KissPál Szabolcs A műhegyektől a politikai vallásig című trilógiája 2016-ban az oldenburgi Edith-Russ-Haus für Medienkunst rezidencia programja keretében készült el. Idehaza a 2017-es OFF-Biennále keretében mutatták be, a Parlamenttel szemben a Kossuth téren, a Politikatörténeti Intézetnek akkor még otthont adó épületben.
A két filmből (Szerelmes földrajz és a Lehullott toll felemelkedése) és egy fiktív múzeumi tárgyegyüttesből (A szakadék lelet) álló doku-fikciós munka a nemzeti mitológiák nemzettudat teremtő szerepével foglalkozik. A fiktív és a valós elemek egymásba játszásával egy ellenfikció jön létre, amely az irredenta szimbólumok használatát és jelentéseit a revizionista nacionalista diskurzus kritikai elemzésébe ágyazza.
A projekt utóélete igencsak figyelemreméltó: szűkített verziója 2020. márciusában egy nemzetközi csoportos kiállításon szerepelt az FKSE-ben. Külföldön a németországi bemutatót követően többek között Észtországban, Franciaországban, Írországban és Romániában láthatta a közönség. Több helyszínen egyéb kiegészítő események, projektek kapcsolódtak hozzá.
Az Edith-Russ-Haus és a német Revolver kiadó közös kiadásában háromnyelvű könyv jelent meg a Műhegyek…-ről, és ez lett az alapja a projekt nemrég elkészült on-line verziójának, ahol annak utóéletét, a kapcsolódó eseményeket és a hazai és külföldi bemutatók recepcióját is megismerhetjük. A webes megjelenés apropóján Lázár Eszter beszélgetett KissPál Szabolccsal a munkáról, annak nemzetközi fogadtatásról és Trianonról.
Lázár Eszter (L.E.): Milyen szempontokra figyeltél a honlap összeállításánál? És miért pont most készült el?
KissPál Szabolcs (K.Sz.): A könyv nagyon drága, így kevesen jutottak hozzá, és amikor a Revolver Kiadóval lejárt a szerződés, adódott a lehetőség, hogy egy, a filmeket és a könyv anyagát tartalmazó weboldal készüljön. Ezt a kapcsolódó projektek és a kiállításokról írt kritikák, interjúk egészítik ki. A másik aktualitás a trianoni évforduló, bár a mű nem, vagy nem csak Trianonról szól.
L.E.: A trianoni évforduló kapcsán tanulmánykötetek, életrajzi vonatkozású művek, rövid ismeretterjesztő videók jelennek meg, beszélgetés-sorozatokban elemzik Trianon következményeit és aktuális politikai hatásait. A történészek, illetve a Trianon kérdésével foglalkozó értelmiség felelősségének kérdése is újra és újra felmerül: például abban, hogy a következmények helyett nem az 1920. június 4-ei békeszerződés aláírásának előzményeiről beszélnek. Hová helyeznéd a Műhegyeket ezekben a diskurzusokban?
K.Sz.: Romániában, Marosvásárhelyen születtem, ezért van egy tapasztalati hátterem. A “határon túliak” másképp látják ezt a kérdést. Nem történészként közelítettem a témához. Számomra Trianon nem egy történelmi esemény a politikailag kontrollált kollektív emlékezetben, sokkal inkább eszme- és politikatörténeti kérdés. Arról a módról szól, ahogy a mindenkori politikai elit viszonyul ehhez a kérdéshez. Frusztráló és összetett történelmi trauma. Számos interpretáció van, de ezek között nehéz megtalálni a konszenzust. A magyar történetírásban a figyelem és a szándék hiánya miatt nincs közös nevező. Ez élteti napjaink irredentizmusát is. A Műhegyekkel az volt a célom, hogy ne csak egy művészeti projekt maradjon, és, hogy sok mindenkihez eljusson. A webes megjelenés segíthet ebben. Mivel ez nem egy Trianon-statement, bízom abban, hogy megtalálja majd a helyét, nem szükséges külön pozicionálni.
L.E.: A 2017-es hazai bemutatót követően több külföldi helyszínen is kiállítottad a Műhegyeket. Hogyan tudták befogadni ezt a hazai történelemhez kapcsolódó, komplex projektet?
