„A teremtőnek nincs többé hatalma fölöttem. / Nincs esélyem. Tehát aktuális vagyok” –vallotta, vallja Ladik Katalin (1942), akinek magatartása és gondolkodása a hatvanas-hetvenes években indult kelet-európai neoavantgárd egyik meghatározó alakjává tették. És éppen ez az a korszak, amelyet most újra felfedez a világ.
Performer, színésznő, költő, író, képzőművész, aki a hatvanas évek Jugoszláviájában, egy kulturálisan meglehetősen szabad, Nyugatra nyitott, izgalmasan burjánzó, mégis represszív közegben indult, Újvidék eleven, máig ható szellemi atmoszférájában. Ladik Katalint színházi előadásokkal, performanszokkal, hangköltészeti művekkel, hangjátékokkal ismerték meg Jugoszláviában, Magyarországon és Európában is elsősorban, de közben kollázsai (vizuális verseknek nevezi ezeket), előadásainak fotódokumentációi a képzőművészet kontextusában értelmezendő, nagyon erős anyagok. Műveiben központi szerephez jut a nőiség, a női szerep, a test. Attitűdje, feminista megközelítése új és nagy jelentőségű volt a térségben.
Ladik Katalin 1992-ben költözött Budapestre. Miközben az alkotást, a munkát egy pillanatra sem hagyta abba, eddigi életművére és jelenlegi tevékenységére – nyugodtan mondhatjuk – vagy két évtizedes mellőzöttebb helyzet után, most irányul ismét nagy figyelem. A 2017-es Documenta egyik meghívott művésze lesz. Az acb Galériában nemrégiben megrendezett kiállítása, és új verseskötetének megjelenése után beszélgettünk Ladik Katalinnal.
Mandora, 1984. Az acb Galéria jóvoltából
aP: Alkotásaiban a hang, az írott szöveg és a performansz mindig szorosan kapcsolódik. Az acb Galériában lezajlott kiállítása (The Voice of a Women, 04.29-06.02.) és a közelmúltban megjelent verseskötete, A víz emlékezete is nagyon sok ponton összetartozik.
Ladik Katalin (L.K.): Valóban, a költészet az alapja minden tevékenységemnek. Minden műfajban a költészet határait igyekszem tágítani, mert úgy érzem, hogy ez minden emberi megnyilvánulásra alkalmazható műfaj. Olykor az írott, máskor a vizuális költészetben vagy a hangművészetben fejezem ki magam, a performanszaimat is költői performanszoknak tartom. A költészetet nagyon tágan értelmezem. Az ősi időktől kezdve a kép és a szemantikus tartalom összetartozott, a képeket szövegekkel látták el. Hangok abból az időből nincsenek, de tudható, hogy főleg a rituális, gyógyító, mágikus szövegeket énekelve adták elő.
Ladik Katalin legújabb kötete, A víz emlékezete. Borítóterv: Hrapka Tibor
aP: Saját mitológiát épít. Ebbe a saját mitológiába hogyan épül bele a fent említett „ősi”?
L.K.: Nagyon fontos, erre alapozom a mai, kortárs mitológiámat. Lehet, hogy a szimbólumrendszer külsőleg megváltozott, de az üzenete, a hatása ugyanolyan maradandó.
aP: Performanszainak egyik legfontosabb eleme a nemisége. A nő, a női test, amelynek a lemeztelenítése a lázadás eszköze volt?
L.K.: Az embert tettem ki, azt meztelenítettem le. A kisebbségi lét az én esetemben többszörös, azaz nyelvi, nemzetiségi kisebbség, nemi hovatartozás – ezt mind együtt képviseltem a színpadon. Nem csupán a testemet használtam a lázadás eszközeként, ugyanúgy fontos volt a hangom, a verseim. Legelső botrányaimat verseimmel váltottam ki, az nem illett bele az akkor elképzelt konvencionális verselés világába. Egy költő nem úgy versel, ahogy én és néhány költő kortársam. A lázadás szavakban, hagyományosan írott versek formájában jelent meg. Azután jöttek a képversek, a hangköltészet és a performanszok, ahol a testemet is műtárgyként kezeltem. Volt néhány írott versem is, ahol önmagamat kentaurnak neveztem, akit a teremtő teremtett. Azt mondtam a verseimben is, hogy nem akarok többé műtárgy lenni, a teremtőnek nincs többé hatalma felettem, letépem láncaimat, nincs esélyem, tehát aktuális vagyok. Az alkotóember, akinek nincs esélye, az aktuális, az időszerű. Abban az időben, a hetvenes-nyolcvanas években, amikor ezeket írtam, az ember lázadt, aki kentaur és teremtő is egyben, s szenvedője a teremtésnek.
