezte és együtt alkottuk meg a színpadképet, amivel döntőbe jutottunk.
DÉD: Azt a darabot például még angolul írtam meg és segítséggel fordítottam le franciára, mert még nem éreztem magam elég ügyesnek, hogy franciául írjak. A színpadkép valóban kísérleti volt, és már előrevetített sok mindent: felülnézetből egy kis fejkamera filmezte a földön mozgó színészeket, és a színpadkép mögé vetítettük élőben a képét. Voilà, ismét egy példa, hogyan lássunk „más nézőpontból”. Arról nem is beszélve, hogy már ott megvilágított (buborékos) fóliával is dolgoztunk.
LP: A Babel című performanszunkat, amit Montpellier-ben többek közt a Musée Fabre-ban is bemutattunk, egy élő interjúval együtt a francia köztelevízió egyik csatornáján, a France 3-n is közvetítették. Egy másik közös munkánk, az Ailleurs (Máshol) című rövidfilmünk, amit több fesztiválra és kiállításra is beválogattak.
Egyik tavalyi közös kiállításunk egy 11. századi templomban volt, Montbazinban. Itt mindketten az épület alkotóelemeinek eredetéből indultunk ki és különféle módon ezzel dolgoztunk. A templom egy helyi mészkőfejtőből érkező tömbökből épült. A tárna olyan területen található, amit egy másik földtörténeti korban elárasztott a tenger. Nem gyűrődéssel vagy más tektonikai módon került magasabbra a tengerszintnél. Engem leginkább ez fogott meg. Mint már volt róla szó, a mérések, definíciók, az emberi nézőpont nagyon foglalkoztat. A tengerszint 0 m, ehhez mérjük a hegyeket. De hogyan? Hiszen a tenger soha nem teljesen sík, ráadásul különböző országok különböző tengerek szintjét veszik alapul. A mészkő pedig, akár a csont, egyszerre organikus és ásványi vegyület. A helytörténet más elemeit is alapul véve kisplasztikákat és festményeket mutattam be.
DÉD: Én is a mészkőből indultam ki a bemutatott munkámhoz. A kőfejtőben Sit tibi terra levis, vagyis Legyen néki könnyű a föld címmel készült performanszomat Johan de Fourcroy fotós barátom örökítette meg. Fényképeiből diaporámát készítettünk és a templom lecsupaszított falaira vetítettük. Az ásványok, növények és az emberi test keveredése áttetszően jelent meg a kőfejtőből származó óriási tömbökből készült falon. Gyakran megtévesztő volt, hogy vajon a falat, vagy a tárnában készült kép motívumait látjuk-e? Számomra ez a számtalan élő és élettelennek tartott anyag egymásra utaltságát, összefonódottságát érzékelteti, ami más munkáimban is gyakorta előtérbe kerül, hiszen semmi nem vész el, csak átalakul.
Borítókép:
Lökös Péter: Fenêtre, 2022
Fotó: Johan de Fourcroy
