Nem könnyű mostanság kiállítást nézni. Süveges Rita Mellette minden puszta gyom című kiállítását április 18-ig meghosszabbította az Inda Galéria, de már ez is itt van a nyakunkon. Aki tudja, még mindenképp nézze meg. A festő azt a tematikát vitte tovább, ami az utóbbi időben foglalkoztatta, az antropocén, a környezetátalakítás, a környezeti katasztrófa: a kiállítás központi témája tulajdonképpen a természet eltüntetése, helyettesítése valami mással. A nagyüzemi mezőgazdaság, amely radikálisan alakította át a tájat, néhány alapfajtára redukált, hatalmas, monokulturális területeket hozva létre. A natura a perifériára szorul, hiszen e területek szélén, az Európai Unió által is előírt táblaszegélyen még fellelhető az élet, gyomnövények, rovarok, madarak, vizes élőhelyek – ezeken a sávokon még megmaradt valami, ami arra emlékeztet, ami a természet egykor volt. Nagyon fontos kérdések, de így elsőre talán nem tűnnek festmény-témának. Pedig ez a tematika ténylegesen működik a képeken. Direkten, de didaxis nélkül, meggyőzően, de nem agitatívan, esztétikailag alátámasztva, de nem esztétizálva.
Süveges Rita a festés mellett más kifejezésmódokkal és művészeti gyakorlatokkal is foglalkozik, és a fent taglalt témákkal más keretek között is foglalkozik. Tagja az xtro realm csoportnak (2018-as interjúnk velük itt), amely olvasóköröket, közös kirándulásokat szervezett, nem mellesleg pedig kiállításokat is létrehozott, illetve exrodaesia címmel egy könyvet is, amely tulajdonképpen az antropocén szótára vagy fogalomtára. A csoport az április végén nyíló OFF-Biennáléra létrehozza az ACLIM! nevű „klímaképzeleti ügynökséget”, tulajdonképpen egy intézményt, amely az ökológiai válságra adható, akár személyes szintű válaszok, stratégiák megfogalmazásán dolgozik és ennek első lépésének a klímaképzelet felszabadítását tételezi. Gondoljuk el, hogy másképp is lehet.
Süveges Ritával a festészet lehetőségeiről beszélgettünk, az általa használt képnyelvről és arról, miért fontosak számára a szövegek. De szó esik a rovarok és a műgyűjtés összefüggéseiről is.
artportal: A mostani kiállításodon is szerepelnek diptichonok és ez korábban is előfordult. Vagy egy adott képfelületet osztasz kétfelé, vagy két különálló képet helyezel egymás mellé. Miért kezdtél el ebben a formában gondolkodni?
Süveges Rita (SR): Arra jöttem rá, hogy nem nagyon szeretek narratívan előadni, ábrázolni, történeteket megjeleníteni, hanem sokkal inkább jelenségeket szeretnék közvetíteni. Viszont a témák, amelyekkel foglalkozom, mégiscsak bonyolult történetek és a megértésükhöz nem elég csak a vizuális érzékenység, nem elég egy atmoszférát vagy érzést átadni. Szükséges, de nem elég. Így jöttem rá, hogy ha két dolgot rakok egymás mellé ebben a struktúrában, akkor összefüggések keletkeznek, tehát mégiscsak létrejön egy történet. Így vizuálisan és a jelentések szintjén is kapcsolatokat, kontrasztokat tudok létrehozni a kép két része között. Például az egyik oldalon ábrázolok egy tárgyat, a másikon pedig egy teret, a kettő pedig rögtön összeadódik egy eseménnyé.
Érdekes, hogy azt mondod, nem szeretsz történeteket megjeleníteni, mert közben a néző ezeket a képeket egyből úgy nézi. A fejében összeolvassa a két oldalt.
SR: Pont ez a szándék. Inkább azt mondanám, hogy egy képen belül nem szeretem a történetet, mert túlbonyolítja a kompozíciót, a képstruktúrát. Jobban kedvelem az egyértelműséget – ezért szeretem a monokróm képeket például –, ha nem szóródik szét a figyelem. Két összetartozó kép esetében a köztük lévő párbeszéd előidézése több lehetőséget ad számomra is, így létre tud jönni a narratíva, csak éppen nem figurákkal. Van bennem némi figura-ellenesség is…
Említetted a monokrómot: korábban is voltak képeid, ahol az egyik oldal egy monokróm felület. A diptichonon belül, vagy akár egy képen belül tényleg nagyon eltérő festői nyelveket keversz.