Poemim, 1978. Az acb Galéria jóvoltából
aP: Ma hirtelen újra előkerült, és nagyon aktuális lett a hatvanas- hetvenes évek, mint korszak, és az akkori művészet, mindaz, ami akkor keletkezett. Így a kelet-európai neoavantgárd is. Mi erősítette föl az egyszer már elmúlt időszakot?
L.K.: Akkor valóban aktuális volt, de bizonyos értelemben lecsengett a mi avantgárd korszakunk. Azt hittük, megtettük a magunkét, ezzel vége, és klasszikus avantgárddá váltunk. Mi, a „peremművészet” művelői, tudtunk egymásról, de valóban nem foglalkozott velünk a művészettörténet, nem elemezték a tevékenységünket. Alternatívnak skatulyáztak bennünket. De a külföld, a Nyugat érdeklődése a közép-kelet-európai neoavantgárd iránt, újra ránk fókuszálta a figyelmet. Azóta felfedezték, hogy nagyon komoly kincs ez, az egykori részvevők nagyon komoly személyek. Átértékelődött, most értékelni kezdték a hatvanas évek korszakát, az akkor alkotók opusát. Én is a figyelem központjába kerültem a képverseimmel, performanszaimmal, amiből csak kevés dokumentált. Érdekessé vált a fotókból, írásokból összerakható életművem. Talán önmagam miatt is, mivel a munkáimnak folyamatosan változó élete van. A hetvenes évek elején elkezdett motívumot folyamatosan változtatom. Bizonyos elemeit megtartom, másokat változtatok, s mint egy kollázst, mindig máshogy illesztem össze.
Zöld tenyér kárpitba verve, 1972. Az acb Galéria jóvoltából
aP: A kiállításon korábbi kollázs-munkáit állította ki, alattuk friss, most készült hangfelvételekkel. Azt a folyamatot mutatják, ahogyan ugyanazokra a munkákra mindig máshogy reflektál?
L.K.: A képversek és a hangköltemények valóban így alakultak, hogy az akkori képversek elé mindig odaálltam, s leénekeltem, előadtam azokat. Ezek egyszeri előadások voltak, megszólaltattam a kollázsokat. Az eltelt húsz-negyven év után úgy gondoltam, rögzíteni kellene ezt az életet, amit a művekkel élek együtt. Ahogyan a művek újra előtérbe kerülnek, újra hangot lehelek beléjük.
aP: A most kiállított művek hangfelvétele a pontos változat, vagy az éppen aktuális változat? Azaz a művek még mindig mozgásban vannak?
L.K.: A képversek mostani megszólaltatása a mostani helyzetemet tükrözi. Ez mindig improvizáció, aminek van egy állandó alapérzése, alapmotívuma, de az előadás mindig a pillanatnyi hangulatomtól függ. Ugyanez vonatkozik a performanszokra is. A hatvanas évek végén saját verseimet énekbeszédszerűen adtam elő. Nem rugaszkodtam még el a versek szemantikai tartalmától. 1970-ben mertem először teljesen szöveg nélküli, csupán hangokat, fonikus költészetet előadni, amihez a kollázsokat például szabásmintából készítettem. A hetvenes évek elején izgalomba hoztak a különböző műszaki kütyük, a nyomtatott áramkörök, foglalkoztatott, hogy lehet a stúdiófelvételek ennyi információját egy ilyen pici tekercsekbe sűríteni. Képileg, tárgyként is vonzott. Lefotóztam, vetítéskor leénekeltem ezeket. Próbáltam megfejteni a bennük lévő rejtjeleket, hiszen mindig is a titok érdekelt. Iszonyúan izgalmas volt, hiszen akkor én már teljesen elmerültem a Nikola Tesla-életműben.
aP: Egy olyan alkotói korszak került most az érdeklődés középpontjába, amely – éppen lényegénél fogva – alig dokumentált. Mit mutat a mának abból az időszakból? A művészettörténet beemelte már a saját kánonjába?
L.K.: Nem az én feladatom megítélni, hogy mi a jelentősége annak, ami volt, de valóban, annak a korszaknak már csak néhányan vagyunk élő tanúi. A hanganyagokból szinte semmi nem maradt fenn, csak az egyes performanszok sajtóvisszhangja maradt meg. Nem maradtak meg Balaskó Jenővel közös fellépéseink, mint ahogy azok a nagyon izgalmas hangjátékok sem, amelyeket Erdély Miklós Szentjóby Tamással készített. Éppen ezért nagyon fontos, hogy az élők beszéljenek minderről.
Varázsének, 1972. Az acb Galéria jóvoltából
aP: Újvidéken egy nagyon erős, eleven szellemi közegben élt és alkotott. A háború után sokan erről a színtérről Magyarországra települtek át. Mindaz, amit odahaza képviselt, a radikalizmusa, mennyire volt képes meggyökerezni a magyarországi művszetben?
