Mint már említettük párszor az artPortal-on, szeretjük a festészetet (pl.: 1, 2, 3.). Nemes Márton, 29 éves székesfehérvári festő Overcoloured című szóló kiállítása január 30-áig látogatható a Deák Erika Galériában, miközben Nemes már a következő, müncheni bemutatkozására készül. Következő kiállítása akár nagy ugrás is lehet a számára: február 22-én nyílik a müncheni Kunstklang Gallery-ben. Mindenesetre, a művész meglehetősen tudatosan készül a kinti megmérettetésre, és ezt – mint meséli – nagyjából akkor döntötte el, amikor eljutott életében először egy art fair-re, Berlinbe. Szerinte tudatosabb lehetne a hazai szcéna is, és a művésznek az a dolga, hogy folyamatosan 100 +1 százalékot adjon. Beszélgetés Nemes Mártonnal.
Fotó: Hencz Péter
artPortal (aP): Mikor döntötted el, hogy festő leszel?
Nemes Márton (N.M.): Mindig is szerettem rajzolni, de gimnáziumban elkezdtem graffitizni, ami elvitt egy teljesen más irányba. Az utcai formáját nem tartom képzőművészetnek, de vannak a műfajnak művelői, akik olyan kontextusba tudják helyezni, ami megállja a helyét, mint kortárs művészeti alkotás. Körülbelül 18 éves koromban tört rám a vágy, hogy fogjak egy ecsetet és kipróbáljam, milyen olajfestékkel vászonra festeni, majd eldöntöttem, hogy jelentkezem a Képzőre. A felvitelire a graffitijeimet vittem magammal, ami nem annyira passzolt az akadémikus szemlélethez, úgyhogy kellett három év, hogy felhozzam magam rajzilag, és végül felvegyenek. Onnantól egyenes volt az út.
aP: Felkészítettek, hogy mi kell ahhoz, hogy egyszer sikeres festő váljon belőled?
N.M.: Amikor első éves voltam az egyetemen, elvittek minket Berlinbe, és megnéztük a berlini kortárs művészeti vásárt, ahol óriás dózisban kaptam impulzust arról, hogy mi a nemzetközi kortárs művészet. Egy hatalmas reptéri csarnokban rendezték meg, kisebb pavilonokban mutatkoztak be a galériák. Láttam, hogy mekkora érdeklődés övezi a tárlatokat, hogy a műtárgyaknak van áruk, van vásárló közönségük, és hogy a munkák gazdára lelnek. Onnantól kezdve tudtam, hogy efelé kell menni, annak ellenére, hogy Magyarországon még nem tartunk itt egészen. Tudtam, hogy többet akarok a festegetésnél, ki akarom vinni a világba, amit csinálok. Nem arról van szó, hogy kereskedelmi célra akarok termelni, pusztán jó akarok lenni, és nem akarok félni, a többi jön magától.
aP: Van olyan, akitől el tudod lesni, hogy hogyan lehet eljutni idáig?
N.M.: Magyarországon nincs erre bevett modell, mindenki magának ássa a makkot, úgy ahogy tudja, mindenki egy személyben harcol. Ki kell találnod, hogy mit fess és hogyan menedzseld magad. Nagyon hiányzik itthonról a szellemi műhely, az iskola, ami a tapasztalatok összegzéséből valami többet, erősebbet tudna letenni. Ez alatt olyan művészek tömörülésért értem, akiknek hasonló a gondolkodásuk, vagy legalábbis valamilyen azonos kód alapján lehet a munkáikat értelmezni, amelyek ezáltal összekapcsolódnak, és így a különböző életművek is összefonódnak. Lenne egy egészséges verseny. Nem tudok olyan közös nevezőt, jelzőt vagy szempontot mondani, ami alapján meg tudnám fogalmazni, hogy miről szól ma a magyar kortárs képzőművészet. Sokan foglalkoznak politikával, szociális kérdésekkel, mások polgári zsánert faragnak, néhányan absztraktozunk, de valódi kommunikáció a játékosok között alig, vagy csak nagyon nehezen alakul ki.
aP: A szomszédos országok kortárs művészetét homogénebbnek tartod?
N.M.: Nem a homogenitásról van szó igazán, hanem arról, hogy kisebb-nagyobb amplitúdóval ugyan, de kialakulnak olyan foltok, ahol beindul a pezsgés. Például az utóbbi öt-hat évben egy romániai festőcsoport olyan saját hangot tudott érvényesíteni a nemzetközi porondon, hogy mi itthon csak kapkodjuk a fejünket, és próbáljuk megfejteni, hogy hogyan csinálták.
Fotó: Hencz Péter
aP: Ügynökségekre volna szükség, amelyek átvehetnék a menedzseri funkciót?
N.M.: Nálunk ezt a feladatot a galéria tölti be. A művész adja a képet, a galéria a logisztikát, a kommunikációt és még sok mindent. Szimbiózisban élünk. A galéria áll a művész mögött, az viszi el külföldre a műveit, és segít kapcsolatokat építeni. Ezt professzionális szinten kevesen űzik itthon, és emellett a galériáknak folyamatosan bizonyítaniuk kell a saját létjogosultságukat is, mert mindenki az életéért küzd.
aP: Mit a te feladatod?