SR: Már nincs olyan a festészetben sem, hogy valami csak absztrakt vagy csak figurális, ez a felosztás már nem használható. Ha egy kép konkrétan ábrázol valamit, az anyagi minőség kérdése akkor is megkerülhetetlen: hogyan van festve, milyen színeket használ, milyen gesztusok jelennek meg benne. Nálam, éppen nem látszanak az ecsetvonások, de gesztus lehet egy szín is, a felvitt rétegek összhatásai is közvetítenek valamit. A monokróm és a világító színhasználat onnan jön, hogy 2008-ban a Velencei Biennálén láttam egy James Turrell munkát és teljesen lenyűgözött, hogy milyen atmoszférát képes megteremteni. Abban az időben talán még az immerzív, atmoszférikus művészet nem volt annyira jelentős, mint most. Nekem pedig akkoriban az volt az elképzelésem, hogy a természet atmoszféráját kellene létrehoznom a műveimben. Hogy pontosan azt idézzem elő, amit akkor érzek, amikor kimegyek a természetbe, erősen a fenomenológia hatása alatt álltam. A monokróm itt kezdődött nálam, ennek a konkrét élménynek a hatására.
Visszakanyarodva a narrativitáshoz: rendre elég bonyolult, fajsúlyos témákat közelítesz meg, újabban az antropocén kérdésköréből. A mostani kiállításod tulajdonképpen a természet eltűnéséről vagy helyettesítéséről beszél. Miért gondolod, hogy a festészet alkalmas arra, hogy ennyire sokrétű folyamatokat, akár elméleti kérdésfelvetésekkel együtt tárgyalni lehessen vele? Amikor konceptuális művészet van, video, multimediális megoldások, akkor miért hiszed mégis, hogy a táblakép ilyen bonyolultságú kérdésekről beszélni tud?
SR: Miért ne hinném? Biztos vannak nagyobb impakt-faktorú médiumok, de úgy látom, azoknak a hatása sem elég. Szóval, ha az aktivizmus és a művészet közti spektrumon kellene elhelyezni a festészetet, akkor nem kerülne nagyon messze bármilyen más médiumtól, amiket felsoroltál: hiszen a művészetről általános tapasztalatom, hogy nem avatkozik bele folyamatokba, hanem megmutatja azokat, a saját intézményrendszerén belül a saját közönségének. Ismereteket közvetítek, kézzelfoghatóvá próbálom tenni ezeket a nehéz témákat, de mégiscsak a művészet területén belül maradok. A mezőgazdaság, mint téma meglehetősen unalmas, nehéz vele olyasmit csinálni, ami leköti a figyelmet, ennek ellenére elköteleződtem a téma mellett ebben a kiállításban. De minden, ami a művészeten belül marad, szerintem távol van attól, hogy közvetlen hatást tudjon elérni, talán a szemléletváltáshoz képes hozzájárulni.
Lehet, hogy unalmas, de ha azt nézzük, hogy mégiscsak az élőhelyek radikális megváltozásáról van szó, illetve arról, hogy amit termelünk, az aztán az asztalunkra kerül, illetve a testünkbe, akkor azért ez már eléggé érdekfeszítő kérdés. Gyakorlatilag elfogyasztjuk a környezetet magunk körül, és a megváltozó táj nálad is gyakran előfordul, az átalakított, kizsigerelt táj drámája.
SR: Alapvetően a természet érdekel, és az érzékelés problematikája után elég gyorsan az a kérdés kezdett foglalkoztatni, hogy egyáltalán mi a természet? Létezik-e még s ha igen, hol kell keresni? Én az egyetem miatt kerültem Budapestre, előtte egy alföldi kertvárosban éltem, édesapámnak gyümölcsfaiskolája van. Azt vettem észre, hogy az intellektuális térben a természet eléggé másodlagos tényező, mindig az ember és közösségei a főszereplők. De ez persze nem budapesti sajátosság, a nyugati természetszemlélet eleve problematikus, leválasztjuk a természetről az emberi társadalmakat, mintha nem volnánk a részei. Pedig erősen függünk tőle, az emberi civilizáció története elválaszthatatlan a bolygó történetétől. Sok ezer éve műveljük a földet, alakítjuk át magunk körül a tájat és hozunk létre olyan területeket, ahol manapság például monokultúrákat alakítunk ki. Mostanra súlyosan uniformizálódott a táj, négy alapvető fajta termelése határozza meg a mezőgazdasági táj döntő részét világszinten. Az élelmiszert viszont a szupermarketből vesszük, elég hosszú az út az nyersanyagtól a tányérunkig, így nem nagyon foglalkozunk az egésszel.
A technicizált környezet is megjelenik nálad: gyárak, berendezések, vegyvédelmi ruhába öltözött emberek, robotméh. Tényleg, létezik robotméh?
