Egy Izland elleni focimeccs, amelyen látszólag teljesen oda nem illően „Vesszen Trianon!”-t skandálnak magyar szurkolók. Egy szlovákiai síelés előtti családi jótanács: ha lehet, ne szólalj meg magyarul. Egy cseh srác a Szigeten, aki úgy tudta, itt nem szeretik a cseheket. Egy régi vicc, amelyben hadat üzenünk az Egyesült Királyságnak. Egy elképzelés arról, hogy a határokon túli magyaroknak azért lehet jó (vagy más), mert több szemszögből is olvassák és értik a helyzetet. Személyes emlékek (lásd a lentebbi videót 2017-ből), amelyek fiatalemberek számára tesznek láthatóvá, érzékelhetővé egy problémát, illetve egyéni motivációk, főként tisztázatlanságok, amelyek egy kurátor csapatot arra indítottak, hogy térségbeli művészekkel rendezzenek kiállítást arról a jelenségcsoportról, amelyről most, Trianon 100. évfordulója körül újra annyi szó esik. Amelyről szokás szerint most is jobbára politikai interpretációk születnek, és amelyről a magyar lakosság döntő többségének van véleménye, de sajnos anélkül, hogy volna róla bármilyen releváns tudása.
Messze voltunk még a 100. évfordulót övező kampánytól, de jócskán benne a menekültellenes kampányban, és a határ, mint olyan, valamint az, hogy hol húzódik, ki, melyik oldalán él és élhet, nagyon is eleven kérdés volt. A 2017-es OFF-Biennále Budapest programjában szerepelt a kiállítás, amelynek az volt a címe: Nekem Trianon. Egy ma már sajnos nem létező hely, a Klauzál téri Chimera Project Gallery helye adott teret neki – a magyar kortárs művészet tele van olyan helyszínekkel, amelyek neve elé a „ma már sajnos nem létező” félmondatot kell illesztenünk, de ez most nem, vagy nem szorosan tartozik a tárgyhoz, a Chimera pedig más platformokon folytatja –, és egy fiatal kurátor csapat, a Teleport jegyezte. A Teleport önmagát galériaként aposztrofálja, pedig nem galéria, hanem csoport, amely kiállításokat hoz létre, azaz nem hely, hanem tulajdonképpen egy hely nélküli hely, nomád galéria, illetve annak a stábja. De ez sem feltétlenül tartozik a tárgyhoz. A tárgy ugyanis Trianon, de leginkább az, ahogyan fiatal emberek, kurátorok és képzőművészek gondolkodnak róla. A Teleport akkor pályakezdő tagjai (Don Tamás, Gadó Flóra, Margl Ferenc és Sárai Vanda) a saját generációjukhoz tartozó művészeket kértek föl közreműködésre a környékbeli országokból. Valójában nem művek elkészítésére kérték őket, hanem olyan személyes emlékek, lehetőleg tárgyiasult emlékek elküldésére, megosztására, amelyek arról beszélnek, nekik micsoda Trianon.
A csodás ellentmondások sorozata pedig éppen itt kezdődik, hiszen Trianon néven, ezen mitikus és metaforikus gyűjtőnéven leginkább mi, magyarok emlegetünk valamit, azt a bizonyos diktátumot, a területvesztést, a traumát, sőt, szinte az igazságtalanság szinonimájáról van szó, másutt, mások ezt a nevet nemigen használják. Hogy másoknak van-e Trianonjuk és személyes viszonyuk hozzá, ez volt a legizgalmasabb kérdés ebben a kiállításban. Másoknak, akik nem itt élnek, olyan országból származnak, amely országok az I. világháborút lezáró Versailles-i békeszerződés nyomán győztesnek, nyertesnek hihették magukat, de adott esetben más háborúk és történelmi földcsuszamlások következtében később veszteségeket szenvedtek. Közép-Európában élünk és fölösleges volna versenyt hirdetni abból, kinek rosszabb: egy székelyföldi magyarnak, egy jugoszláv születésű horvátnak, aki az etnikai alapú háborúba születik bele, egy csehszlovák születésű szlováknak, akinek szétszakad az országa és az új hazája hosszú ideig a lesajnált szegény rokon szerepében él, vagy egy szovjet születésű ukránnak, akinek a hazájából épp most harap ki egy darabot a nagy szomszéd, és akinek – a többiekkel ellentétben – még az EU sem ígéri a sebek begyógyulását.