K.Sz.: A külföldi, lokális történetekhez való kapcsolódás nagyban függ a helyszíntől is, és bár külföldön a mű számos eleme idegen, annak meseszerű, doku-fikciós hangneme azért berántja az embereket mindenhol. A múzeumi részen a látogató saját útvonalat jár be, mászkál a vitrinek között: nem kell feltétlenül minden egyes tárgyat végignéznie. A munka mindenhol megtalálta az értelmezési közegét. A kolozsvári Tranzitban nyilvánvaló, hogy másképp olvassák a történetet; Trianon következményeit nekik nem kell bemutatni, Horthy Miklós ott is egy politikai celeb.
A románoktól egyébként jó visszajelzések érkeztek, a fiatal román értelmiségnek például tetszett a munka. Az észtek az újpogánysággal, az írek a druidizmussal részben párhuzamot tudtak vonni, és persze az aktuálpolitikai kérdésekhez, az újnacionalista törekvésekhez is hamar megtalálták az asszociációkat, annak ellenére, hogy a magyar kontextussal sokan nem voltak tisztában. Egyébként pedig – sajnos, vagy sem – Orbán hülyeségeire figyelnek a világban, érdekli az embereket az, hogy honnan jön ez az egész, mi a háttere az állandó, politikai kampányában is jelenlevő őrületnek.
Franciaországban picit más volt a helyzet. Bordeaux-ban a gyarmati, kolonialista emlékezet és a közeli Baszkföld története miatt tudtak rácsatlakozni a Műhegyekre. Persze a kapcsolódások mellett szükséges azért egyfajta érdeklődés, motiváció is az ilyen jellegű, rengeteg referenciája miatt nehezen befogadható, kutatáson alapuló projektek iránt.
L.E.: Mivel a mű iróniája helyenként nagyon visszafogott, volt példa arra, hogy a túlazonosulást (overidentification) – ezt a kortárs művészetben is gyakran alkalmazott kritikai iróniát – a Műhegyekben félreértette valaki?
K.Sz.: A pesti kiállítást viszonylag kevés olyan néző láthatta, aki nagyon félreérthette volna. Nincs tapasztalatom arról, hogy mennyire értették félre, és, hogy volt-e ilyen. El tudom képzelni, hogy valaki bizonyos elemeivel azonosul, de előbb-utóbb csak leesik neki, hogy miről is van szó. Nem akartam paródiát. A témához súlytalannak tartom az erős iróniát. Ilyenek miatt került bele például a zsidó irredentizmus a történetbe, ami a Műhegyeknek fontos része. Arra is figyeltem, hogy ne csússzon át az egész totál fikcióba.
L.E.: A könyvben szerzőként is közreműködsz. Fontos számodra, hogy a saját értelmezésed is megjelenjen?
K.Sz.: Nem az a fontos, hogy textuálisan is pozicionáljam a művet, hanem, hogy maguk a textusok váljanak művé. Mindkét film esetében előbb a szöveg volt meg, és az alapján készült aztán a script. Ugyanakkor minden művész szeretné, hogy megjelenjen a saját olvasata is, hogy nagyon ne menjen mellé az értelmezés. Azért is tartom fontosnak, hogy “beleszóljak”, hogy emlékeztessem a nézőt, és hogy fontos részek ne kerüljenek ki a fókuszból.
Ez a mű nagy mértékben rólam is szól, ezért ha valaki meg akarja érteni, akkor engem is meg kell értenie.
L.E.: A weboldalon bemutatod a Műhegyekhez kapcsolódó projekteket is. Számomra nem mindig egyértelmű a kapcsolódás. Mesélnél ezekről?
K.Sz.: Vannak egyértelmű kapcsolódások, amikor a projekt valamelyik elemére épül a program. Ilyen volt a Bánkitó Fesztivál 2018-ban, a 2019-es romániai workshop, illetve a Bordeaux-i projekt is. A Műhegyeket alapul véve, a módszertant továbbgondolva a pedagógiai dimenziót próbáltam folytatni. Volt egyetemi és alternatív oktatási környezet, de kísérleti színház is. Bánkon ReVízió címmel egy részvételi felolvasószínházat szerveztünk. Itt a történeti figyelemnek és az identitás pozicionálásnak kérdése, és ezek közösségi megközelítése foglalkoztatott. Egy olyan szöveget (Szabolcsi Miklós: A hetedik láng, 1925.) olvastunk fel és beszéltünk meg a résztvevőkkel, amire a projekt kutatása során bukkantam.