SR: Igen, bár még nem terjedt el a használata. De ha azt nézem, hogy Kínában már vannak területek, ahol annyira nincs beporzó rovar, hogy munkások fülpiszkálóval végzik a beporzást, akkor a robotméh bevezetése sem lehet túl messze. Egy létező problémára reagálunk vele, de közben ijesztő, hogy ezzel válaszol a kutatás-fejlesztés, nem pedig azzal, hogy követeli, csökkentsék a mezőgazdaság vegyszerezését és építsenek fel olyan táj-rendszereket, hogy maradjon bennük élőhely a rovaroknak is. Miközben a méhek saját jogukon kellene, hogy élhessenek, másodsorban csak azért, mert dolgoznak nekünk. A technológia pedig afelől kezdett el érdekelni, hogy nagyjából a felvilágosodás óta elkezdtük a természetet leválasztani magunkról. Ez a fajta dualizmus a tudományosság és az ipar fejlődésével együtt csak erősödött: a természet nem mi vagyunk, azt megfigyelni, elemezni kell, aztán pedig használni, az uralmunk alá hajtani, mindegy, milyen áron. A fejlett kapitalizmussal ez a kihasználás és felhasználás olyan hatalmas ütemben nőtt, hogy végül a 20. század elhozta a klímaválságot és az ökológiai válságot, és az ígért általános jólét se jött el. Eközben a technológiát végig neutrálisnak tekintettük. Nem akarok itt egy rövidített marxista kurzust lenyomni, de tényleg arról van szó, hogy a technológiai fejlesztés mindig valamilyen csoport érdekei szerint történt, a profit növelésének alárendelve. Szóval, a technológiát azért próbálom megragadni a munkáimban, mert az életünk kevéssé látható, de nagyon meghatározó eleme, amit eleve elrendeltnek tekintünk. Kiszolgáló infrastruktúrák, amelyek mögött óriási hatalmi rendszerek vannak.
Ahogyan beszélsz a műveidről, abból érződik, hogy az olvasás és a gondolkodás meghatározó, mielőtt belekezdesz valamibe. Az xtro realm művészcsoport tagja vagy, ez a csoport is szervezett olvasóköröket, a szövegek láthatóan fontosak számotokra, számodra is. Hadd kérdezzek rá a kiállítás címére. Mellette minden puszta gyom – ez Nemes-Nagy Ágnestől vett idézet, az Azelőtt című vers egyik sora. Az imént azt mondtad, a természetet elkezdtük úgy kezelni, hogy az nem mi vagyunk, az nem az ember. Ebben a versben pedig, ha jól értelmezem, az a fa, amely megjelenik a szöveg második felében, az valójában bennünk növekszik. Mi fogott meg ebben a versben, miért ebből választottál címet?
SR: A gyomokról akartam elmondani valamit, a hasznavehetetlen növényekről, mert a gyom jó szimbóluma annak, amiről itt az előbb is szó volt, vagyis a szétválasztásnak, hogy mit ítélünk hasznosnak és mit elpusztítandónak. Megengedünk számára egy kis területet, ez az a bizonyos táblaszegély, ami meghúzódik a mezőgazdasági termőterületek szélén, amit előír az EU, és még egyáltalán élőhelyet jelenthet bizonyos állat és növényfajoknak. A versből kiemeltem egy sort és a kiállításban a verssel szemben az alany a mezőgazdaság, azon kívül minden csak gyom.
A vers címe és a verssor azért felvillant egy kvázi aranykort is, amikor még nőttek a növények. Nálad pedig olyan, mintha mindig csak ez lett volna: egy befejezett és lezárt világ. Apokaliptikus festészetnek tűnik. Vagy látszik azért a horizonton valami reményféle?
SR: Realistának tartom magam és a munkáimat is, ténylegesen ennyire fenyegetőnek látom a dolgokat, itt nem a jövőbe vetített látomásról van szó, ez a jelen valósága. Az ökokritikában van egy toposz, az apokaliptikus beszédmód vagy ábrázolás, amire a média is sokszor rájátszik. Ennek kettős hatása van, mert miközben megdöbbent, demobilizál is, merthogy az elkeseredés jön le belőle, a minden mindegy érzése és nem az, hogy cselekedni kellene. Én igyekszem ebbe a csapdába nem beleesni. Lennének cselekvési utak, és ezeknek a bemutatásával is többet kellene foglalkozni, de maguk a problémák szerintem tényleg ennyire katasztrofálisak.
A művészet maga is cselekvés, illetve lehetőség és az említett xtro realm csoporttal éppenséggel a direktebb cselekvés esélyeit vizsgáljátok. Az OFF-Biennálén például létrehoztok egy klímaképzeleti ügynökséget, az ACLIM! nevű entitást, amely ténylegesen úgy működik majd, mint egy ügynökség. Hogy él együtt nálad ez a két eltérő művészeti praxis, a sajátod és a közös?