A Nekem Trianon kiállításban pontosan ezek a személyes pozíciók voltak az érdekesek. Tetten érhetők-e a transzgenerációs traumák, elfojtások, tudások és nemtudások? Mi öröklődik és mi nem? Mi válik jelentéktelenné? Mi látható egymás traumáiból? Érzékelhető-e még a veszteség és a nyereség? Jelen van-e bennünk a nacionalizmus és ha igen, milyen formában? Egyáltalán: huszonéves, harmincas kelet-közép európaiak mit kezdenek a nekik szegezett kérdésekkel? Voltak művek (noha a felkérés nem művekre szólt), amelyek telibe találták azt, ami Trianon fájdalmas abszurditása, például magyar-román identitású Anca Benera és Arnold Estefán munkája. És akadtak művek, amelyek nem beszéltek Trianonról, mert nem volt hozzá közük, de beszéltek valami olyanról, ami Trianon mögött is ott van, például az ukrán Nikita Kadan munkája. Voltak sikerültebb és kevésbé sikerült megszólalások. Csak egy valami nem volt: hiteltelen megszólalás. E sorok írója egy bukaresti kurátornővel nézte végig a megnyitót követően a kiállítást. A megnyitóra, noha ígérték, nem érkeztek „nemzeti radikálisok”, de így is emlékezetes maradt, ahogy egymásnak próbáltuk elmagyarázni, milyen fogalmon mit értünk, mi mit jelent nekünk, mit hogyan tanítottak az iskolában ott és itt. De ez csak zárójeles megjegyzés. A OFF-Biennále Budapest egész 2017-es kiadásának címe és témafelvetése (Gaudiopolis – Az öröm városa) implikálta az utópia fogalmát, a pozitív jövőképek lehetőségét, ráadásul egy olyan helyzetben, amikor mindent lehetett, csak örülni nem. A Nekem Trianon pedig tulajdonképpen arról beszélt, hogy elgondolható az a helyzet, amelyben a történelmi traumákat közösen oldjuk föl. Ők ott, mi itt, mi ott, ők itt. Elgondolhatók ebben a térségben olyan identitások, amelyek nem egymás ellenében definiálják magukat, a történelemről való olyan beszédmódok, amelyeket nem a nacionalista politika határoz meg, olyan diskurzusok és együttes cselekvések, amelyek egy közös identitás megformálásához teremthetnek alapot. És azt az ajánlatot adta, hogy ehhez a személyes múltfeldolgozáson és az együttműködésen keresztül vezet az út.
Ez a videó a Teleport kollektívájának motivációiról szól, 2017-ből. Három év távlatából e-mailben feltettünk nekik pár kérdést az akkori projektről, illetve arról, hogy számukra milyen tanulságokat hordozott ez a munka.
artportal: Foglalkoztatok-e azzal, hogy politikai erőtérbe kerülhet a Nekem Trianon? Illetve került-e végül egyáltalán?