N.M.: Az én feladatom az, hogy folyamatosan fenntartsam a 100+1 %-ot, vagyis, hogy mindig kicsivel többet mutassak az elégnél. Hogy folyamatosan fejlődjek, miközben egységes marad a munkám. Hogy azt mondhassák, ez a srác megint előrébb lépett egy kicsit. Egyszer hallottam egy kurátori nézőpontot, hogy ha tetszik egy művész, várj öt évet és nézd meg újra, hogy tetszik-e még. Egy művész ennyi idő alatt rengeteget változik, vagy talán pont semmit. Nekem most ebben a szimbolikus öt évben kell bizonyítanom.
aP: Szerinted ez elég, hogy elérd a célod?
N.M.: Nem, ez csak az egyik fele. Itthon van egy nagyon jó galeristám, aki szívvel-lélekkel támogat, de érzem, ha potens nemzetközi jelenlétre vágyom, akkor nem nyugodhatok meg ezen a ponton. Minél előbb, hosszabb időre van szükségem külföldön, ahol forróbb a talaj, minél több kurátorral, galériással, művészettörténésszel, múzeumi emberrel kellene megismerkednem, hogy minél több kiállításra kerülhessek be, és persze szükség van önpromóra, emailezésre, kopogtatásra. Épp a honlapomon dolgozom. Egy galerista Magyarországon napi szinten legalább öt portfóliót kap, de ez a módszer ritkán működik, mert a galeristák szeretnek maguk rátalálni a művészekre. Jobb eset, ha vannak kapcsolataid, akik személyesen tudnak ajánlani. Ezt a szituációt kell megteremteni, hogy megtalálható, hozzáférhető legyél. Ehhez pedig mindenhol jelen kell lenni, akár egy nemzetközi vásáron, akár megnyitókon. Nyilván akkor sem lép oda az ember akárkihez, de meg kell adni az esélyt a szerencsés véletleneknek. Hiszem, hogy egy levegőt kell szívni azokkal az emberekkel, akikhez tartozni szeretnél.
aP: Történt már veled ilyen szerencsés véletlen?
N.M.: Mondhatjuk. New York-ban az első utam a világ egyik legjobb galériájába, a David Zwirner Gallery-be vezetett. Hatalmas hely, iszonyú nagy utcafronttal. Kerestem a főbejáratot, és véletlenül majdnem benyitottam egy privát bejáraton. Már nyúltam a kilincsért, amikor egyszer csak nyílt az ajtó, és kilépett maga David Zwirner, két ügyfélnek kinéző amerikai társaságában. Nem szólítottam meg, de meghatározó Murphy-élmény volt.
Fotó: Hencz Péter
aP: December elején nyílt legutóbbi kiállításod, az Overcoloured. Milyen a visszhangja?
N.M.: Talán mondhatom pozitívnak. Nehéz és sűrű volt az elmúlt időszak, és úgy érzem, vízválasztó ez a kiállítás. Két különböző szegmenst tettem le egymás mellé, egy térbe magamnak. A legvehemensebb, naturálisabb, komplikált vágyaimat és a letisztulni akaró, finom törekvéseimet installáltam fel. Voltak azért, akiknek zavaró volt ez a kettősség, mert nem tudták eldönteni, most akkor melyik vagyok.
aP: És: melyik?
N.M.: Jó kérdés. Azt gondolom, minden munka én vagyok. Most az következik, hogy összefonom ezeket a szálakat, lepárolom a komponenseket. Szerintem a legtöbb festő életében ez az örök küzdelem, hogy megtalálja magával az összhangot. Én eddig teljesen ösztönösen festettem, éreztem mit akarok, hogyan akarom és nem foglalkoztam az elvárásokkal. Most eljutottam arra a pontra, hogy egy lépés távolságból nézzek magamra. Alkotóelemeimre kell bontanom magam, hogy újra összerakjam. A következő kiállítást óriási szerencsének és egyben nagy kihívásnak is tartom.
Fotó: Hencz Péter
aP: Tudsz már róla valamit mondani?
N.M.: Ez egy sokkal kisebb kiállítótér lesz, mint a Mozsár utcai Deák Erika Galéria tere. Nagyon egységes anyag születik majd, nagyjából, mint egy divatkollekció. Az előzőnél teljesen elengedtem magam, most viszont megpróbálom beleszuszakolni magam egy általam felállított keretbe. Ez lélekgyakorlat is, érzelmi tréning, hogy megtudjam, mit tudok egy ilyen helyzetből kihozni. Mindig igyekszem szokatlan szituációkat teremteni magamnak, mert ilyenkor a semmiből kell kitalálnom a megvalósítást, a technikát, és szerintem az igazán izgalmas munkáim nem rutinból jönnek, hanem, amikor sötétben tapogatózom.
aP: Befolyásol, hogy teljesen más környezetben, más közönség fogja látni ezeket a képeket?
N.M.: Részben igen. Németországban szerintem nagyon erős a festészet. Maga az expresszív festészet onnan gyökerezik. Ahogy a németek a vászonhoz, a festékhez nyúlnak, az a pontos, kimunkált mód máig felismerhetővé teszi őket. Érdekes, hogy a legtöbb kedvenc festőm német, és többször megkaptam, hogy van a festészetemben valami német jelleg. De ettől még nem akarok tudatosan a német közönségnek festeni, hiszen nem német, hanem magyar festő vagyok, és ők egy magyar festő kiállítását akarják látni. De nagyon inspirál az ismeretlenbe való belépés, hogy egy másik országba vihetem a munkáim. Izgatottan várom.
Fotó: Hencz Péter
A cikk lejjebb folytatódik.