Szombaton lesz az online premierje annak videónak, amelyet Erdődi Katalin kurátor, Alicja Rogalska lengyel képzőművész és Annus Réka énekes, zenetanár, kutató közösen jegyeznek, és amely az OFF-Biennále Budapest következő, 2021-es kiadásának része. A Hírdalcsokor film fontos állomás abban a nagyobb projektben, amelyben a felsoroltak a Kartali Asszonykórussal dolgoznak együtt. Az asszonykórus, mint műfaj és mint közösségi forma a gazdag magyarországi népzenei tradíció sajátos továbbélése, de egyben kérdéseket is ébresztő forma is, hiszen a legtöbben nem az autentikus népzenét kapcsolják hozzá. Ne tévesszen meg senkit, hogy a main stream médiába legutóbb a nyolcvanas években került be asszonykórus, a Zizi Labor nevű zavarba ejtő színvonalú popzenekar “kíséreteként” és inkább valamiféle stílusparódiaként. “Nem cukorból vagyunk, hanem betonból” – mondják a Kartali Asszonykórus tagjai. A kórus a helyi téesz női munkásaiból 1969-ben megalakult népdalkör utódja, ennek hagyományait folytatva vált 1982-ben önálló és önszerveződő kulturális egyesületté. Eleven közösségről van szó, ahol az éneklés alapvetően annak ad formát, hogy egy adott településen élő nők különböző generációi találkozzanak, dalaik pedig a hagyományápolás mellett valamiképpen a saját életük problémáinak közös feldolgozását is jelentik.
A Hírdalcsokor projekt pedig abból indult ki, hogy ha a népdal-szövegek a faluközösség “híradójaként” a hétköznapok történéseit, érzéseit, kérdéseit, fájdalmait örökítik meg, akkor megtölthetők akár új, másfajta, a mára direkten reagáló tartalommal is. A hagyományt nem a kulturális örökség érinthetetlen, vitrinbe zárt, művházi színpadra állított részeként kezeli, hanem eleven, használható formák összességeként, így a hagyományos Galga-menti dalokat mai szövegekkel párosítja, a személyes élettörténeteket a közösségibb, például a falu jövőjét érintő kérdésekkel fűzi össze.
Itt találkozik a projekt közösségi, hagyományőrző és aktuális vonulata. Ugyanis a hazai médiaviszonyok drasztikus megváltozásával, például a vidéki, helyi sajtó központosításával a “helyi hírek” épp a helyben élőktől idegenednek el, épp az a közösség nem látja viszont saját magát ezekben a médiumokban, amelynek szólnának: a néplapnak pont a néphez nincs köze. A kérdés az, hogy népdalok, a közösségi éneklés és közös szövegírás képes lehet-e helyettesíteni, kiváltani a híráramlást? Működhet-e mindez az önreprezentáció médiumaként? Felerősíthető-e a falu társadalmának hangja a dalok segítségével?
A Kartali Asszonykórus bátor partner volt ebben a művészeti és egyben szociológiai projektben, az eredmény pedig öt dal, másrészt egy rövidfilm lett. Ezt a filmet most a premier körül még két program kíséri, a készítőkkel Erőss Nikolett, az OFF-Biennále egyik kurátora beszélget, illetve online előadást tart Tomasz Rakowski antropológus, a Varsói Egyetem tanára A szolidaritás színterei: Kaláka, közösségi munka és élet Közép-Európa falvaiban a késő szocializmus óta címmel.
Az artportal a Bécsben élő Erdődi Katalint kérdezte, aki nem mellesleg a napokban kapta meg az egyik legrangosabb olyan kortárs képzőművészeti elismerést, amely elmélettel foglalkozó művészeti szakembereknek adható, az Igor Zabel díjat. “Elsősorban megnyugvást jelentett, hogy az, amit csinálok, és ami különböző műfajok határán mozog, nemzetközileg is látható és értelmezhető. Azt szeretném, ha a díj azoknak a témáknak adna nagyobb láthatóságot, amikkel foglalkozom és nem nekem személy szerint. Arra szeretném használni a díjat, hogy olyan saját projekteknek és munkáknak szentelhessem az időmet, amelyekre amúgy más munkákból próbálom kitermelni a fedezetet” – kommentálja kérdésünkre a díj elnyerését.