Teleport: Örültünk volna annak, ha mindenféle nézőpont ütközhet a kiállítás kapcsán, akár kritikák is születnek olyan sajtóorgánumokban, ahol a kortárs művészet kevésbé bevett téma, Trianon viszont nagyon is az. Erre sajnos nem került sor. A Facebook-eseményre temérdek visszajelzés érkezett, rengeteg nagy-magyarországos profilkép sorakozott a résztvevők névsorában, ami egyszerre volt rémisztő és biztató, de a megnyitón végül csak kevés olyan arcot láttunk, akikkel alapvetően nem találkozni ilyen eseményeken. A projekt leginkább csak a szcénán belül vetett föl kisebb ellentmondásokat, ez pedig valószínűleg annak is köszönhető, hogy ez még mindig egy meglehetősen zárt közeg itthon.
artportal: Volt-e valamilyen meglepő tanulsága számotokra az anyagnak vagy külön valamelyik munkának? Olyasmi, amire nem gondoltatok volna, ami tényleg új volt és gondolkodásra késztető.
Teleport: Izgalmas volt látni, hogy mennyire különböző reflexiók – merthogy nem kész műveket, hanem inkább művészi reflexiókat, kérdésfelvetéseket vártunk – érkeztek a résztvevők részéről. Sosem gondoltuk, hogy ez majd valamilyen reprezentatív anyag lesz, de a beérkező projektek láttán még inkább meggyőződtünk arról, mennyire szubjektív ez a kérdés.
Fontosnak tartottuk azokat a munkákat, amelyek absztraktabb módon foglalkoztak geopolitikai kérdésekkel és a felvetést a jelenben vizsgálták.
Ilyen volt Nikita Kadan munkája, aki egy archív fotó történetén keresztül az orosz-ukrán konfliktust tematizálta. Nagy Csilla kutatása pedig egy szlovákiai magyar közösség történetén keresztül arról beszélt, hogyan alakultak a politikai erőviszonyok az elcsatolás után, és hogy a szocializmus ott is inkább ellehetetlenítette, mint segítette volna a feldolgozást. Anca Benera és Arnold Estefán, román-magyar művészpáros pedig a rájuk jellemző érzékeny módon, szó szerint egymásra írták a különböző nézőpontokat, amikor a két ország tankönyveinek Trianonról szóló részeit vetették össze.
artportal: A Trianonhoz, mint problémahalmazhoz való személyes viszonyotokon változtatott-e ez a projekt?
Teleport: A projekt elején publikált videónkhoz képest az mindenképp tanulság, hogy a szlovákok és a csehek nem utálnak minket. Komolyra fordítva a szót, fontos konklúzió volt, hogy régiós szinten a 100 évvel ezelőtti békeszerződés kérdése a többségi társadalomban alapvetően nem forró téma, ami visszatekintve nem is meglepő: a győztesek általában a saját győzelmükre emlékeznek, kevésbé arra, hogy ez a legyőzött félnek miért fáj. De ettől függetlenül a kisebbségi és többségi lét kérdései komplex módon vannak jelen mindenhol, és amiről talán ritkán esik szó, hogy ugyanúgy hordoznak pozitívumokat is, mint negatívumokat. Akár kulturálisan, akár politikailag.
A projekt leginkább arra ébresztett rá minket, hogy a közbeszédben meghatározó, egysíkú és leegyszerűsítő Trianon-kép alkalmatlan arra, hogy a kortárs társadalmak komplex berendezkedését értelmezni lehessen vele.
Az akkori művekből és műleírásokból:
Anca Benera és Arnold Estefan
Trraitaantounli dbée lkae Tszreiraznőodnés, 2017
kézzel írott levél, A4-es formátum
“A történetírás folyamatosan formálódik az épp aktuális politikai átalakulásoknak megfelelően. Minket az foglalkoztat, hogy a politikai erők hogyan használják a múlt specifikus narratíváit diszkurzív stratégiákként, amelyek így az irányítás eszközeivé válnak.
Az egymásra vetített, és így olvashatatlanná vált szövegek különböző (hivatalos) verziói ugyanazoknak a történelmi tényeknek, román és magyar történelemkönyvekből kiemelve, amelyben az egyes verziók korrigálják vagy épp kiradírozzák a másikat.”