L.E.: Kik vettek részt a romániai workshopon, mi volt a téma és a módszertan?
K.Sz.: Marosvásárhelyen a Minitremu pedagógiai projekt meghívására egy workshopot szerveztem Oral History – Collective Memory címmel. A résztvevők középiskolások voltak: erdélyi magyar, bukaresti román vagy temesvári elrománosodott család fiataljai, vegyesen. Családi történeteket írtak: először az általuk hozott tárgyak alapján meséltek el történeteket, majd ezeket egy nagy közös sztorivá gyúrtuk össze úgy, hogy összekapcsoltuk a fotókat, tárgyakat, valamint a szereplőket egy nagy, összefüggő narratívába. A tárgyakhoz karaktereket rendeltünk a valós családtagok összevonásával, kicsit átrendeztük az egymáshoz való viszonyukat. Az egyik szereplő, egy román dédnagymama Magor nevű férje például Horthy ügyvédjét “játszotta”. Egy nagy saga lett a végeredmény, ami a ‘20-as évektől napjainkig követi végig egy fiktív család történetét. Vicces egymásmellettiségek alakultak ki. Nagyon érdekes volt az a folyamat, ahogy egy kutatást fikcionalizáltunk és aztán összeraktunk.
L.E.: Mennyire tartottad itt alkalmas módszernek az újrajátszást, ami egy történeti eseményekkel és máig érzékelhető traumákkal foglalkozó projekt?
K.Sz.: Nem akartam olyan irányba terelni ezt, aminek a pontos és aktuális romániai politikai kontextusát én magam sem ismerem kellőképpen. Inkább a tárgyak, és az azokon keresztül kibontakozó személyes történetek érdekeltek.
L.E.: Az egy évvel korábbi Chemnitz-i projektben is múzeumi környezet, és tárgyak intervenciója volt a cél, de ott már nem a magyar irredentizmus volt a fókuszban.
K.Sz.: A Chemnitz-i Reframing Identity (Archeology of a Conflict) struktúráját tekintve hasonló a Műhegyekhez. Amikor Oldenburgban elkezdtem dolgozni a projekten, azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnék hasonló német jelenségeket feltárni. Ehhez aztán gyűjtöttem anyagot, amit eleinte a mű részeként képzeltem el, de aztán mégsem került bele, mert így is nagyon nagyra duzzadt az anyag. Chemnitzben az Uprising of Histories fesztivál ösztöndíjas meghívottjaként szintén tárgyakat helyeztem el az együttműködő partner, a smac (Staatliches Museum für Archäologie Chemnitz) állandó kiállításának múzeumi terében.
L.E.: Itt a konkrét események is hatással voltak a projekt alakulására. 2018 nyarán, egy nagyon komoly konfliktus vette kezdetét, ami egy városi fesztivál idején történt gyilkosság miatt bontakozott ki, amelynek egy német fiatalember volt az áldozata. Az elkövetéssel egy szíriai és egy iraki menekültet gyanúsítottak, ami elegendő ürügy volt ahhoz, hogy a bevándorlásellenes jobboldal az utcára vonuljon egy nagyon agresszív, heteken át tartó tüntetéssorozatban.
K.Sz.: Igen, kb. 1500 neonáci gyűlt össze, amire másnap, erre válaszul kb. 10.000 antifa utazott oda, konkrétan felvéve a harcot a neonáci csoportokkal. Szászország komoly központja a neonáci NSU (Nationalsozialistischer Untergrund) szerveződéseknek. Számos kutatást ismerünk a közelmúltból, a rendszerváltás körüli Németországról, arról, hogy hogyan kaptak gellert a dolgok, és hogyan alakultak a politikai pozíciók és az identitások. Sok anyag foglalkozik a náci ezotéria és az újpogány egyházak aktualitásával is. Érdekesen keveredik a posztszoc és a balos hagyomány a régióban. A Drezda és a Lipcse közötti bányavidék, az uránbányászat az 1990-es években befuccsolt. A bányászat összeomlása egyértelműen a náci eszmék újjáéledéséhez vezetett. A bányászathoz kötődtek a szakszervezetek, amelyek a szoclibek hatáskörébe tartoztak korábban, ellenállva a neonáci mozgalmaknak, viszont az iparág szétesésével ez az ellenállás megszűnt.
L.E.: Chemnitzben együttműködő partnereid is voltak, két menekülttel dolgoztál együtt.