Erdődi Katalin a kortárs képzőművészet, a performatív művészeti gyakorlatok és a kortárs előadóművészetek határvidékén dolgozik. Amikor az artportal legutóbb beszélgetett vele, akkor a bécsi brut nevű intézmény kurátora volt, utána a grazi Steirischer Herbst-nél dolgozott, mint kurátor, most pedig, még 2020 végéig, Bécs város kulturális intézményrendszerében, a város független előadóművészeteket támogató kuratóriumának tagja. Közben szabadúszóként dolgozik Magyarországon, Németországban és Ausztriában.
Erdődi Katalin (EK): Alicja Rogalska korábbi, lengyelországi projektjéből (Broniow Song, 2011) merítettünk ihletet, és volt egy megállapodásunk az elejétől kezdve, hogy az ott készült dal munkamódszerét követjük. Vagyis a konkrét kiindulópont, amellyel megkerestük az asszonykórust, az volt, hogy hogyan tudjuk a népdalok tartalmát aktualizálni. Ameddig el nem kezdtem velük dolgozni, nem gondolkodtam azon, hány népdalkör lehet az országban és vajon mennyire releváns kulturális, közösségi praxis ez. Számomra is meglepő volt, hogy mennyi településen működnek népdalkörök, asszonykórusok. Főként a kisebb településeken tartoznak a közösségi élet megszokott platformjai közé, ahol több generáció találkozik – miközben például Kartalon néptánccsoport is működik, főként fiataloknak. Itt ismertük meg, hogy mit is jelent kórusba járni, a kórus részének lenni.
artportal: Hogyan működött maga az átírás? Evidens volt a kórustagok számára is, hogy ezekbe a szövegekbe bele lehet nyúlni, ezeket az ő helyzetükre lehet aktualizálni? És mennyire volt sima?
EK: Nem volt sima, de nem azért, mert a dalokhoz nem lehetett hozzányúlni. Közben persze erős az a tendencia, hogy a néphagyományt, mint olyat ténylegesen őrizni kell – és miközben ezt tesszük, ezzel muzealizáljuk is. Az intézmények sokszor ezt erősítik. A fiatal énekes- és zenészgenerációknál pedig az érezhető, hogy az autentikussághoz nyúlnak vissza, az autentikusat ássák elő és szólaltatják meg. Az átköltésnek természetesen van népi gyakorlata, ez része annak, hogy különböző helyzetekben és korszakokban miként íródtak újra dalok, hogyan jöttek létre hasonló dallamokra különféle szövegváltozatok. Tehát nem valami idegen dolgot javasoltunk, inkább csak olyasmit, amit manapság a kórusok nem nagyon gyakorolnak. A közös átírás folyamata olyan, mint amikor megismerkedsz valakivel és elindítasz egy párbeszédet. A kórustagok részéről rögtön megfogalmazódtak olyan kérdések, hogy jó, de mit szeretnétek, miről szóljon, hogyan csináljuk… Elindult egy közeledés, a közös munkafolyamat, ami kihívást jelentett a művésznek, a kurátornak és a résztvevőknek is. Tizenöt tagú csoportról van szó, gimnazista korosztálytól nyugdíjasokig, egy-egy kóruspróbán pedig amúgy is sok a beszélgetés, mi ezekhez csatlakoztunk, ekkor alakult ki, miről szóljanak a dalok. Alicja Londonban él, nem tudott mindig jelen lenni, én azonban több próbán is részt vettem, többször találkoztam és beszélgettem a kórustagokkal, Annus Rékával együtt, aki népdalénekes és a projektben alkotótársként és népzenei tanácsadóként működött közre. Nagyon sokat segített nekünk azzal, hogy belülről ismeri a népdalköröket, rajta keresztül jutottunk el a kartali kórus vezetőjéhez, Volter Domonkoshoz is. Réka volt, aki behozta azokat a tudásokat, amik közvetlenül a népzenéről, a dalkultúráról szólnak. Miközben az a képessége is megvan, hogy kívülről is rálát és szabadon nyúl ehhez a kultúrához.
Van a projektnek egy médiakritikai szintje is. Ott húzódik mögötte az a probléma, hogy a hazai médiahelyzetben a helyi hírek, mondjuk úgy, az „emberekről” szóló hírek egyre kevésbé szólnak róluk és hozzájuk, egyre kevésbé arról a valóságról tudósítanak, amelyben ők élnek, hanem ehelyett a vidéki hírmédia szócsővé vált, központosított, hierarchikus rendszerben közvetíti a hatalom üzeneteit. A ti előfeltevésetekben a dal az a forma, amely hírforrásként működhet, tudósíthat azokról, akik éneklik és akik hallgatják. Működött az, amit elgondoltatok? Illetve amit itt, Budapesten, a hazai média elszürküléseként élünk meg, azt ott miként látják?