L.K.: Az a radikalizmus főleg a hatvanas-hetvenes évekre volt jellemző, amikor mi kezdtünk.
aP: Erőt mutatott még a kilencvenes években is, amikor Budapestre költözött. Hozta magával a nagyon erős múltját, élő emlékezetét.
L.K.: Volt, de mi akkor már nagyöregek voltunk, sokan átjöttünk, éltük a magunk beélési folyamatát. Nem tudom, hogy besimulásról vagy beilleszkedésről van-e szó, de amikor átjöttem, én csak folytatni szerettem volna a tevékenységemet. Ha változtam is, nem igyekeztem alkalmazkodni. A változás az alkatomból, az érettségből, idősödésemből fakad. A változás az összegzésről szól, hogy az összeérő pontokat, az archaizmust és a modern eszközöket tudatosan felmutassam. A motívumok megmaradtak, de mégsem ugyanúgy néznek ki.
aP: Mennyire függ mindez nem csak időtől, de a tértől is? Szereplői, vagy alteregói, a Művésznő, a Szerkesztőnő, az Üvegezőnő milyen viszonyban vannak egymással?
L.K.: Nagyon fontos a hely szelleme. Az idő hatott mindig úgy a performanszakra, mint a folyamatos alkotásokra. Máshogy írok ma, mint húsz éve. Ezért szinte tematikusak a versesköteteim. A legújabb, A víz emlékezete a vízről, annak halmazállapotairól szól. Ezek a témák, a víz, a múlandóság, a nemiség motívuma mindig jelen volt nálam. A nemiség mindig foglalkoztatott, több féle szempontból vizsgáltam. Női anima mivoltomként, a férfi animus szemszögéből s az androgün nő-férfi nézőpontjából. Ugyanez megnyilvánult a performanszaimban is, amikor vagy angyalszárnyat viseltem, vagy Janus-arcot, maszkot öltöttem. Ami ezt a személyiségmegosztást hozta nálam, a kíváncsiság, az, hogy milyen más bőrökben érezni. Ez nem csak a színészi létemből fakad, bár lehet, hogy éppen ez vonzott a pálya felé, hogy gondolkodó lényként mindezt megtapasztalhassam.
Mars de triomphe 68’, 1978. Az acb Galéria jóvoltából
aP: Legutóbbi verseskötetében írja: „Vagyok a tükör innenső oldalán, Vagyok a testem kútjában, vagyok magamban, vagyok kívülem”. Ez a Weöresre reflektáló néhány sor ars poetica, összegzés is.
L.K.: Összegzés, de mindig is összegeztem valami módon. Már az első kötetemben jelen van. Valahogy mindig úgy voltam, hogy este, amikor lefekszem, hálás vagyok a sorsnak, hogy azt a napot is megéltem, s ilyenkor mindig összegeztem, lezártam a napot. Nem maradtam adós a célokkal, feladatokkal.
aP: Az acb Galéria két helyszínen kiállított anyaga, mely a hatvanas-hetvenes évek munkáiból válogat, szorosan kapcsolódik egymáshoz. Mi volt a válogatás, a rendezés alapelve?
L.K.: Ez a nagyon egységes kiállítás Kürti Emese koncepciója alapján készült. Rábíztam a válogatást, olan dolgokra fókuszált, amelyeket fontosnak tartott az életművemből. A dolgok élik a maguk életét, ez a versek sorsa is. Úgy érzem, ez is kifejez engem.
Performansz, 1972. Az acb Galéria jóvoltából
aP: A fotók esetében mennyiben kell tudni a háttértörténetet, a performanszok történetét? Hiszen a képek egy-egy esemény lenyomatai. Vagy megállnak így magukban is?
L.K.: Elgondolkoztam rajta én is, mert némelyiknél talán szükséges lett volna a magyarázat. De ez talán egy monográfia feladata lenne. Így titkot sejtetnek. S jól van így.
aP: Monográfia nincs még, de talán ennek hiányából fakadóan jelent meg életrajzi hátterű, Élhetek az arcodon? című regénye. Folytatása is van, a Vadhús. Hol tart most ez a regény?
L.K.: Regény? Nem merem annak nevezni, inkább regényes élettörténet. Már az előző befejezésekor éreztem, folytatnom kell. Nagyobb megszakításokkal, de írom. Hasonló, mint az előző, ahol az illusztráció dokumentum, szerves része a könyvnek, de ebben a fikciós történetben mégis másként mutatnak. Ugyanazok a szereplők. A Művésznő, az Üvegezőnő és a Szerkesztőnő folytatja történetét.
A cikk lejjebb folytatódik.