K.Sz.: Igen, eredetileg közös projektet szerettem volna az ott élő Dana Alnaeb és Adel Alaswad szíriai menekültekkel, de végül úgy alakult, hogy ők kevésbé vettek részt a koncepció kidolgozásában és a kutatásban, inkább performatív (pl. városi séta) feladatuk lett a projektben.
L.E.: Mit állítottál ki a múzeumban, mi volt az intervenció lényege?
K.Sz.: A beavatkozás arra irányult, hogy a 3600 nm-es, Szászország archeológiai történelmét bemutató múzeum állandó kiállításának identitás-vonatkozásait láttam el kritikai “jegyzetekkel”. Ennek érdekében 21 tárgyat és 7 dokumentumot adtam hozzá a kiállított törzsanyaghoz, múzeumi jegyzetekkel ellátva, amelyek így formailag teljesen beleolvadtak a múzeumi környezetbe. Még egy állandó kiállítás ötlete is felmerült bennem, de az archeológus főkurátor kicsit tartott attól, hogy a két narratívát, a múzeumi állandó kiállítást és az én projektemet összemossák a látogatók. A Homo Atlanticus például egy spekulatív cucc, és a múzeumi narratívába nehezen illeszthető.
A projekt felelőse intézményi részről egy történetesen magyar származású, ott élő kutató, Attila Bihari volt. Ő a múzeumban dolgozott, de nem annak alkalmazottjaként, hanem ösztöndíjasként, és a „Change the smac” projektet vezette. A munkája része a Kulturstiftung des Bundes jól működő projekt-hálózatnak, 20-30 ösztöndíjassal szerte a régióban, akiknek kurátori, mediátori és operatív feladataik egyaránt vannak, és szerepük az intézményi (múzeumi) narratívák kulturális egyensúlyának biztosítása. Különböző projekteket, eseményeket szerveznek, bevonnak menekülteket és művészeket, akik a múzeumi narratívára reagálnak, kiadványokat készítenek.
Franciaországban, Bordeaux-ban eredetileg az arc en rêve építészeti központban mutattam volna be a Műhegyeket, ami a CAPC – Kortárs Művészeti Központ épületében működik, és mivel két, a város művészeti egyetemén tanító kolléga hívott meg, végül egy összetett workshoppá alakult a projekt, amelyen francia és magyar művészeti egyetemi hallgatók vettek részt. A CAPC épületét régen gyarmati termékek és rabszolgák raktározására használták. Bordeaux városa tehát a rabszolgakereskedésben fontos szerepet töltött be anno, és itt a jobboldal ma is erős. Mivel ez lett volna a projekt helyszíne, átfedést kerestem a kolonializmus és a rasszizmus között.
Végül aztán úgy alakult, hogy a projekt nem ott, hanem a városi levéltárban valósult meg, The Colonial Warehouse címmel. Chemnitzben a fókusz a rasszizmus volt, a rasszizmus pedig a kolonializmus találmánya. Ezt próbáltam itt összehozni. Azért is adta magát a téma, mivel a bordeaux-i hallgatók 60 %-a vagy egykori francia gyarmati területekről származó vegyes identitású fiatal, vagy pedig bevándorló, illetve vendéghallgató volt. Az ottani tanár kollégák eléggé szkeptikusak voltak a projekt-javaslatom hallatán, de végül nagyon jól sikerült.
A magyar hallgatóknak is furcsa volt eleinte a kapcsolódás, nem érezték magukénak, hiszen a magyar történelemben nincs kolonialista epizód. Végül nagyon egységes anyag lett belőle, a kiállítás munkái doku-fikciós módszerekkel, tárgyakon és azok leírásain keresztül dolgozták fel az összefüggéseket; a francia hallgatók inkább a kolonializmus, míg a magyarok a rasszizmus kérdésével foglalkozva. Itt tehát az történt, hogy érkezett valaki a kontextuson kívülről és bedobott egy témát, ami bár evidens, mégis kevéssé tematizált a lokális kultúrában. Talán amiatt, hogy kívülről jössz, bátrabban nyúlsz ilyen témákhoz.
L.E.: Hogy látod a pedagógiai módszerek lehetőségeit az ilyen jellegű kortárs projektekben?