Anca Benera (1977) és Arnold Estefan (1978) mindketten Romániában születtek, Anca Konstancában, Arnold Temesváron. 2011 óta dolgoznak közösen. Bukarestben élnek és dolgoznak.
Nagy Csilla
„A Hanza Szövetkezeti Áruközpont 1925-ben alakult meg Galántán.
Ennek előzménye a trianoni döntés következménye volt, amely során a Csehszlovák Köztársaság az elszakadt területeken rekedt Hangya néven futó Magyar Gazdaszövetség Fogyasztási Szövetkezetet 1919-ben betiltotta.
A Hanza fontos szerepet töltött be a felvidéki magyarok körében, és a két világháború közötti időszak talán legsikeresebb szlovákiai magyar vállalkozásának bizonyult. Gazdasági sikerei nem csak ebben a szűk felvidéki viszonylatban voltak kimagaslóak, hanem egész Szlovákiában is évekig a legsikeresebb szövetkezeti áruközpontként tartották számon. Ez egyrészt a vezetőségnek volt köszönhető, másrészt pedig annak a szervező elvnek, amely nem államilag irányított, felülről szerveződő rendszerben működött, ahogy elődje, a magyarországi Hangya vagy a csehszlovák szövetkezetek, hanem egy mellérendelő viszonyú hálózat alakult ki, önmagát felépítő rendszerrel, amely specifikusan a felvidéki régióra koncentrált.
A Hanza több volt, mint áruközpont: hitelszövetkezetet is létrehozott, a központi raktára mellett malmokat, terményfelvásárló központot, gépparkot, likőrgyárat, hűtőházat, keltetőállomást, ecetgyárat, agyagbányát, téglagyárat, nyomdát, de még fürdőt is üzemeltetett, helyi szinten pedig számos iskola, kultúrház s templom építéséhez járult hozzá, és saját dalárdája is volt. 1928-tól jelentette meg lapját, Hanza Szövetkezeti Újság címmel, (amely elérte a 43000-es példányszámot is). 1935-től Hanza Szövetkezeti Naptár címmel naptárt adott ki.
Az 1945 után a Hanzát nemzeti gondnokság alá helyezték, s 1949-ben vagyonát elkobozták. Vezetői (Nagy Ferenc, Kúthy Géza és Letocha József) Magyarországra távoztak.
A Hanza egykori meghatározó szerepéről sem Galántán, sem másutt nem esik szó.* A helyi kollektív emlékezet azon vakfoltjához tartozik, amely időben még nincs eléggé távol ahhoz, hogy “felfedezését” fontosnak tekintse a jelen.
Gyerekként iskolába menet és jövet, kedvenc helyem a “Hanza telep” volt, anélkül, hogy bármit is tudtam volna a történelemről, Trianonról és erről a magas fákkal teli parkról, amelyet családi házak fognak közre, kicsi kertekkel, szűk utakkal. Ma már tudom, hogy a házakat a Hanza építtette dolgozóinak, és ez az egyetlen hely a városban, amely névlegesen köthető a szövetkezethez. Néhány évvel később, Ľudík doktor fogorvosi rendelőjében, a váróterem könyvespolcán, – amely közvetlenül a gipsz fogsorminták gyűjteménye mellett foglalt helyet – felfedeztem Pukkai László Hanzáról írt kötetét. Hogy elvonjam figyelmem a fogorvosi székben várható fájdalomról, lapozgatni kezdtem a könyvet. Érdeklődésem története Trianonról, a Hanzáról és a fájdalom-elterelő hadműveletekről innen kezdődik.
Az itt kiállított tárgyak azon kevés Galántán megmaradt eredeti dokumentumok néhánya, amely az egykori főigazgató, Nagy Ferenc tulajdonát képezték. Köszönet rokonainak, Bencze Piroskának és Ješ Lászlónak, akik e kiállítás kapcsán rendelkezésemre bocsátották ezt a hagyatékot.”
