Making Colour, azaz Színkészítés címen nyílt szerdán kiállítás a Trafalgar-téri múzeum Sainsbury szárnyában. A szeptember 7-ig megtekinthető tárlat a XX. század előtti nemzetközi művészet fellegvárában beleillik a 2008-ban kinevezett igazgató, Nicholas Penny gyakran emlegetett koncepciójába, hogy a Galériának nem kell minden egyes alkalommal kasszasiker showban gondolkodnia. A világ minden tájáról összegyűjtött káprázatos Veronese-tárlat bezárása után két nappal a rangos múzeum túlnyomórészt saját festményeiből állította össze legújabb időszakos kiállítását.
Moses Harris: A színek természetes rendszere, 1769/1776, The National Gallery, London
Ahogy a National Gallery gyűjteményeiért felelős igazgató, Ashok Roy a sajtóbejáráson elmondta, a kiállítás a “művészetek és a tudomány összeházasításának” eredménye. Létrejöttében a művészettörténészeken, első helyen Caroline Campbell kurátoron kívül a Galéria nagy becsben tartott Tudományos Osztályának munkatársai is fontos szerepet játszottak. A részleg alaptevékenysége a pótolhatatlan kincsek konzerválásának és restaurálásának elősegítése, így munkájának fontos része a műtárgyakon alkalmazott festékek tanulmányozása. Alighanem közhely, hogy az alkotók hagyományosan egyszerre törekednek a szépség megteremtésére és annak lehető legnagyobb tartósságára. Ám ahogy a bemutatott képek és más objektumok illusztrálják, ez nem mindig sikerül.
A National Gallery mélyében elhelyezett kulturális csemege a színek világának általános összefoglalójával kezdődik. Kiderül például, hogy a hétszáz évet átölelő kiállítás egyik legkorábbi értéke, Carlo Crivelli 1470 körül keletkezett Szent Péter és Szent Pál portréja megelőzte azt az időszakot, amikorra a pigmentekről, festékekről szóló elméletek kialakultak. Intuitív érzékével sikerült egyensúlyt teremtenie, például a bal oldali szent vörös színű talárját nagyon bölcsen annak kiegészítő árnyalatával, zölddel szegélyezte be, erősítve így a hatását.
Hans Memling: A Szűz és a kisded, 1475 körül, olaj, fa, 37,9 x 28 cm © The National Gallery, London
A kiválasztott műveket domináló színek szerint haladó tárlaton gyakran elkerülhetetlenül elterelődik a figyelem magukról a festményekről, és a látogató szinte egy alkimista laboratóriumban érzi magát. Részletes tájékoztatást kap arról, hogyan alakítottak át a művészek különböző, időnként kifejezetten “egzotikus” ásványi anyagokat festékké, nem riadva még attól sem vissza, hogy a megálmodott hatást bélsár és vizelet belekeverésével érjék el. A Tiziano által előszeretettel alkalmazott karmazsinvörös például egy, a szúrós körtekaktuszon élősködő rovarfajta nőstényének kiszárított teteméből készül, – micsoda mennyiségre lehetett szükség! Furcsa módon a kiállítás csak említi a karmazsinvöröst, de a kollekcióban méltón képviselt Tiziano-festmények közül egyet sem hoztak át a Making Colour által elfoglalt térbe.
Az egyik legterjedelmesebb és leglátványosabb termet a kéknek szentelték a kurátorok. Aki eddig nem tudta, itt képet kap arról, hogy évezredeken keresztül az egyetlen jó minőségű és tartós kék festékanyag az ultramarin volt, amit a lapis lazuli vagy lazurin drágakőből állítottak elő. Mint maga a szó is jelzi, a kő a “tengereken keresztül”, kereskedők útján jutott el Afganisztánból Európába. A gyönyörűséges árnyalatot talán legtetszetősebben Orazio Gentileschi XVII. század eleji, magára lazurinra festett olajképe illusztrálja. A Dávidot Góliát levágott fejével ábrázoló munkát leginkább a hátteret alkotó ragyogó kék miatt érdemes megcsodálni. Az eredeti drágakő is megmutatja magát a Természettudományi Múzeumból kikért példánnyal, illetve az oxfordi Ashmolean Múzeumból London szívébe érkezett lazurin békával és egy i.e. 3300-3000 között a korai dinasztikus korban kifaragott nőalakkal. Kékről szólva aligha maradhatott volna ki Claude Monet legalább egy műve. A választás az 1878-81-es Hó borította Lavacourt-ra esett. Az impresszionistákról kiderül, hogy ők már szerencsés helyzetben voltak, hiszen a XIX. század első felében már kész és időtálló festékek kerültek kereskedelmi forgalomba.
Claude Monet: Hó borította Lavacourt, 1878-81 körül, olaj, vászon, 59,7 x 80,6 cm © The National Gallery, London
A zöld szekció érdekessége, hogy egyaránt tartalmaz kissé megkopott, színüket vesztett alkotásokat és illusztrálja a természetesen kívül a mesterséges, rikító árnyalatokat is, különösen találóan Paul Cézanne 1890-92 között megörökített Provence-i domboldal című festményével. Az ismeretterjesztés elemeit itt a zöld pigment alapanyagának három fajtája szolgáltatja. A vörös szobában leginkább Edgar Degas szinte egyszínű piros Fésülködő nője (La Coiffure, 1896) ragadja meg a tekintetet, míg “királyi” bíborban szebbet, mint Giovanni Sassoferrato Imádkozó madonnáját nehéz elképzelni.
A záró fejezet az aranyé és ezüsté. Előbbi helyébe – amilyen gyorsan csak lehetett – a sárga lépett, mert a fények tükröződése miatt a festményekre applikált aranyfüst elvesztette csillogását. A két nemesfémnek annak ellenére van óriási fontossága az európai festészet színhatásaiban, hogy nem szerepel a hagyományos, a kiállításon is látható színkeréken. A terem ékessége Sandro Botticelli Assisi Szent Ferenc angyalokkal című festménye, amit csak nemrégiben erősítettek meg hivatalosan, mint a nagy reneszánsz festő munkáját. Figyelemre méltó a kép egyszerű stílusa, ahogy a franciskánus rend jámbor alapítójának sziluettje beleolvad a csillogó arany háttérbe.
A sajtólátogatás után a show kurátorával, Caroline Campbell-lel beszélgetve megkérdeztem, mi indokolja a felnőttek 8 fontos belépti díját egy olyan tárlatra, mely ugyan különböző egyetemekről és testvérintézményektől kölcsönkért ásványokat, szöveteket, kerámiákat és más tárgyakat is tartalmaz, de lényegében a National Gallery saját, ingyen hozzáférhető gyűjteményéből merít. A művészettörténész enyhén indignáltan emlékeztetett a rendezéssel járó erőfeszítésekre, extra költségekre. Egyben annak a reményének adott hangot, hogy a látogatók “ugródeszkának” tekintik a színek világáról szóló kiállítást és felkeresik az alapkollekciót is. Van Gogh pazar Napraforgói vagy Velázquez Rokeby Vénusza mindenképp hozzátesz az élményhez!
National Gallery, London, szeptember 4-ig.