Bullás József újabb alkotásainak izgalmas kiállítása a tudomány és a művészet kapcsolatáról (is) szól, ugyanis művészetének megértéséhez e kettő együttes figyelembevétele nem kerülhető meg. Bullás képeiről ugyanis valószínűleg három dolog jut rögvest eszünkbe: a művészet, a tudomány és kettejük kapcsolata. A művészet területén a szekvenciális szerkesztésű munkák, a tudományén pedig a szubatomi világ rezgései és meghatározatlansága az a két fogalom, ami mostani kiállításán is azonnal felidéződik bennünk.
Bullás munkáiról elsőként egy talán váratlan kép jut az eszünkbe: de hiszen ez színtiszta kvantummechanika! Nem annak illusztrációja, hanem egy szigorú vizuális kutatási program a geometria és a véletlen elmozdulások megértésének folyamatában. Hiszen a végső elemzésben az egész világ egy nagy rezgő rendszer, méghozzá olyan elemeké, amelyek egymással valamilyen szigorú rend szerinti kötésben működnek, a dolog természetéből fakadóan nem merev determinizmusban, mint a Laplace-démon, hanem teret hagyva a véletlennek, legyenek azok mutációk, vagy váratlanul a rendszerbe betüremkedő vagy berobbanó erők – lassan vagy gyorsan. Ez meg az időskálától függ. Tér és idő. A Nagy Bummtól (Big Bang) egészen a lopakodó lassú változásokig és a robbanásig, mint például egy, a társadalomban felgyülemlő utálat az adott politikai rendszerrel kapcsolatban, ami szintén nagy – itt: társadalmi – robbanáshoz vezethet. Ezt hívjuk forradalomnak. Persze az is lehet evolutív. Nincs általános recept. De vannak struktúrák és néha homályos véletlenek. Ez a két dolog szorosan összefügg.
Talán ez a parabola segít azoknak, akik a nemábrázoló festészettel kapcsolatban úgy érvelnek, hogy “Na de hol van itt a természet meg a szépség, mint például a cica és a gombolyag bájos esete a csipketerítős konyhaasztalon? Az kérem rendben van. Annak van érthető mondanivalója.” Ehhez a kérdéshez hozzá tehetünk pár másikat is: „Hol van például az esernyő és a varrógép találkozása egy boncasztalon váratlansága? Mit kezdjünk a váratlannal és a véletlennel?”
Ezek a kérdések voltaképpen egy közös kérdésben egyesíthetők: Mi az, hogy a valóság „leképezése”? Milyen skálán? Az asztrofizika makró- és a szubatomi részecskék mikróskáláján geometria van és nem gombolyagot kergető macskák – de attól még nagyon is léteznek, mert azokban a világokban a dolgok kapcsolódásának geometriája – együtt a véletlennel – sok mindent eldönt. Még ha statisztikusan is, de azok a törvények éppolyan kemény igazságok és a „valóságról” szólnak, mint amit a játékos determinisztikus cicáról gondolunk. Ennek kapcsán jegyzi meg kissé pikírten Gregory Chaitin, a neves argentin-amerikai matematikus és informatikus, hogy “a véletlen [a 20. század fizikájának] alapvető, ám sokat vitatott gondolata. Amikor Einstein azt mondta, hogy Isten nem kockázik a mindenséggel, vajon miért mondta? Mert a szubatomi fizikában elvész a jövő meghatározásának lehetősége. Az alapvető törvények pusztán statisztikák. És Einsteint megrémítette az ilyesmi; ő klasszikus newtoni elveken nevelkedett.”
Bullás művészete számomra a modern tudomány és a művészet egységét hirdeti, beilleszkedve egy olyan folyamatba, ami jó száz éve – szintén párhuzamos történetként – néhány filozófus és művész dialógusából született. Rudolf Carnap, a Wiener Kreise pozitivista filozófusa a dessaui Bauhausban adott elő az ottani művész-hallgatóknak és ezzel lepte meg őket: “Én tudománnyal foglalkozom, önök meg látható alakzatokkal; e kettő csupán az egy élet két különböző aspektusa”.
Nagyjából akkor írta Hans Arp és El Liszickij, áttekintve a XX. századi művészet első éveinek izmusait, hogy „… a konstruktivizmus bebizonyítja, hogy a matematika = művészet; műalkotás és technikai produktum között nem állapítható meg semmilyen különbség”.