* kivétel Pukkai László helytörténész A Hanza Szövetkezeti Áruközpont Galánta, (1994) című kötete ill. Vavrik Ferenc tanulmánya, A felvidéki Hanza és tagszövetkezeteinek története 1918-1948 címmel.
Nagy Csilla (1983) Vágsellyén, az akkori Csehszlovákiában született. Jelenleg Galántán, Szlovákiában él és dolgozik.
Nikita Kadan
“A fotón a Krím-félszigeten található Donbasz szanatórium látható. A szanatórium a donbaszi bányászok felépülését és kikapcsolódását szolgálta. Az épületben egy Уголёк, azaz “egy kis darab szén” elnevezésű koktélbár is volt. A fotó az 1970-es évek végén készült a TASS (a Szovjetunió távíró ügynöksége) által, amely a Krím- félszigetet reklámozta, mint a Szovjetunió egyik legjobb turisztikai célpontját. A “Krím-félszigeti Donbasz” egy idillikus kép a múltból, a Szovjetunió propagandagépezete által kreálva. Azonban mint a leghíresebb szovjet üdülőhely, a déli “paradicsom” a maga neomodernista épületeivel és szanatóriumaival hamarosan etnikai tisztogatások helyszíne lett, amikor is a krími tatárokat Sztálin utasítására deportálták.
2014-ben a Krím-félszigetet elfoglalta Oroszország – újabb elnyomás-hullámot indítva meg a krími tatárok ellen. Donbasz jelenleg egy katonai konfliktussal terhelt terület Ukrajnán belül, amelyet az oroszok által támogatott szeparatistákkal vívnak. A geopolitika cinikus logikája tele van új ábrázolási módokkal, azonban a régi képek alternatív történeteket kezdenek mesélni.”
Nikita (Mykyta) Kadan (1982) Kijevben, az akkori Szovjetunióban született. Jelenleg Kijevben, Ukrajnában él és dolgozik.
Demeter Dávid
Trianon remix (9’43’’)
Demeter Dávid videója más megközelítésből vizsgálja Trianon kérdését, mint a kiállításon szereplő művészek személyes anyagai. A Magyarországon született és élő művész megközelítőleg 30 órányi anyagból összeálló válogatása közéleti és személyes megnyilvánulásokat egymás mellé helyezve mutatja be a hazai Trianon-diskurzus jellegzetes tendenciáit. A videóban megszólaló emberek nem csak tudományos szempontból közelítik meg a békeszerződés kérdését, ugyanakkor széles spektrumot lefedve beszélnek a területelcsatolások hatásairól. Megjelenik többek között az oktatás, a nyelvi nehézségek, az elcsatolt területek visszaszerzésének vágya, ezzel nyújtva látleletet arról, hogyan viszonyulnak a különböző társadalmi csoportok az 1920-as békeszerződéshez napjainkban. A Trianon remixben a történelmi narratívák relativitása érződik, egyszerre mutatva be személyes történeteket és hivatalos álláspontokat.
Demeter Dávid (1992) Magyarországon, Miskolcon született. Jelenleg Budapesten él és dolgozik.
Olja Triaška Stefanovič
21,506 km2
“Amikor Trianonra gondolok, akkor a földre gondolok.
Arra a földre, ahol születtem és ahol felnőttem.
Ahová a családom 120 évvel ezelőtt költözött.
A Vajdaság egy nyitott föld, sík föld, szeles, sötét termőfölddel, többnemzetiségű föld, föld, ahol sok nyelvet beszélünk.
A családomra gondolok, a vasárnapi ebédekre, ahol magyarul, németül és szerb-horvátul beszéltünk.
A földre, amely mindig nyitott volt sok nemzetiség, nyelv és vallás számára.
Vajdaság, 21,506 km2 -nyi föld.”
Olja Triaška Stefanovič (1978) Újvidéken, az akkori Jugoszláviában született. Jelenleg Pozsonyban, Szlovákiában él és dolgozik.