EK: Ezt ők nálam jobban meg tudnák válaszolni, de a projektben valóban benne van a médiakritika. A konkrét mai, hazai állapotokra vonatkozva is és általános szempontból is. Merthogy a dalok szövegében az a kérdés is tükröződik, hogy tulajdonképpen mi a hír? Mi az, amit fontos megosztani, amiről fontos beszélni? Emögött előjön az a bizonyos értelemben feminista gondolat is, hogy a személyes az politikai, és ebből következnek további kérdések, hogy mi kerül be a médiába, mik válnak a társadalmi párbeszéd témáivá? A kórustagokkal amúgy keveset beszéltünk általában a média helyzetéről, inkább csak azt láttuk és tapasztaltuk, ők miként látnak rá erre a kérdésre. Kartalon is működik például regionális tévé, a Régió+ nevű csatorna, ami rendszeresen tudósít a helyi eseményekről, persze ezt egy bizonyos érdeklődéssel és fókusszal teszi. Nincs fekete-fehér válasz a kérdésedre, bele kell menni az adott helyzetbe és megnézni, hogy ténylegesen mit jelent a média működése a helyi mindennapokban.
A közös munkában az is lényeges volt, hogy a hír létrejöttét, annak gyakorlatát, a média eljárásait némileg dekonstruáljuk. Figyelmet adjunk a személyesnek, az informálisnak, elgondolkodjunk azon, hogy az egyes életekben, személyes helyzetekben mi az, ami fontos, hova kerüljön a fókusz. Kevesebbet beszéltünk közügyekről, politikáról és sokkal többet a munkáról, a női munka kérdéseiről. Különféle generációk voltak itt együtt és sok minden előkerült, a rendszerváltás korszakától kezdődően az élet, a társadalom megváltozása. Nekünk pedig, akik kívülről érkeztünk ebbe a csoportba, az volt lényeges feladat, hogy mindezeket a témákat hogyan tolmácsoljuk, milyen nyelvet találunk hozzá. Meg kellett tanulnunk figyelni. És közösen úgy formálni ezt az anyagot, hogy ahhoz mindenki ki tudja alakítani a maga viszonyát. Az nagyon izgalmas a népdalszövegekben, hogy mennyire sűrűek. Milyen sok minden van bennük, információk is a mindennapi életről, de közben emocionális töltet is. Ez művészeti, de politikai szempontból is izgalmas, mert a híreknél inkább az elszemélytelenítés működik, van egyfajta objektivitás és tényszerűség – illetve sokszor nincs, bár kellene, hogy legyen…
Igen, a hír elvben szigorú műfaj…
EK: Csak közben a történéseket annyira a tényekre csupaszítja, hogy dehumanizáló jellege is lesz. Épp ezért volt érdekes a két műfaj keveredése, mert a népdal úgy ad hírt valamilyen eseményről, hogy nemcsak arról szól, mit élsz meg, hanem arról is, hogyan éled meg. Miközben ott van a társadalmi struktúra is abban, hogy mit hogyan élsz meg. Ha már ebbe belementünk: a tegnap éjjel a Magyar Közlönyben megjelent változásokat olvasva gondolkodtam el, hogy a törvényszövegek is milyen elképesztő módon absztrahálják az embert és ezzel a politika tudatosan manipulál is. Ilyen elidegenítő szövegekből épült föl itt egy másik realitás, és – például az állami hírcsatornákat nézve – mintha egy kráter, egy szakadék mentén ténylegesen kettéválasztották volna a valóságot. Van az, amit megélsz és van ez a másik. A hír, még akkor is képes erre, ha szoros köze van a tényekhez, ha pedig el is szakítják a tényektől, akkor felerősödik ez az absztrakciós sajátossága. A művészet is képez lehetséges valóságokat, van olyan, hogy world-making, és az nagyon jó volna, ha különböző valóságokhoz férhetnénk hozzá, akár a hírek által is – merthogy a valóság társadalmi csoportonként más és más tud lenni, ez tény. Az nagyon problematikus, amikor a híradás, vagy a törvényalkotás totális valósággá akar válni. Muszáj, hogy differenciáltan nézzünk a valóságra, viszont ez a totális valóságképzés ezt lehetetleníti el. Ennek kell valahogy ellenszegülni.