K.Sz.: A román workshop és a Bordeaux-i projekt esetében is a pedagógiai vonatkozás a legfontosabb. Az ilyen jellegű témákat talán leginkább így lehetne megfogni, ebben most nagyon sok potenciált látok, és például a Műhegyek kötetet is egyidejűleg tartom kiállítási katalógusnak, regénynek és történelemkönyvnek.
L.E.: És mi a helyzet az intézményekkel, a múzeumokkal? Tekinthetők ezek a projektek intézménykritikának? Jelenthet ez olyan feladatkijelölést, ami a kortárs művészeti projekteket és a múzeumi együttműködéseket, az 1990-es évektől egyre népszerűbb múzeumi intervenciókat is egy kicsit felrázza?
K.Sz.: Részben igen, persze, de ahogyan a Chemnitz-i példa is mutatja, azért ezeknek esetenként helyt adnak, sőt ilyeneket kezdeményeznek is múzeumok, bár inkább egyedi helyzetekről, és nem általános tendenciáról beszélhetünk.
L.E.: Hol vannak most a Műhegyeken bemutatott tárgyak?
K.Sz.: Kicsit össze-vissza. Egy részük a Stúdióban, mert most szedtük le a kiállítást. A másik adag még Bordeaux-ban. Ez már egy szűkített anyagra koncentrált. Utrecht a következő állomás, az IMPACT Festival (májusban nyílt volna, de augusztusra halasztották), itt szintén egy szűkített verzió lesz bemutatva. Ez a 11. állomás, ami már egy kicsit sok. Azért is jó, hogy elkészült a weboldal, mert már nem nagyon szeretném kiállítani a tárgyakat.
L.E.: Ha már múzeumi intervenció, elmesélnéd a Trianonhoz kapcsolódó meghiúsult versailles-i projekttervedet?
K.Sz.: A Budapest Galéria párizsi ösztöndíjasaként éppen Versailles-ban voltam, amikor egy román házaspár beszélgetésére lettem figyelmes a kertben, akik a Nagy-Trianoni palotát, a békeszerződés aláírásának helyszínét keresték.
Kitaláltam egy végtelenül egyszerű dolgot, emlékműnek szánva. Az elcsatolt területekkel együtt létrejött nemzetállamok saját nemzeti szimbólumaiként megjelölt virágokat ültettem volna el egy üresen álló kaspóba, amelyet a kertből a palotába helyeztem volna át. Abba a terembe, ami a békeszerződés aláírásának helyszíne volt. Ezt, mint egy állandó emlékművet lehetett volna látogatni, locsolni…
Sokan támogatták a projektet, nyitottnak tűnt az akkori igazgató is, egyeztettem vele, de végül még Ami Barak (nemzetközi hírű román kurátor – a szerk.) támogató levele sem hatotta meg a közben újonnan megválasztott igazgatót. Minden bizonnyal politikai óvatosság lehet a háttérben. Az tehát nem jött össze, viszont így lett időm és kapacitásom arra, hogy összerakjam a Műhegyek on-line verzióját.
L.E.: Mi a véleményed a Parlamenttel szemben található Trianon Emlékműről? Annak idején, a Szabadság téri Eleven Emlékmű egyik kezdeményezője és alapító tagja voltál. Az Eleven Emlékmű most pályázatot írt ki, amely a Trianon Emlékműre reagál és kifejezetten fiatal művészhallgatókat szólít meg. Hogyan tudnak ők kapcsolódni ehhez a témához?
K.Sz.: A pályázat szervezésében, lebonyolításában ez esetben nem veszek részt, de nagyon kíváncsi vagyok milyen ötletek születnek majd. Az emlékművel kapcsolatban látok több problémát és egy apró pozitívumot is, ha úgy vesszük… A probléma nem új keletű, ez a hagyományos autoriter (emlékezetpolitikai) módszer nálunk: valaki kitalálja, eldönti, odahelyezi, és meghatározza, márpedig így fogunk erre emlékezni! Ez így nem közösségi ügy, és semmi köze a kollektív emlékezethez. A grandiózussága is visszatetsző, erősen kétlem, hogy nagy drámákat csak nagy méretben lehet megjeleníteni. Talán egyetlen pozitívuma említhető, hogy legalább nem figurális alkotás. Mivel mutat némi formai azonosságot, érdekes lenne összevetni a jeruzsálemi Jad Vashem kertjében található Az elpusztított közösségek völgye emlékművel. Remélem egyszer erről majd születik egy doktori dolgozat.