Bullás nem absztraháló művész, mert nem „a nem fontos dolgok hátrahagyásával” foglalkozik, hanem egy teljesen új konkrét valóságot hoz létre, tehát definíciószerűen konkrét műveket alkot a szó Theo van Doesburg-i szigorú értelmében, ahol
„a műalkotás már elkészítése előtt teljes mértékben elképzelt és szellemileg megformált kell legyen. A mű semmiféle természeti formát, érzéket vagy érzelgősséget nem tartalmazhat. … Egy festői elemnek nincs más jelentése, mint “saját maga”, következésképpen egy festménynek sincs más jelentése, mint ami “saját maga”…
Ezek, az 1930-as konkrét manifesztumból kiragadott mondatok a matematikailag precíz, individualizmustól mentes és személytelen művészet szükségessége mellett érvelnek. Malevics sem volt kíméletesebb, amikor ikonikus Fekete négyzete kapcsán már a múlt század tízes éveinek közepén jelentette, hogy „…kimentettem magamat az akadémikus művészet piszkos örvényéből. … A festőknek el kell vetniük a témát és a tárgyakat, ha valódi festők akarnak lenni. … A négyzet nem tudat alatti forma. Az intuitív értelem alkotása. …a négyzet eleven, fejedelmi kisded.”
Máig ható kemény szavak.
Amiket itt látunk, azok struktúrák, szabályok, megengedett elemek, tartalmak és lépések – azaz algoritmusok. François Morellet francia festő így ír az 1961-es zágrábi első Nove tendencije katalógusában:
“Egy művészeti forradalom hajnalán vagyunk, amely épp olyan jelentős lesz, mint a tudományos forradalom. Ezért a józan észnek és a rendszerelvű kutatásnak kell felváltania az egyéni intuíciót és kifejezésmódot.”
Bullás ennek a programnak a megvalósításában vesz részt évek óta. Nem elszigetelve persze a geometrikus művészet vonalakkal és rácsszerkezetekkel, valamint luminokinetizmussal foglalkozó irányzatától, a Carlos Cruz-Diez, François Morellet, Vera Molnar, Bridget Riley, Yvaral és újabban a Norbert Huwer és Jose Herkens által fémjelzett irányzattól, mert annak szerves része.
A struktúrák elemeket kötnek össze egy adott szintaxis szerint – épp úgy, mint ahogy egy nyelv szerkezete teszi az elemi szavakkal. Vizuális mondatokat, ha úgy tetszik: kijelentéseket látunk itt tehát. Geometrikus struktúrákat, amelyek éppúgy beilleszthetők lennének a kvantummechanika mikrovilágába, mint az asztrofizika makrovilágába. Ezekben a művekben maga a valóság gyarapodik új vizuális elemekkel – konkrétan, a szó van Doesburg-i értelmezésében. Ugyanakkor a Bullás-műveket, azok szerkezeti elemeinek és színmezőinek logikai felépítését, algoritmusát és szekvenciális szervezését felismerve rögvest az a gyanúnk támad, hogy itt egy bizonyos nyelven megfogalmazott üzenetek transzmissziójáról van szó valamilyen kódolt formában. Csak éppen nem ismerjük sem a nyelvet, sem a kódot, sem az azon belüli kölcsönhatásokat és így nem tudjuk visszafejteni az üzenetet és értelmét – az egész dolog egy enigma, pont úgy, ahogy nyolcvan éve volt, mindaddig, amíg Alain Turing feltörte a rafinált kódgépet.
Ez az a terület, ahol korunk képzőművészete és a tudomány találkozik: egy metanyelv keresésében, amely az emberiség új kihívásaira próbál intelligens válaszokat adni. Hiszen fenomenológiai szempontból ugyanaz a kihívás a természettudományokban, az irodalomban, a zenében és a képzőművészetben: a struktúra, az attribútumok (tér, szín és forma, mozgás) – és ezek kölcsönhatásai.
Formanyelvével Bullás József elképesztően izgalmas, néha a taoizmust idéző sejtelmes tereket alkot, melyek minimalizmusukkal maximálisat mondanak a struktúráról és a váratlan meglepetésről. A tiszta geometriai gondolat és annak pontos kivitelezése, a művészet és a tudomány közös részének kutatása és megtalálása az a terület, amely alkotásait olyan különlegessé teszi.
Borítókép: Bullás József: 220528, 2022, akril, vászon, 190 x 190 cm, részlet, fotó: Botos Péter