Lana Stojićević
“Dalmáciában élek, Horvátország egy olyan területén, amelyet nem érintett a trianoni békeszerződés. Az Osztrák-Magyar Monarchia idején sem volt túl nagy a magyar befolyás Dalmáciában, mivel a terület osztrák fennhatóság alatt volt. Mivel Horvátországot nem érte kár a trianoni békeszerződés következtében, ez nem túl gyakori téma Horvátországban, különösképp nem Dalmáciában.
Próbáltam valamilyen személyes kötődést találni nemcsak a trianoni békeszerződéshez, de ahhoz is, milyen hatást gyakoroltak a magyarok Dalmáciára a Monarchia idején. A legjobb személy, aki érdekes történeteket tud mesélni a családunkról és annak történetéről, a nagyapám, Ante, akinek csodálatos sztorijai vannak az eleven gyerekkoráról és a második világháborúban való túlélésről is, ezt az időszakot ő Korčula szigetén töltötte.
Úgy tűnik azonban, hogy semmilyen kapcsolódást nem sikerült felfedeznünk. Az egyetlen dolog, amit fel tudott idézni, az az volt, hogy “nem tudom.” A Korčulán töltött gyerekkora során találkozott egy magyar kereskedővel, tőle tanulta ezt a kifejezést. Ahelyett, hogy néhány tipikus magyar káromkodást tanult volna el tőle, mint ahogy a gyerekek általában szokták, ő erre az egyetlen mondatra emlékszik, ami sajnos összefoglalja az én saját viszonyulásomat is Trianonhoz.”
Lana Stojićević (1989) Šibenikben, az akkori Jugoszláviában, a mai Horvátországban született. Splitben él és dolgozik.
Anetta Mona Chişa és Lucia Tkáčová
“A termőföld az talaj, az mező, az ország, az birtok, az föld, az világ.
A termőföldet nem érdekli a politika, az egyezmények, ígéretek és szerződések. Teljesen hidegen hagyja az államok és határok mögött meghúzódó akarat.
A termőföld megfosztja a politikai tetteket ettől a vágytól, ez egy közös anyagiság, az ellenállás ereje. Saját nyelvtana van, amely nyelvünkön kívüli; saját szövetségei, amelyek nem kötődnek egyezményeinkhez; saját kapituláció nélküli politikája; saját vagyona virtuális tranzakciók nélkül; saját irányítása, hitel felvétele nélkül.
A termőföld nem panaszkodik, nem prédikál, nem kérked – ez egy biológiai megállapodás, túl aláírt egyezményeken és megállapodásokon. A termőföld egyszerre erő és entitás, energia és anyag, élő és halott, lassú és gyors. Egy összetett anyagrendszer, a tudatosság, amely tudja, hogy a birtoklás határai jelentéktelenek.
A termőföld aktív erő, organizmus a legmélyebb történelemmel és a legszélesebb perspektívával, egy létfontosságú szubsztancia, amely országokon, kontinenseket keresztül ível át és túléli az emberi emlékezetet.
A termőföld csodálatosan vibráló anyagok heterogén keveréke – biológiai erjedések földje és az emberi és nem emberi erők interakciója.
A termőföld az ásványok osztatlan halmaza, a Föld kérge amely számtalan mozgó lényből áll össze, amelyeknek szaporodása és növekedése globális léptékben építi és bontja le az anyagot.
A termőföld aktor, aki nemcsak a természetben, de az univerzumban is működik. Táplál bennünket és mi tápláljuk őt, bár ezt nem mindig látjuk így.“
Anetta Mona Chişa (1975) Romániában született, Lucia Tkáčová (1977) pedig Szlovákiában, 2000 óta dolgoznak együtt. Jelenleg Prágában és Pozsonyban élnek és dolgoznak.
- Frissítés 06.09.: A Chimera Project-re vonatkozó mondatot pontosítottuk a Chimera jelzése alapján.