SR: Kettős alkat vagyok, introvertált és extrovertált is egyben, ami egy művésznél talán még előnyös is lehet. Nagyon szeretem a magányos műtermi munkát, de már az egyetemen is hiányoztak a közösségi cselekvések, a dolgok megbeszélése, akár a közös tudásszerzés, olvasás. Ne csak a saját művészetünket hajtsuk és próbáljuk eljuttatni az intézményrendszerben valahová, vagy gyűjtőkhöz, hanem az egészről, a művészetről és a világról is próbáljunk meg más léptékben és más szempontok szerint is gondolkodni. Végül az xtro realm-ban találtam meg ezt a közösséget Zilahi Annával és Horváth Gideonnal, és az események köré gyűlő közösséggel, meg persze az FKSE-vel. Ez inkább kurátori projekt, tehát nem műalkotásokat hozunk létre együtt, hanem helyzeteket teremtünk. Ebben a keretben pedig én is meg tudtam valósítani olyan dolgokat, amikre festőként nem volt lehetőségem, és közben nagyon sokat kaptam a közös munkától. Nem arról van szó, hogy legitimitás-hiányom volt, hogy oké, festek, de valami hasznosat is kellene csinálni, hanem az hiányzott, hogy elméleti kérdéseket meg lehessen beszélni és még több embert be lehessen vonni a közös gondolkodásba. Azt a fajta értelmiségi szerepet, ami a művészettel együtt járhatna, vagy együtt kellene, hogy járjon, nálam az xtro hozta be.
Az xtro realm-nak direkt hatása van, felvetett témákat, amelyek nemigen voltak jelen a művészeti diskurzusban és meghonosított gyakorlatokat is, ehhez képest a festményeid hatását milyennek látod? A művészeti intézményrendszerbe bekerülve, a galéria falán vagy egy gyűjtő kollekciójában milyen hatást fejtenek ki ezek a művek?
SR: Tegyük hozzá, hogy az olvasóköröket vagy a terep-kirándulásokat például nem az xtro hozta be, itt meg kell említeni Maja és Reuben Fowkes tevékenységét, magam is jártam a Translocal Institute olvasóköreire. Ma a Translocal Institute sajnos már nem Budapesten működik, hanem Londonban, de szerintem nagyon fontos szerepük volt és van a mai napig. Ami a hatásmechanizmusokat illeti, mivel nem akarom követni az esztétikai trendeket, nem biztos, hogy olyan jól futok a kortárs művészet Instagramos piacán, bár nem akarok panaszkodni sem. Nem tudom, hogy azt a képet, amelyeken mezei poloskákat festettem meg, tízféle különböző fajt, azt valaha is megkedveli-e például egy gyűjtő. Nem azért vannak rajta poloskák, mert én olyan nagyon szeretem őket, egyáltalán nem, hanem mert úgy gondolom, ezek a rovarok is példázzák az élőhelyek radikális megváltozását. Az invázió egyszer csak eléri a kertünket, a házunkat, a szobánkat, és közel hozza az ökológiai válságot, de nem hiszem, hogy bárki ezzel a képpel akarna együtt élni a nappalijában. Cserébe kezdeményezni tud egy beszélgetést.
Onnan indultunk, hogy a festészet mire alkalmas és mire nem annyira. A képeiddel magáról a festészetről is gondolkodsz. Föl is merült egy megnyitószövegben, amelyet Zsikla Mónika olvasott föl egy kiállításod előtt, a Painting Beyond Itself című kötet, mint ami foglalkoztatott.
Tényleg gondolkodsz a festészet lehetőségeiről, vagy egyszerűen csak használod azt a képnyelvet, ami ösztönösen jön?
SR: Abszolút foglalkoztat, hogy mi a festészet. Festeni elég sok idő és ha már rászánom ezt az időt, akkor legyen értelme.
Egész pontosan mi benne a sok idő?
SR: Végtelen figyelmet kell belerakni, nem lehet elhazudni a munkát. Ha nagy méretben dolgozom, akkor azért, hogy összeálljon, ha kicsiben, akkor meg azért, mert sok részletet akarok belesűríteni. Van, hogy valamit háromszor újrafestek, hogy olyan legyen, amilyennek szeretném. Nekem fontos, hogy sok információ legyen benne, és hogy legyen egy megfelelő anyagi minősége, kiteljesedjenek a folyamatok. Ezt nehéz szavakkal megmagyarázni, de úgy építem föl a kép rétegeit, és a színeket, hogy a felületen sűrűsödő információ leváljon, és a kép létrehozzon egy tőlem független saját létet magának és a nézőnek.
